Nehéz más nyelveken a versmetrumot meghallani

Kőrössi P. József: Vörös István költő, író, drámaíró, műfordító 1964-ben született Budapesten. Azon ritka íróink közé tartozik, aki szinte valamennyi fontosabb iskoláját külföldön végezte. Az ELTE után Prágában, a Károly Egyetemen és New Yorkban, a Columbia Egyetemen tanult. Egyébként a Szépírók Társaságának és a Nemzetközi PEN Clubnak is tagja.

Vörös István: Nem tudom, hogy még tagja vagyok-e, mert évek óta nem fizettem be a tagdíjat. Lehet, hogy kizártak.

K. P. J.: Lehet, a magyarországinak sem vagy a tagja.

V. I.: De, oda fizetem, elég súlyosan fizetem.

K. P. J.: Volt itt már vendégünk olyan költő, például Kemény István, akitől megkérdeztem, hogy az a bizonyos költőiskola Sárváron hogyan is működött, és milyen hatással volt az ő indulására. Ez a költőiskola a mai napig működik, Mezey Katalin költő indította el még a ’80-as évek elején, és sok fiatal költő került ki onnan, vagy indult ott fiatalon, és ők ma már befutottak. Vörös István is innen indult, ahogy Tóth Krisztina is.

V. I.: Grecsó Krisztián, Varró Dániel, Garaczi László, Bari Károly, Térey nem, ő zsűrizett később. Van egy ilyen, hogy Országos Diákíró Találkozó, 1970-ben az első helyezett volt Bari Károly, aki fiatal zseninek számított. A ’70-es években volt a győztesek közt Kemény István, szerepelt Garaczi; Mezei Katalin nem rögtön az elején, később volt zsűritag. Kun Árpádot se említettem, aki szintén volt sárvári pályázó, vagy a Republic együttes énekesét, Cipőt. Szóval ’83-ban voltam én is pályázó, ami azt jelenti, hogy a gimnazisták közül küldhetnek be verseket az ország területéről, és akkor meghívnak 50 gyereket, díjakat is osztanak. Eleinte kétévente volt, az idén is voltam zsűritagként, ahogy korábban többször. Kemény is volt zsűritag, Varró Danit már említettem, Krusovszky Dénes, Nemes Z. Márió; inkább azt nehezebb összeszedni, aki nem fordult meg ott.

K. P. J.: Annak, hogy valaki aktívan a pályán legyen – a te korosztályodról beszéljünk most –, előfeltétele, hogy a sárvári költőiskolában megforduljon?

V. I.: Hát nem előfeltétele, de praktikusan úgy tűnik, hogy a többség megfordult. Persze nincs ilyen, hogy a szerkesztőség megkérdi, voltál Sárváron, ha nem, akkor menj a fenébe. Úgy tűnik, működik a dolog. Egész másmilyen ízlésű emberek jönnek ki, Mezey Kati ottani pedagógiai munkásságának az érdeme, hogy ő nem saját magára akarja formálni az embereket, hanem a tehetségükre figyel föl.

K. P. J.: A zsűrizésnél megvan a tévedés lehetősége is.

V. I.: Mondjuk bejön 500 pályázat, az előzsűri elolvassa, azok többnyire mi vagyunk, és ami ígéretesnek tűnik, azt igyekszünk megtartani, de több ígéretes van, mint ahányan továbbmehetnek. Hát itt a tévedésnek nagyon nagy esélye van. Volt olyan, hogy az előzsűri egyik tagja azt mondja: olvastam egy felháborító szöveget, de ki is dobtam, a gyerek írt egy evangéliumot, és abban Jézus békává változott. Mondom, hülye vagy, hát ez tök jó, mutasd csak meg. És akkor kiástuk, mégis meghívtuk, ő volt Grecsó Krisztián. Fiatal gimnazista volt, ez prózája volt, ő akkor a verseket erőltette, gyengébbek voltak, prózában már akkor is jobb volt. De akkor majdnem kizsűriztük. Mint ahogy tudok olyan jó nevű költőt, aki ki lett zsűrizve, azóta azonosítottuk, mit mondjak, jogosan lett akkor kizsűrizve. Őt nem nevezem meg. Most már nem ildomos. De akkor helyesen szelektálták ki.

K. P. J.: Te elkötelezettje vagy a cseh irodalomnak. Dolgoztunk együtt mi is olyan könyvön, amit te állítottál össze, a cseh prózairodalom antológiáját. Miért a cseh irodalom lett a te ideálod? Nem tudom, ha az utcán valaki váratlanul megkérdez, nem biztos, hogy a Svejken kívül más is eszembe jut.

V. I.: Dehogynem, eszedbe jutott volna Hrabal, Kundera. Meg Karel Capek is. Már bocsánat, hogy én az eszedbe jutást előírom, de szerintem a jelenlévőknek is mind eszükbe jut. Én azt nem mondtam, hogy nekem a cseh irodalom a nagy szerelmem. Nagyon nagynak tartom a cseh irodalmat, de az orosz irodalom nagyobb irodalom például. A kortárs magyar irodalom sokkal jobb, mint a kortárs cseh irodalom.

A ’80-as években jártam egyetemre, akkor nehéz volt nálunk is egyetemre kerülni, nem is kerültem rögtön különböző okok miatt, dolgoztam, és aztán főiskolás voltam, gondoltam, hogy nyelveket se tudok rendesen tanulni, gondoltam, elkezdek nulláról egy nyelvet. És tetszett Prága, egyszer Prágában járva láttam egy szenesembert, itt már a nyelvtetszésre térek át, láttam egy szenesembert, egy nagy kövér, szénporos ember állt fönn a kocsin, és valami fejhangon, magas hangon, akkor nem tudtam, hogy prágai dialektusban, szinte énekelve beszélt valakinek, de olyan volt, mintha egy gregorián lett volna. Mondom, micsoda gyönyörű nyelv, ami egyébként sokkoló újdonság volt, mert gyerekkoromban, a mesefilmekben – elég sok cseh mesefilm volt a tévében –, amikor a szinkron hirtelen átváltott, és csehül kezdtek el énekelni, az egyszerűen annyira kínkeserves volt, hogy ilyen ronda nyelv nincs is. És tényleg, az éneklés nagyon rossz a cseh nyelvnek, igazán groteszk; a magyar fülnek a cseh nyelv egyébként is nagyon fura. A diákoknál onnan tudom, hogy már kezdenek belejönni a csehbe, hogy nem röhögik el magukat, ahogy megszólalnak csehül. Most már nem tanítok nyelvet, lassan már diákunk sincs, de az más kérdés, a mostani oktatási reformnak tudható be, így aztán bárcsak már nevetnének a cseh nyelven, gondolom újabban. Nem sokat tudtam én se a cseh nyelvről, meg a cseh irodalomról. Egyszer a sárvári körben még Mezey Kati valakivel beszélt, s azt mondta, hogy Bohumil Hrabal az ő egyik kedvenc írója. Egy cseh író neki kedvenc írója? És hogy ő még a cseh filmet is nagyon… Emlegettek valami Szigorúan ellenőrzött vonatokat, milyen hülye cím, gondoltam. Aztán olvastam Hrabalt, de én nem lettem olyan fanatikus Hrabal-rajongó, sok jó író közül az egyik, most is ezt gondolom, bár a doktori disszertációm éppen Hrabalról, Kunderáról és Ludvik Vaculikról szól. De nem vagyok az, aki Hrabalt valamilyen módon istenítené, sőt, őszintén szólva nagyon idegesít, mert azt látom, hogy azok olyan emberek, akik egy csomó dolgot, mint a jó irodalom tulajdonsága, Hrabal egyéni tulajdonságának tudnak be. Egyszer bírálnom kellett egy doktori disszertációt, 500 oldalas volt, iszonyatosan tudományellenes, misztikus szöveg volt, és Hrabalt mint egy gurut fogta föl, ami lehetséges munkahipotézis, miért ne. Én egy nagyon nehéz sorsú, nagyon nagy tehetségű , nagyon kedélyes, szimpatikus embernek látom, öregkorában már se kedélyes, se szimpatikus nem volt, de ez más kérdés. Nagyon szenvedett az öregségtől, meg attól, hogy besúgó volt, meg egy csomó mindentől, és már nem is írt annyira jót, és a csehek se szerették már. Egyébként igazságtalanul, mert akkor ők már igazságtalanul megunták és kiábrándultak belőle. Tehát nagy író, sok nagy író közül az egyik. És mikor elkezdtem a cseh szakot, mondván, hogy akkor valami kalandba belefogok, és egy nyelvet a nulláról kezdek, egy olyan nyelvet, mint a magyar, hogy nem olyan nagy nyelv, de nagy kultúra van, akkor Vladimir Holant még nem ismertem, ez volt a nagy találkozás. A 20. század egyik legnagyobb költője véletlenül cseh volt.

K. P. J.: Ha jól tudom, Marno János fordította először.

V. I.: Nem tudod jól. Székely Magda fordította először, 1972-ben jelent meg a Szavak barlangja című kötet, onnan fedezte föl Marno is. Marnóval éppenséggel én fordíttattam Vladimir Holant, illetve Tóth László meg én, amikor csináltuk az Achilleus és a teknőc című, kortárs cseh és morva költők antológiáját. Ez a ’90-es években volt, és akkor a kortársat úgy értelmeztük, ahogy most már nem értelmeznénk, hogy a második világháború utáni költők. Egyébként úgy érdemesebb is volt, mert Jaroslav Seiferttel kezdődött és Vladimir Holan volt benne. Akkor Holant fordított Marno is, de mivel nagyon szabadon fordított, bizonyos szövegeket nem közöltünk le, amit utólag bánok, mert ugyan fordításként tényleg nem voltak szakszerűek, de mégis hiba volt nem közölni.

K. P. J.: Versként működött.

V. I.: Marno versként működött.

K. P. J.: Azért hoztam szóba, mert Holan azért jó, és más nevek is elhangzottak, nagyon nagy költők, nagy nevek, de igazán integrálni a magyar irodalomba nem sikerült őket.

V. I.: Ugyanakkor Tolnai Ottó költő azt írja, hogy a költészetről már mindent tudok, már csak Holan és Celan verseit olvasom. Nagyjából szó szerint idéztem, tehát akkora költő, hogy már Tolnai Ottónak csak erre a két költőre van szüksége. Holannak is van egyfajta nimbusza, nem véletlen, pedig összesen tehát van a Székely Magda-féle kötet, szerintem Marnónak nincs kötete, van Tőzsér Árpád válogatásában egy nagy összeállítás Éjszaka Hamlettel címen. Az Éjszaka Hamlettel egy hosszú verse Holannak, amit akkor csak töredékesen fordított le, 10-15 oldalnyit Tőzsér, de később ugyanezen a címen az egész ciklust újrafordította, magyarul van két Éjszaka Hamlettel című Holan-kötet, de nem ugyanaz az anyag. Én csináltam egy teljes kötetet, aminek az a címe, hogy A létezés művészete, amiben más hosszú verseit fordítottam többnyire, és akkor Tóth Lacival csináltunk egy olyat, hogy Falak, ez a legutolsó.

K. P. J.: Tóth László szlovákiai költő, ha jól tudom, az Irodalmi Szemlének a főszerkesztője.

V. I.: Igen.

K. P. J.: Kiváló költő, aki egy időben Magyarországon élt, aztán visszaköltözött Pozsonyba, a rendszerváltások környékén.

V. I.: Azóta meg Pozsonyból elköltözött Dunaszerdahelyre. Nekünk az volt a koncepciónk, az új kötetnél, hogy új válogatás legyen, olyan fordításokat közöltünk, amelyek addig nem jelentek meg, illetve a már megjelent verseket új fordításban, a teljes életműből. Az én koncepcióm az volt, hogy lefordítottam két verseskötetet elejétől a végéig, tehát ahogy Holan azt megírta és annak idején megjelentette. Mert a válogatásokban sosem látjuk a kötetkompozíciókat. Még sikerült elérni, hogy élete végén Székely Magda egy-két új fordítást készítsen. A tanítványaimat megkértem, csináljanak nyersfordítást, azt kapta Magda, aki bolgár szakot végzett, és van affinitása; csehül konkrétan nem tud. És Tőzsér is csinált újabb dolgokat.

K. P. J.: Egy nagyon fontos dolgot mondtál ki, amiről jó lenne, ha hosszabban beszélnél. Azt mondtad, odaadtad a Holan-verseket tanítványaidnak, nyersfordítást kértél. Én azt gondolom, bizonyos értelemben a nyersfordítás fontosabb, azt a bizonyos költészetet igazán ismerő és a nyelvet is nagyon jól ismerő ember, költő szabad nyersfordítást készítsen, és van egy tanítvány, aki mondjuk, a nyelvet ismeri, de mit sem ért a költészethez, adott esetben a Holanéhoz.

V. I.: Miből gondolod, hogy a tanítványaim mit sem értenek a költészethez?

K. P. J.: Abból, hogy még csak tanítványok.

V. I.: Ezek cseh szakos diákok, akik irodalommal foglalkoznak. És nem is kellett verset csinálniuk. Nekik meg kellett érteni, lefordítani, a nyersfordítás, hát ez egy csúnya szöveg. Én is sokszor dolgoztam cseh nyersfordításból. Bocsánat, nem csehből, ez hülyeség, csehből nem kérek nyersfordítást, bár néha kényelmesebb, mint hogy nekem kelljen szótározni. Szlovákból mindenképpen kérek nyersfordítást, de lengyelből és portugálból úgy dolgoztam nyersfordításból, hogy az illető ország egyik legjelesebb szakembere készítette. De amikor kértem, hogy a formáról mondana-e valamit, hülyeségeket mondott, nekem kellett kisilabizálni, mert gőze se volt.

K. P. J.: Mégiscsak fontos, hogy a tanítvány, a nyersfordító érezze meg ezeket.

V. I.: Igen, de a nyersfordításba én belejavíthattam. Az kell, hogy szó szerinti jelentés, szinonimák feltüntetése, formai jellemzés. Ha ez nem megy, másnak kell kiegészíteni. Nagyon nehéz más nyelveken a versmetrumot rendesen meghallani, hát ehhez költőnek kell lenni valóban. Sokszor a költő akkor is kitalálja, hogy valami nem stimmel, ha a nyersfordító elrontott valamit. De hát ezt azért meg lehetett oldani.

K. P. J.: Hogy értékelik a csehek, ha valaki cseh irodalmat fordít magyarra?

V. I.: Valahogy ebben szerencsés vagyok, Holan nemcsak nekem a kedvencem, hanem nekik is. Ha én Holant fordítok, van úgy, hogy kocsmában költőről költőre adnak, hogy ez Holant fordít, jaj, emiatt Csehországban van egyfajta nimbuszom, Holannak a magyar fordítója. Meg hát olvasták azért a tanulmányaimat csehül, valamennyire talán a gondolkodásmódomat is ismerik, de ez nagyon meghatja őket, ez a Holan-dolog, ezzel pont eltaláltam, pedig nem tudtam. Ő 1905-ben született, mint József Attila, meghalt 1980-ban. Pilinszkyhez hasonlítanám, hozzátéve Weöres Sándort egy kicsit, valahogy ebben a háromszögben tudnám elhelyezni. Celant nagyon jól mellé lehet tenni, nagyon tömör, enigmatikus költő. A csehek beérik azzal, hogy ők nem értik a költészetét, és hogy ezért nagyon nehéz fordítani. Tényleg a 20. század egyik legnagyobb költője.

K. P. J.: A magyar olvasót érdekli a cseh irodalom? És fordítva: a cseheket a magyar?

V. I.: A magyar olvasót eléggé érdekli, elsősorban a próza, de hát a vers általában is kevesebb embert érdekel. Mostanában ez változik, merthogy romlik a helyzet, javul a versolvasási igény, hogy egész pontos legyek. De hát Milan Kunderát olvasni az nem a cseh szakosok belügye, Hrabalt olvasni nem a cseh szakosok belügye, kultusza, Capeket ismerni nem a cseh szakosok belügye. A csehek most kevésbé ismerik a magyar irodalmat, nem érdekli őket különösebben. A 19. században ez fordítva volt, a legjobb költőik fordítottak Petőfit, Madáchot, Jókait.

K. P. J.: Itt ez a könyv az asztalon, az Apám kakasa. Hogy van az, hogy te elég gyakran összeállsz valakivel? Ők találnak meg, vagy te találsz meg költőtársakat, hogy közösen írjatok könyvet? Ezt Lackfi Jánossal írtátok közösen; ezek végül is versparafrázisok.

V. I.: Lackfi János is, meg én is gyorsan, intenzíven dolgozni képes szerzők vagyunk.

K. P. J.: Ez azt jelenti, hogy könnyen ír iszonyatos mennyiséget.

V. I.: Jancsi, aki nagyon nagy szerkesztő, szervező is, gyerek összeállításhoz kért tőlem anyagot. Én adtam versátiratokat is, Weöres Sándort, Kosztolányit, ő is csinált ilyet, és felmerült: mi lenne, ha csinálnánk egy olyan antológiát, ahova beválogatnánk a legjobb magyar gyerekverseket, és mindig mind a ketten írnánk rájuk parafrázist, tehát ilyen módon három változata lenne egy versnek; ez lett az. Volt, aki mondta, hogy a fiának inkáb a Lackfik jönnek be, de a lányának az én verseim.

Volt olyan Lackfi-vers, amelyik megszerettette velem az eredetit. Petőfitől, akit egyébként imádok, nem volt kedvenc versem a Megy a juhász a szamáron, mert az olyan elkoptatott dolog volt; Lackfi szövegéből értettem meg, hogy miről szól a Petőfi-vers. Ezt sikerült elérni. Egyébként ez a Foltozott álom átiratom annyira bevált, hogy egyszer volt egy Lackfi-est, ahova meg voltam híva plusz vendégnek, és a falra fölírtak mindenhova Lackfi-verseket a szervezők, s ezt, hogy „De szeretnék szegény lenni, egyszer sült levegőt venni, rossz ruhában ülni, állni, öt forintért kiabálni” – is kiírták, pedig ezt én írtam, de mindegy. A verseket persze nem közösen írtuk, a kötet koncepciója meg vehemens megcsinálása volt a mienk. Ennek a könyvnek egy fejleménye, hogy most rövidesen megjelennek a dalparafrázisok.

K. P. J.: Milyen dalszövegek?

V. I.: Hát slágerszövegek, korábbiak is. Például Karády Katalintól.

K. P. J.: Nem tudnál elmondani egyet?

V. I.: Sajnos nem tudok elmondani fejből semmit. Kinyithatnánk, egy-két percbe telne, míg megtalálnám egy számítógépen, itt van nálam elektronikusan minden. Tehát van Karády, Záray–Vámosi, borzalmas volt többször megnézni a Youtube-on azokat a borzalmas énekléseket, de aztán vannak ilyen mai dolgok, Piramistól Omegáig, de underground dolgok is, tehát Kontroll Csoport, de van Lovasi, Kispál és a Borz, meg a Most múlik pontosan, mindenféle dolog van. Olyan is, amit szeretünk. Itt az is volt a kihívás, hogy megcsinálni az egyszer használhatónak tűnő formákat újra, és pontosan, mondjuk, a Török és a teheneket.

K. P. J.: Említetted, hogy milyen sok versed van, ami kiadatlan. Egy kritikus írja vagy mondja rólad, hogy te vagy az, aki bármikor tud verset írni. Ez így van?

V. I.: Majdnem bármikor. Ha nagyon fáradt vagyok, azért nem.

K. P. J.: Most tudnál írni egy verset, ha azt mondanám, mindenki elvonul, megvacsorázunk, te addig írjál egy verset?

V. I.: Ha témát mondasz, akkor könnyebb.

K. P. J.: Vacsorázunk, te meg verset írsz.

V. I.: Ennél jobb témát is el tudok képzelni.

K. P. J.: De ez hogy van?… most félre a viccet.

V. I.: Mint lámpa, ha lecsavarom, Ne élj, mikor nem akarom. Ezt Szabó Lőrinc a szerelmének mondta, tegyük hozzá, nem a feleségének, bár mindenki ezt hitte, és egy nagyon macsó szöveg lett volna, ha nem a szeretőjének, akivel titkolták a viszonyt. Na mindegy. Weöres Sándor írja a vers születéséről, hogy ő is tudja az ihletet gombnyomásra működtetni. Hát ezt meg kell tanulni.

K. P. J.: Egy őstehetség.

V. I.: Nyilván, tagadhatatlanul egy őstehetség vagyok, de azért az őstehetség magában nulla, Petőfinek se kell elhinni, hogy ő a természet vadvirága lenne, ő egy iszonyúan ápolt franciakert szerintem, mégis nagyon szertelen és zseniális persze. Semmi mást nem kell csinálni. Amikor én ezt megtanultam, akkor már 15 éve írtam folyamatosan, és másról se gondolkoztam, csak az írásról, azon belül a versírásról. Akkor történt az, hogy éppen lezártam a válogatott kötetem anyagát – ez ’97 decemberével fejeződött be –, és elmentem Amerikába egy alkotóházba két hónapra. Ott is volt munkatervem, és ott is mást csináltam, bár azt hiszem, ott is ezt a regényt akartam már megírni. Az alkotóház úgy működött, hogy mindenkinek volt egy zárt lakrésze, ami egyáltalán nem volt zárt, tehát nem lehetett kulcsra bezárni, de nem jöhetett be senki, nekem két szobám volt meg egy fürdőszobám, nem is volt mindenkinek fürdőszobája. Reggel 9-től délután 4-ig senki nem zavarhatott. Ha az amerikai elnök telefonált, és ez kétszer fordult elő, amíg ott voltam, akkor azt mondták neki, elnézést, elnök úr, a művész úr dolgozik, 5 óra után legyen szíves visszahívni. Ez előny, ugyanakkor azt jelenti, hogy te se beszélhetsz senkivel, teljesen el vagy zárva a világtól, tehát mindazt, ami eszembe jutott, nem volt kivel megbeszélni, nem tudtam másképp levezetni, azért fizette ki nekem valaki az útiköltséget, egy névtelen donátor, aki egy darabig minden évben egy magyar ottlétét finanszírozta, nem tudom, ki volt az. És akkor mindig az volt, hogyha eszembe jutott valamilyen gondolat, akkor abból mindig verset írtam, és megtanultam, hogy hogyan tudok majdnem mindent verssé alakítani. Ott írtam A darázs tanításai című kötetem teljes anyagát, írtam jó pár elbeszélést, sok mindent csináltam, de főleg a verseskötetet. Már ott is sokkoltam az amerikai költőket, volt úgy, hogy hét verset írtam egy nap, és félájult állapotban mentem vacsorához, ahol illett megjelenni. Én írtam egy sort, mondta valaki, mondom, én meg írtam hét verset. Ráadásul ezek rohadt jók voltak. Az volt az érzésem, hogy addig kedves, tehetséges fiatal költő voltam, és hogy, hú, a rohadt életbe, nagy költő lettem, amit aztán nem erősített meg úgy a szakma, hogy nem volt ünneplés. Tényleg számítottam rá, hogy elolvassák, és mindenki azt mondja, hogy hű, most tanultunk valamit, hogy mi az a nagy költészet. Ami egyébként nem igaz, mert a magyar szakma nem erősítette meg, de valamilyen olvasó egyszer beajánlott valami német estre, ott iszonyatos sikerem volt, így kaptam a Hubert Burda-díjat. Megérkeztem Heidelbergbe a díjátadásra, egy férfi vár a szálloda halljában, bemutatkozok, meghajol, uram, ön nagy költő. Itthon örültem, ha a névsorolvasás végére odacsaptak, többnyire oda se csaptak. Ez már nagyon kellett, mert nagyon szarul éreztem magam, és akkor inkább mondja Mihai Krüger. Itthon is jólesett volna persze, de nem.

K. P. J.: Amire azt mondjuk, hogy vers, az mindig vers? Ha írsz verset, az tényleg egy teljesítmény. De az vajon mind vers, ami így születik?

V. I.: Ha nem, akkor kidobom.

K. P. J.: Dobtál már ki?

V. I.: Hát persze, biztos.

K. P. J.: Dobtál ki vagy nem?

V. I.: Nem tudod kidobni. Hogy tudod kidobni?! Öt helyre elmented a számítógépen, mit dobsz ki rajta?

K. P. J.: Te öt helyre elmented bármelyik versedet?

V. I.: Persze hogy elmentem.

K. P. J.: Hogy tuti legyen, hogy megmarad?

V. I.: Igen, amit aznap csinálok. Elmentem a gépen, és elmentem két pendrive-ra. Amit aznap csinálok, mindig. Néha az is van, hogy még elküldöm az egyik e-mail címemről a másikra. Dragomán Gyuri mondta, hogy van egy olyan e-mail címe, ahová mindig elküldi a dolgokat és ott gyűjti.

K. P. J.: És mindig megnézi, hogy megvannak?

V. I.: Ezt most a Gyuritól kellene megkérdezni.

K. P. J.: Rajta kívül ki az, aki még tudja, hogy ott van? Mert ha nem, akkor semmi értelme.

V. I.: Ez csak magának szól nyilván.

K. P. J.: De valakinek legalább mondja meg, hogy biztos, hogy ott van.

V. I.: Anna biztos tudja. Azt, hogy nagy vers vagy kis vers, nem tudom garantálni. Kiszámíthatatlan, hogy mi nyilvánul aztán nagy versnek, vagy minek van hatása, de azt meg tudom ítélni, hogy közölhető vers-e. Azt meg tudom ítélni, hogy ez vers.

K. P. J.: Van egy film, amit ajánlok mindenkinek a figyelmébe. Meglehet, ha beírjátok a Google-ba István nevét, előjön először is egy gitáros Vörös István – akartam kérdezni, hogy milyen viszonyban vagy vele –, aztán előjön egy Duna tévés film, 40 perc. Érdemes megnézni, nemcsak István miatt, elsősorban miatta, de nagyon jól van megcsinálva a film maga is.

V. I.: Azóta kirúgták a rendezőt. Vagy még ki se rúgták, hanem valami buta helyre helyezett embereknek kell a kávét vinnie.

K. P. J.: Szeretném, ha elmondanád, nem feltétlenül ugyanazokkal a szavakkal, hogy mi ért is van szükségünk versre. Nekem az ott borzasztóan tetszett, nem is hogy tetszett, hanem olyan elementáris és olyan egyszerű, amit te ott mondasz, éppen ezért olyan fejbevágó.

V. I.: Ez egy gyakori példabeszédem. Először is énnekem személyesen azért kell verset írnom, meg verset olvasni, mert természetesen nemcsak írok állandóan…

K. P. J.: Kiszálltam a kocsiból, valamit otthagytam, és mire visszamentem, már egy verseskönyv volt a kezében. Mondta, hogy még van két sor.

V. I.: Igen, volt pár sor, és felolvastam Jóskának. Annál pontosabban, mint versolvasás közben dolgokat megérteni, nem lehet. Elolvasom a József és testvéreit, akkor is rengeteg mindent megértek, de hogyha elolvasok egy Keats-verset, akkor is ugyanannyit értek meg, a ráfordított idő viszont kevesebb. Nem azt mondom, hogy nem kell regényt olvasni, persze, hogy kell. De a versben tényleg mindent el lehet mondani, a legbonyolultabb, legintenzívebb, legösszetettebb dolgoktól kezdve, de nem hiszem, hogy ez egy ezoterikus dolog, én azt nem értem, hogy miért nem kell mindenkinek verset olvasni. Úgy igazán mélyen. Hogy miért nincs rá szüksége, szerintem van, valamivel kipótolják. Az imák is versek, tehát aki imádkozik, az verseket mond természetesen, még csak annyit kéne kiterjeszteni, hogy bár valóban a Miatyánk, ahogy ezt Weöres Sándor egy Hamvas Bélának írt levelében leírja, a költészet abszolút csúcsán van, egy külön periódusos rendszert csinál a költőkből, erről tudnék beszélni, külön másfél órás előadást tartottam két héttel ezelőtt is ebből. Nagyon izgalmas a levél, érdemes megkeresni a Weöres Sándor-levelekben, Hamvas Bélának írta 1946. október valahányadikán, és ott elmondja, miért a legelementárisabb vers a Miatyánk. De azért nem kell mindig beérni a Miatyánkkal, meg más egyéb, kevésbé jelentős, költeményszerű imákkal. Vagy aki dalokat énekel, slágereket énekel, az is versigény, még ha a legjobb szövegek sem ütik meg a mértéket, de énekelve már lehet, hogy igen, mármint zenével együtt, és akkor ugyanazt az igényt elégíti ki. A festményeket is sok tekintetben verseknek lehet tekinteni; külön elmondhatom, ha akarja a közönség, hogy miért gondolom ezt.

K. P. J.: Hogy tekinthető a festmény versnek?

V. I.: Nyilván vizuális eszközökkel dolgozik, de az, hogy a világból egy viszonylag kis és egyszerre áttekinthető keretben kivágni összetartozó és össze nem tartozó dolgokat egy olyan szokatlan nézőpontban, ami revelatívan valami újdonságot közöl velem, ez ugyanaz a versnél is meg a festménynél is. Persze a festményekben nincs regény ahhoz képest, nyilván egy templom, ha egy egész történetet elmond, képregény, ilyen értelemben nincs egy epikus változata a festménynek, eleve lírai természetű dolog. Ezért is van, hogy a giccses festményekre vagy fotókra eleve azt mondják, hogy hű, de lírai. De a történet, amire Jóska célzott, azt hiszem, az, amikor a versnek nemcsak arról az oldaláról beszélek, hogy ez milyen emelkedett, hanem mennyire hasznos dolog is, és ugye most mindent pénzre kell lefordítani, és csak úgy lehet meggyőzni az embereket, hogy ez fontos. A pénzügyminiszterek rémuralmában élünk, azok dirigálnak, és akkor hogyan lehet átszámítani ezt. Egyébként egy cseh filmből vettem a történetet, de az értelmezés már az enyém. A cseh filmben van egy újgazdag, Audival száguldozó, fiatal sikerember, nem túl nagy lelki és intellektuális kapacitással, és haldoklik az édesanyja, járkál be hozzá a kórházba. De mivel neki minden sikerült, az lehetetlen, hogy vele egy ilyen baleset történjen, hogy meghal az anyja, ezért folyamatosan győzködi a mamát, hogy hát nem fogsz meghalni. Ezzel nem az anyját akarja megnyugtatni, hanem saját magát. Aztán egyszer bemegy, és a mama már nincs ott, hanem a hullaházban van. Ezen iszonyatosan fölháborodik, hogy hogyan történhetett vele ilyen. Bepattan a kocsijába, és száguld egy Prága városán keresztülmenő autópályán, aztán az út közepén megáll, lefékez – bocsánat, fordítva: lefékez, megáll, kipattan a kocsiból, a csomagtartóból kikapja a baseballütőt és szétveri a kocsit. Na, most mi köze ennek a versekhez? Az, hogy ha tudta volna, hogy ilyen kiélezett helyzetben, mint amikor gyász közeledik, és aztán megtörténik, ennek a feldolgozásában elképesztő sokat segíthet a versek olvasása még annak is, aki egyébként rendszeresen nem olvas verset. Lehet, hogy már fölkészültebben megy be, amikor a mamája meghal, lehet, hogy tud valamit kezdeni az egésszel, lehet, hogy azt mondja, most hazamegyek, és kizokogom magam, közben verseket fogok olvasni, nem lett volna szüksége erre a pótcselekvésre, hogy a baseballütőjével szétverje a kocsit. Hogyha most kiszámoljuk, mennyibe kerül egy Audi, hogy milyen károk történtek – lehet, hogy véglegesen tönkrement az autó, de az is lehet, hogy mivel tiltott helyen állt meg, megbüntetik meg elveszik a jogosítványát –, tehát ha ennek az anyagi vonzatát kiszámolom, s ha helyette két verseskötetet kellett volna vennie, mennyivel olcsóbban kijött volna. Szerintem ez nagyon jó példabeszéd, és arra, hogy a nehéz helyzetekben a vers tényleg segíteni tud, egy Örkény István-tanmesével is rá tudok erősíteni. Örkény István 1956 novemberének elején, már az oroszok benn vannak, sétálgat Budapesten, a sétálgatás nyilván nem valami öncélú dolog, kenyeret próbál szerezni, mindenesetre a Nyugati környékén megy, és valaki ponyván könyveket árul. Ő keresi a kenyeret, itt meg más könyveket árul, ennek mi értelme van. Odamegy: uram, hát maga könyveket árul? Maga teljesen hülye? Igen, igen, könyveket árulok. És fogy? Nagyon jól fogy. És mi? Most a vers megy, mondja a ponyvaárus.

Az Édes hazám című antológia, amibe egy kitűnő fiatal szerkesztő összeszedett egy csomó kortárs közéleti verset, rendkívül sikeres – akkor most foghatjuk a fejünket, hogy húha, baj van, mert megint kell a vers Magyarországon; ha eddig nem tudtuk volna, hogy bajban van Magyarország, innen meg lehet állapítani. Csakhogy a baj elmúlik majd, valahogy talán, vagy mélyül, nem mélyül, nem tudom, a baj el fog múlni, legkésőbb az országgal, de remélem, előbb, mint hogy az ország elmúlna, és akkor utána is kéne még verseket olvasni, mert az embert más baj is érheti, mint ami az országával közös baj. Nem mindig van ’56 novembere, nem mindig van 2012 decembere, lesz még 2013 januárja, szóval akkor is. Gyászeset viszont mindenkit magánemberként ér.

K. P. J.: Eddig főleg a költőt faggattam, és a költő válaszolt, de te elbeszéléseket írsz, regényed van, drámákat is írsz. Mi dönti el, hogy miből mi lesz?

V. I.: Ha egy ritmus eszembe jut, abból nehéz lenne regényt írni.

K. P. J.: Térey ír.

V. I.: Ő egyszerűen más természetű. Volt olyan, hogy ültem valami képtárban, ez nagyon jó ihletforrás, és elkezdtem egy Noét ábrázoló festmény kapcsán Noéról írni verset, aztán arra gondoltam, megint szerepvers, milyen hülyeség ez, már unalmas, ilyet nem szabad csinálni tovább nekem, az már önjáró rutindolog, és akkor kicsit később megírtam novellában. Ekkor volt ilyen átmenet, versből novellába. Végül is minden művészi pályában bizonyos dolgokra rögtön kell tudni a választ. Egy filmrendezővel lehet legjobban illusztrálni: megkérdezik a filmrendezőt, hogy ide milyen színű függönyt tegyünk; gondolkodás nélkül rá kell vágnia, hogy barnát. Olyan nincs, hogy, hú, mi a fenét csináljak, milyen? ezüstszín? nem. És nem azért tudja rávágni, mert kötelező, hanem mert pontosan érzi, hogy oda barna függöny kell. Egy ilyenfajta biztonság kell, ami nem jelenti azt, hogy később nem húzza ki az ember, vagy nem cseréli át, nem veszi fel akár a függöny miatt újra a jelenetet, de valamiféle határozottság vagy magabiztosság kell. Kukorelly úgy fogalmaz, hogy az irodalomhoz pofa kell, nem egészen ugyanarra gondol, de egy belső magabiztosság folyamatosan kell, hogy te tudod, honnan hova akarsz menni. Hamlet nagyon szép intellektuális figura, nem tudom, hogyan tudna verset írni.

K. P. J.: Számítógépbe írsz?

V. I.: Mindent számítógépbe írok, kivéve a verset, itt van egy füzetem, amit hoztam magammal, ha esetleg ma írnék verset, este vagy reggel. Bizonyos helyzetekben nem lehet nem papírra írni.

K. P. J.: Kérdeznék még valamit tőled. Egy kicsit furcsa. Te azt mondod valahol, hogy fölösleges tudás nincs. Na most, az a tudás, amit akkor szerzünk, amikor meghalunk, az haszontalan-e?

V. I.: Megbeszéljük a túlvilágon.

K. P. J.: De komolyan kérdeztem.

V. I.: Kosztolányinak erre az a válasza az Esti Kornélban, mikor meghal, hogy utolsó pillanatban nézi magát a tükörben, és figyeli a halál jelenségeit. Hát földi értelemben biztosan, ha tetszhalottságból visszahoznak, és ezt megírod, akkor nem haszontalan.

K. P. J.: Szintén valahol olvastam tőled: ne tanuljanak, ne tanuljatok.

V. I.: Ezt versben mondtam.

K. P. J.: Hogy lehet ezt érteni?

V. I.: Előfordul, hogy a tanítványaimnak provokatívan azt mondom: azt szeretném, nehogy már tanuljanak. Itt viszont a lexikális tudásról beszélek, amiből – azt gondolom –nincs olyan tudás, ami baj lenne, és egy bizonyos mennyiségű tudás nélkül nem elérhető a világ helyes vagy viszonylag helyes megítélése. Ilyen módon a bölcsesség nem elérhető, és én azt szeretném a tanítványaimmal kapcsolatban, mert a cseh szakosoknak azért kell átadni valami konkrét ismeretet, de azt meg tudják tanulni a tankönyvekből vagy a szakirodalomból, hanem hogy gondolkodásmódot, ami már a tudásra ráépül. Tehát ne a tényeket vagy a tárgyszerű tudást tanulják, hanem azt, amit rá lehet erre építeni. Ami persze azt jelenti, hogy én azt gondolom, hogy már annyira bölcs vagyok, hogy ezt mindenképpen tudom, de akkor is tanulhatják ezt tőlem, ha én magam nem is tudom, de valahogy mégis segítem őket ehhez. Egy abszolút ideális tanárszerep följebb juttatni a tanítványokat, mint ahol te vagy. Persze, azért nem vagyok én mindig ennyire önzetlen, csak ez így nagyon jól hangzik, illetve a tanítványaimat semmilyen módon nem akarom kisemmizni. De azért én magam is szeretnék minél följebb emelkedni. Nem tudom, a bölcsességben, ami nem biztos, hogy fölfelé van vagy lefelé vagy oldalt van, nem tudom, és akkor már nem hangzik olyan patetikusan, lejjebb szeretnék a bölcsességben ereszkedni, és akkor nem olyan nagyképű, hanem olyan kisképű, minél inkább oldalra szeretnék a bölcsesség felé menni.

K. P. J.: Azt is mondod, és egyetértek veled, hogy nem a válasz, hanem a kérdés a fontos.

V. I.: Igen. Erre már nem is kell válaszoljak, mert a kérdés már megvolt.

K. P. J.: Kibontanád, hogy ez hogy van?

V. I.: Ez főleg az irodalomra vonatkozik, mert a filozófusnak meg kell próbálni válaszolni, de az irodalomban kérdéseket kell föltenni, és valami kritikus ki is mutatta, mennyi kérdő mondat van nálam. De nem ilyen konkrétan gondoltam, mert amikor nem kérdő a mondat, akkor is ott a kérdés. Hogy sokkal inkább a bizonytalanság, mint a bizonyosság érzése a cél ilyen értelemben. Milan Kundera egyszer azt mondta, hogy a jó regény okosabb, mint a szerzője, mert ő csak regényben gondolkodik, én meg, amikor magamról beszélek, akkor elsősorban a vers szót használom arra, hogy pontosabban ki tudom fejezni, amit gondolok. Egy versnek is okosabbnak kell lenni, mint a szerzőjének.

(A beszélgetés itt és itt zajlott, ekkor és ekkor.)