Nem mérföldkő: folytatása következik – Foica László négy évtizede a filharmóniában
A művészek életében nem mérföldkő a nyugdíjkorhatár, hisz ha más adminisztrációs keretek között is, de az alkotói munka egész életre szól. A zenészek esetében különösen igaz ez a megállapítás, bár tagadhatatlan, a hosszú évek óta megszokott napirend ritmusa egy pillanatra leáll, annyira, amíg elkönyveli magában a nyugdíjba vonuló, hogy nem ér véget másnap az élet, csak az elvégzendő feladatok lesznek valamivel engedékenyebbek, elnézőbbek. Foica László fuvolaművésztől (a beszélgetés idején a Nagyváradi Állami Filharmónia vezető fuvolása és művészeti igazgatója, aki tavaly ősszel nyugdíjba vonult, de fuvolásként továbbra is a zenekarban maradt, és tőle vette át az irányítást Kurucz Tibor hegedűművész, az új esztendőben az új művészeti vezetővel folytatódott a munka – szerk. megj.) kérdezem, hogy a művészeti elhivatottság és a nyugdíjkorhatár közti sajátos viszonnyal kapcsolatos megállapításokat valósnak véli-e a zeneművészek esetében?
– Természetesen. Az egyetemes zeneművészetből számos példát említhetnék, de a nagyváradi koncertlátogatók számára sokkal többet mond Acél Ervin példája, aki hosszú időn át volt a zenekarunk vezető karmestere, majd Magyarországon, Ausztriában és később újra nálunk folytatta a munkát nyugdíjazása után is mindaddig, amíg a betegsége engedte. De a zenekarunk tagjai közt is többen vannak, akik mindaddig tovább dolgoznak, amíg nem találunk a helyükre más, megfelelő hangszerest. Ez nem kényszerintézkedés, hisz szükség van a kollégák tapasztalatára, kifejezetten szívesen vesszük, ha nyugdíjba vonulásuk után is a rendelkezésünkre állnak. Vagyis nincs szó drasztikus választóvonalról az aktív és a nyugdíjas évek között, és szerencsére a mostani törvények lehetővé is teszik, hogy aki egészségileg bírja, tovább dolgozhasson. Én nem sokkal a hivatalos évadkezdés után, október 6-án töltöm be a nyugdíjkorhatárt, s egyelőre csak az intézmény művészeti igazgatóságától válok meg, mivel ez adminisztrációs feladat, ez a törvényes út, de fuvolásként tovább dolgozhatom, illetve ha szükség lesz bármiben, amihez az intézményben eltöltött negyvenegy esztendő alatt tapasztalatot szereztem, szívesen besegítek majd.
– Negyvenegy év egyetlen intézménynél komoly teljesítmény, különösen, ha a művészekkel kapcsolatban sokat emlegetett állandó új utak keresésére gondolunk. De ezúttal nem a „márkahűség” mibenlétét akarom feszegetni, hanem visszakanyarodni az életút legelejére, amikor felismerte a zene iránti elköteleződését, illetve elhatározta, hogy egész életét a zene szolgálatába szeretné állítani. Emlékszik, mikor és hogyan kezdődött, vagy úgy tűnik, soha nem is volt más terve?
– Köröstarjánban születtem, és úgy négyéves lehettem, amikor egy rokonunknak a citerájára „rákaptam”, még egy dallamféle is kisikeredett az ujjaim közül. Ez volt az első hangszeres próbálkozás, ezt követte édesapám tangóharmonikájának a „kezelésbe vétele”. Édesapám amatőr zenész volt, nagyváradi munkahelyének kisegyüttesében játszott, később a tarjáni katolikus templom kántora lett, sokat orgonáltunk együtt. Édesapámmal kapcsolatban szeretném azt is megemlíteni, milyen szerencse, hogy megérhette, amikor engem 2011 májusában művészeti igazgatónak neveztek ki. Nagyon boldog volt a munkám elismerése miatt, sajnos nem sokkal később elhunyt. De visszatérve a kezdetekhez: amikor a tangóharmonikával kezdtem bajlódni, a szüleimben is tudatosult, milyen irányban érdeklődöm. Az első négy osztályt Tarjánban jártam, körülbelül harmadikos lehettem, amikor a kolozsvári Balettiskolából hozzánk is eljutottak, zene és balett iránti hajlamú gyerekeket keresve. Kun Zsuzsanna, a mi szeretett Zsazsa tanító nénink engem említett nekik mint zenekedvelőt. A szüleim viszont nem egyeztek bele az elmenetelembe, de foglalkoztatta őket a gondolat, és amikor megtudták, hogy Váradon is van zeneiskola, 5. osztályba már oda jelentkeztem. Felvettek, ám a fuvola szak véletlenül adódott, ugyanis olyan hangszer szakra vettek fel valakit, ahol épp volt hely. Én először fagottra kerültem, de a tanárok mondták, még túl kicsi vagyok a fagotthoz, így kerültem át a fuvolára. Nagyon megszerettem, annyira, hogy 7-8. osztályban már tudtam, fuvolás akarok lenni. Ebben a döntésben nagy szerepet játszott Azél Ervin, aki abban az időben az iskola zenekarának volt a karmestere, és mivel nem létezett idősebb fuvolás, hatodikos koromban behívott a zenekarba. Soha nem felejtem el, Haydn Katonaszimfóniáját játszottuk. A zene terén elért sikerek ellensúlyozták, hogy a tarjáni magyar iskola után Váradon románul kellett tanulnunk mindent, de mivel a zenei tárgyakból az egyik legjobb voltam, ennek köszönhetően kaptam meg a 8. osztály végén románból az ötöst, egyébként talán meg is bukom. Visszatérve a fuvolatanulásra: az évek során öt fuvolatanárom volt, mind az öt kiváló szakember, de különböző nézőpontúak. Ez számomra nem volt könnyű, de esélyt is jelentett a saját véleményem nagyon korai kialakulására. Fuvolatanáraim voltak Dumitru Gherdan, Czakó Olga, Barta Lajos, Ludovic Pech, az utolsó két évben pedig Dömös Árpád. Ő készített fel az egyetemi felvételire, ami abban az időben nagyon leszűkített lehetőséget jelentett, ugyanis általában minden szakon egy-egy hely volt. Kolozsváron és Bukarestben kár is lett volna próbálkoznom, mivel arra az egy helyre jó előre megvoltak az ottani zeneiskolák jelöltjei. Jászvásárra mentem, kilencen voltunk az egy helyre, én a második lettem. Elmentem dolgozni, mert rettegtem a katonaságtól, aztán második nekifutásra sikerült bejutnom, bár óvást kellett benyújtanom, de szerencsére közben bevezették a hangszeres vizsgák magnófelvételét. Ion Baciu lett a rektor, és én neki köszönhetem, hogy az óvásra behívták a bizottságot és a hangfelvétel alapján az én javamra döntöttek.
– Az egyetemi évek alatt soha nem érezte úgy, hogy talán mégsem ezt a szakot kellett volna választania? Nagyon sok mindenkivel történik hasonló, a legkülönbözőbb szakokon.
– Bennem mindig is volt egyfajta két irányba induló késztetés. A csillagjegyemre fogtam, mondván, ilyen minden mérleg, de tény, hogy amikor az iskolában Márton Jenő tanárunk zeneszerző kört indított, ahol összhangzattant, zeneelméletet és zeneszerzést is tanultunk, és amikor elérkeztem kisebb dallamok komponálásához, másfél évig úgy készültem, hogy Bukarestbe megyek zeneszerzésre. Helyesebben a két szak közt ingadoztam, végül a fuvola győzött, de Márton Jenő köri foglalkozásaira a mai napig szívesen gondolok vissza, mivel rengeteg olyasmit tanultunk tőle két év alatt, amit később kamatoztatni tudtam. De ez a furcsa, mérleg-kettősség az én esetemben a komolyzene és az úgynevezett könnyebb műfaj közti „ingázást” is jelentett: még Nagyváradon megalakítottuk a Miraj együttest, majd Jászvásáron, a dékán engedélyével popegyüttest alapítottunk. A Konzervatórium épületében kaptunk egy termet is, helyesebben a padláson gyakoroltunk esténként. Mi voltunk az Ethos együttes, a többi közt a szebeni dzsesszfesztiválon háromszor is szerepeltünk, 1977-ben, ’81-ben és ’83-ban.
– Az egyetem után egyenesen a váradi filharmónia következett, vagy voltak kisebb kitérők?
– Egy kitérő volt, épp a kezdő lépés, ugyanis a helyek elosztásakor egyetlen zenekar sem szerepelt üres hellyel, a marosvásárhelyi Népi Művészeti Iskolában viszont szívesen láttak. Már ott derült ki, hogy nem fuvolatanárra volt szükségük, úgyhogy amikor a váradi zenekarból megkaptam a hívást, Vásárhelyről könnyen és gyorsan elengedtek. 1978-ban már itthon játszottam a zenekarban, a család és jómagam nagy örömére. A zenekar is jól fogadott, hamar szólamvezető fuvolás lettem. Egy hónappal alkalmazásom után meghívtak minket a bukaresti Athenaeumba, Mendelssohn Skót szimfóniájában Acél Ervin rám bízta az első fuvola szólamát. De nagyon jól dolgoztunk együtt az akkor még fiatal reménységnek számító Horia Andreescu karmesterrel Ravel Daphnis és Chloé darabjában, illetve a Vasile Jianu fúvósötös műsoraiban is. Nemcsak koncerteken léptünk fel itthon, Magyarországon és Olaszországban, de felvételeket készítettünk a rádiónak is, továbbá kamarazenei versenyeken vettünk részt. ’92-ben a kolozsváriak meghívottjaként egy spanyolországi turnén vettem részt, ami után próbáltak rábeszélni, hogy menjek át a kolozsvári zenekarhoz, de nem vállaltam. Nem álltam kötélnek, nem csupán azért, mert nem akartam a kisgyerekeim és szüleim mellől elmenni, hanem mert nagyon jól megtaláltam a helyem a nagyváradi zenekarban. Aktív részese voltam a ’90 utáni újjászervezésnek, akkoriban szakszervezeti vezetőként, nekünk is volt sok újító elképzelésünk, de a szakszervezeti mozgalom felhígult és elcsitult. Viszont 2006-tól kezdve állandó tagja lettem a művészeti tanácsnak, ami jó felkészülésnek bizonyult művészeti igazgatóvá választásomkor, 2011-ben. Előbb megbízott művészeti igazgató lettem, kollégám nyugdíjba menetele után, majd megnyerve a versenyvizsgát, nyugodt szívvel vállalhattam a művészeti igazgatást, olyan sok tapasztalatot szereztem az idők során. Most pedig, mivel október 7-től nyugdíjas lettem, főigazgatónk, Meleg Vilmos szándéka fuvolásként továbbra is megtartani, illetve ha szükséges, besegíteni a marketingbe. Természetesen, ahogy a beszélgetés elején is mondtam, ennek a lehetőségnek nagyon örvendek, mert úgy érzem, a hangszeres játék mellett más területen is tudok még hozzátenni, segíteni a közös munkában, örömére nemcsak a zenekarunknak, de a szerencsére gyarapodó tendenciát mutató közönségnek is.
(Megjelent a Várad folyóirat 2019/10. számában)