Néha elsodornak a dolgok

„A dolog különlegessége, hogy drámát és színházi kritikát is írok, ami eléggé ritka, bár régebben történt ilyesmi az írókkal.” Csak felkérésre publikál színházi kritikát, és csak akkor, ha izgatja valami a szövegben vagy az előadásban, és tudja, meg kell dolgozni vele. „Rajzolok is néha – folytatja mosolyogva – időről időre változó intenzitással, ha írói válságban vagyok.”

Kiegészítem: Nagyváradon a saját drámáját rendezte, és újabban fotózik is. Beszél angolul, németül és franciául, de ezek mellett oroszból is fordít. Az előbbi három nyelvben van otthon, persze a magyaron kívül, úgy véli, az orosz nyelvvizsga nem elég ahhoz, hogy kijelentse, ezt a nyelvet is bírja.

Mondom, mifelénk reneszánsz embernek hívják azt, aki ennyi mindent tud. Mintha zavarba jönne, mondja is, nem jól viseli, ha dicsérik, a bírálatot jobban szereti, van ilyen ember. „A sokoldalúság néha gyanús, jobb egy-két dologban elmélyedni” – fejtegeti. Szerintem csak irigylik, hogy ennyi mindenhez tud tehetségesen nyúlni, ezt nem mondom neki, inkább kíváncsiskodok, miként lehet egyszerre ennyi mindent csinálni, amikor az írás, a festés magányos foglalkozás, a színház, a film zajos, jó értelemben vett őrült csapatmunka. Elmosolyodik. Derűs tekintete, alig érzékelhető mosolya titkot rejt. Amúgy kiegyensúlyozott, magával békességben élő ember ül velem szemben. Beismeri, valami bujkál benne, ami nem látványos, de meghatározó. A humora, gondolom én, mert az ellenállhatatlan, ha éppen úgy fordul a beszélgetés. A titka viszont másban rejlik. Mesélni kezd, nem kérdezek közbe.

„Nem azt mondom, hogy egyáltalán nem vagyok ambiciózus, hiszen egy művész mindig többet akar, de elég fiatalon felismertem, hogy abból fogok dolgozni, ami a világot érdekli, ám azt írom meg, amit én akarok. Színdarabjaim nagy része úgy keletkezett, hogy felkértek rá. A fiú viszont saját elhatározásból született, de nem ez a jellemző. Várom a megrendelést. Különben szépen ülök és nézek magam elé. Van bennem egyfajta passzivitás, amihez viszont nagyon mély kíváncsiság és tudásszomj társul. Lebeszélem magam, ráverek a saját kezemre, ha van egy gondolatom, és felhívnék valakit, hogy érdekli-e. Néha nem előnyös ez az alkat.” Nem bizony – mondom én, de erre csak mosolyog, és megjegyzi: ő szerencsés ember.

A Kádár-rendszert nem szerette, a mostaniért sem rajong. Rosszul éli meg, ha a hatalom túlszabályoz, és még rosszabbul, ha ezt a kultúrában teszi.

Fiatalon, alig ismerten úgy döntött, szabad ember akar lenni, nem tartozni intézményhez, alkalmazkodni a szabályokhoz, elvárásokhoz. Felmondta az állását, szabadúszó lett. „Persze, akkor könnyebb volt megélni, a szüleimnél laktam. Fogalmam nem volt, mihez kezdjek. Éppen nem volt pénzem, bevittem egy rajzot az ÉS-hez, amit közöltek és kifizettek. Elkezdtem írni, mert pénzt kellett keresni. Ha nem hagyom ott az állásomat, akkor talán nem kezdek folyamatosan közölni. Székely Gábor még becsalt az Új Színházhoz, de nem voltam alkalmazott. Mai napig nem vagyok sehol állásban, az egyetemen is számlára kapom a honoráriumot. Nekem jót tesz, ha kicsit fedezetlen vagyok anyagilag, mert folyamatosan dolgoznom kell. Nem engedek a passzivitásnak.” Egyetértünk abban, hogy a legjobb múzsa a határidő és az előleg.

Forgách Andrásnak fontos a prózaírás, verseket is fordít, de nem tartja magát költőnek. „Sajnos néha elsodornak a dolgok. Amikor az ember hat dolgot csinál egyszerre, akkor nem lehet mindegyiket nagyon jól csinálni. Időről időre összeszedem magam, megreformálom az időbeosztásomat és koncentrálok egy-egy feladatra, főleg ha van rá fedezet. Szerencsére finom ösztöndíjakat kaptam Németországban, Svájcban, Skóciában. Amikor pályáztam, sosem kaptam meg, de mindig találkoztam valakivel az utcán.”

Jött szembe a jó ismerős, aki megkérdezte: nincs kedve Nyugat-Berlinbe menni Peter Stein mellé? Történt ez a ’80-as évek elején. „Stein akkor a legnagyobb német rendező volt. Igent mondtam, s három hónap múlva utaztam. Életem talán legfontosabb tanulási időszaka következett 30 évesen, Nyugat-Berlinben. Ugyanígy jutottam el München mellé és Zürichbe is. Skóciába úgy mentem, hogy Békés Pál és Dragomán György lemondták.

Megfelel az életfilozófiámnak, hogy jöjjenek szembe velem a lehetőségek. Ha nem jönnek, teszek-veszek valamit, olvasok egy könyvet, álmodozom egy regényről.”

A színház, a film kihívás volt számára. Egyetem után Ruszt József hívta Kecskemétre. „Fogalmam sem volt, mit kell csináljak, miért vagyok én ott, viszonylag jó fizetést kaptam 1976-ban, és akkor azt mondtam magamban, ha már dramaturg vagyok, jó lenne színdarabot is írni.” Ezúttal Szurdi Mikós jött, megkérdezte, akar-e Dosztojevszkij A játékos című regényével kezdeni valamit. Akart. „Évekig dolgoztam rajta és nagyon érdekes lett. James Joyse Ulysses című regényéből írtam a szakdolgozatomat, a regény szereplőit összekevertem az utcán látottakkal, hallottakkal, amiket cédulákra jegyeztem fel. Érdekes szöveg lett, legalább 64 szereplővel, beleírtam az összes őrületemet, filozófiámat. Szerencsém volt, mert viszonylag hamar Radnóti Zsuzsa kezébe került, aki kihúzott belőle 24 szereplőt, és odaadta Nádas Péternek elolvasásra. Megismerkedtem Nádassal és a feleségével, barátok lettünk. Ez is véletlen volt. Én hiszek abban, hogy a véletlenek irányítanak.” Rögtön javít: „Ez sem teljesen igaz, mert ha regényt akarok írni, ritkán fordul elő, hogy a kávéházban valaki odaszól: írjál már egy regényt. Bár ilyen is volt.”

„A regényt nem lehet félvállról venni, szoros kapcsolatban kell legyél az anyaggal, és van az őspillanat, amikor megszületik, amikor az egész egy gondolatba sűrűsödik, ez nem jöhet rendelésre.”

Az élete – pontosabban a családjának a története – kész regény, amely magába foglalja a 20. századot, Kelet-Közép-Európát, Izraelt, így meg is írta, Zehuze a címe, ami azt jelenti: ez van. „Amikor elolvasunk klasszikus nagy regényeket, mindenhol ott van az író családja – már akinek volt. Én is tobzódtam a családi legendáriumban. Az történt, hogy anyám meghalt. Elég rendetlen ember volt, amit sajnos én is eltanultam tőle. Amikor elment, fel kellett számolni a lakást, átnézni a hagyatékot. Freud gyászmunkának nevezi és elég sokáig tart. Előkerültek nagyanyám levelei. Gyerekkoromban mindig láttam az izraeli Par Avion, színes szélű borítékokat, de nem tudtam, mi a helyzet ezekkel. Amikor a lakásban tettem-vettem, előkerültek ezek a levelek táskákból, fiókokból, dobozokból, teljes összevisszaságban, a regény megírása után is találtam még vagy tízet. Amikor a végére értem, kiderült, hetente egy-két levelet írt majdnem negyven évig. Sorba raktam őket és elkezdtem olvasni. Eltelt tíz év, kezdtem hozzászokni, hogy anyám nincs többé, mert az anya elvesztése, félretéve a személyes érzelmi szálat, kozmikus élmény, Móricz megfogalmazásával: elpattant az utolsó láncszem. Anyám halálának tizedik évfordulóján bezárkóztam a lakásba, és sorban kezdtem olvasni a leveleket. Anyám válaszai közül csak pár maradt meg, az ’56-os év termését nagyapám elrakta. Amikor olvastam, persze sírtam is, leálltam, hatalmas érzelmi felbolydulás volt: születésem előtti levelek, aztán lassan én is megjelenek bennük, mindenféle események történnek, olyan volt, mintha egy hatalmas időfolyamban úsznék a világ sodrával ellentétes irányba, melyben a nagyanyám sajátos látószögén keresztül, véletlenszerűen bukkannak fel az események.

Dédapám iparművész volt, gyönyörű tárgyakat készített, aztán ’21-ben ő is kivándorolt Palesztinába. Nagyapám íróember volt, költő, fordító, a nagyanyám pedig gyönyörű hímzéseket készített részben a nagyapám, részben a saját elképzelései szerint. A nagyanyám ilyen értelemben különleges személyiség, nagyon érzéki, szabados, éles nyelvű, szenvedélyes ember volt, akiről a rokonok véleménye még a halála után is megoszlott. Amikor kérdezgettem őket, egyik istenítette, másik egészen mást mondott róla. Számos afférja volt, rendesen csalta nagyapámat, amit nem is titkolt. Nagyon művelt asszony volt, megtanult angolul és héberül. 1899-ben született, 1920-ban vándorolt ki, így konzerválódott század eleji magyarnak. Később, amikor kapta az itthoni újságokat, csiszolódott. Ez is különleges volt. Amellett, hogy az események sodrát folyóként érzékeltem, volt egy másik érdekes momentum is: két ember, anya és lánya, úgy van elszakítva egymástól, hogy azok az országok, amelyekben élnek, nagyon különböznek. A szocialista Rákosi, majd Kádár korabeli Magyarország és Izrael, melynek másféle a berendezése, mégis tükrözi egymást a két világ.

Tudtam, hogy ezt meg akarom írni, kijegyzeteltem egy csomó levelet, szabadon megírtam az első ötven oldalt, és elraktam. Egyszer az ÉS szerkesztője kért a szilveszteri számba írást, és akkor ezt adtam oda. Annyira tetszett a szerkesztőnek, hogy elkezdtek kérni tőlem ebből, ekkor már megvolt a címe is: Zehuze. Utóbb derült ki, volt egy ilyen szatirikus tévéműsor, és izraeli barátaim azt hitték, ez arról szól. Sorba kérték tőlem az írásokat, végül összejött egy testes kézirat.”

Forgách ezúttal sem kopogtat, a Magvető kiadó kereste meg, hogy rakja össze a regényt, mert kiadnák. Kiderült, hogy az alkalmi írások nem állnak össze egységgé, a szerző egy évet csúszott a könyvvel, ami azért jelentett gondot, mert mások pályázati pénze forgott kockán. „Nem vettem fel előre pénzt, hogy szabad legyek, és kiderült, csapdába estem. Mondhatnám: szerencsére, mert e nélkül lehet, nem írom meg, mert túl személyes, másrészt hatalmas anyaggal kellett dolgoznom. A testvéreim ritkán dicsérnek, de ez az amúgy nagyon kritikus bátyámnak, Péternek is tetszett, bár megjegyezte, hogy ez nem a nagymama. Nem csak az történt, hogy eltávolítottam nagyanyám személyiségét, hanem regényfigurát alkottam belőle.”

A fiú próbái hozták hosszabb időre Nagyváradra, ahol jobbnak látja az életet, mint ami az újságokban megjelenik, könnyebb az emberek közötti érintkezés. „A belvárosnak van egyfajta kellemes mediterrán életvitele. A színházon belül bonyolultabb a helyzet, mert két intézmény osztozik az épületen, de annak ellenére, hogy nincs pénz, nehézkes a logisztika, jó a munkamorál, a színészek a tudásuk legjavát adják. Nem ez a reklám helye, de Szabó K. István művészeti igazgatónak nagy érdemei vannak abban, hogy Nagyvárad visszakerült a színházi térképre.”

Elvei ellen való, hogy saját darabját rendezze, de Szabó K. csapdába csalta. A művészeti igazgató pályázott a produkcióra, megnyerte, színpadra kellett állítani a szerző rendezésében.

Megosztom Forgáchcsal az elképzelésemet, hogy amikor a saját darabja dramaturgja, jelen esetben rendezője, akkor bizonyára elkezd önmagával vitatkozni, a szerző védi a szöveget, de a dramaturg vagy rendező mindenáron húzni, változtatni akar rajta. Szó se róla – magyarázza, el tudja magában választani a szerzőt a dramaturgtól vagy a rendezőtől. „Szerencsém volt, hogy a Katona József Színházban Ascher Tamás rendezte A kulcs című darabomat, ami remek előadás lett, számos díjat kapott, és bármit kért, mintha nem is én írtam volna darabot, megtettem. Ascher nagyon csodálkozott, meg is dicsért, de ehhez hozzájárult az is, hogy remek dialógus alakult ki közöttünk a darabot illetően. A fiút, lehet, Ascher vagy más rendező másképpen állította volna színpadra, de így is sokat változott az eredeti szöveg.” Nem tekinti szentségnek a saját darabját, belátja, nem csak klasszikusokat lehet és kell színpadra alkalmasabbá tenni.

A színház szerepéről szólva úgy véli, más kódrendszer szükséges, mint a diktatúrában vagy kvázi-diktatúrában. Az emberek a televízió előtt élnek, hiányzik az életükből a közvetlenség, a kultúra fogyasztásának a szokása. „A színház, de a kabaré is visszahozza a közvetlenséget, és éppen ezért a színház túléli, lehet, hogy kevesebb nézővel, de lám, reneszánszát éli az opera is, amelyet már temettek. Az operánál a monumentalitás, az élő zene élménye, az emberi hang csodája, varázsa vonzza ismét az embereket. A színházak újra megtelnek, mert az emberek kívánják a közvetlenséget, akarják látni az emberi érzelmeket. És a színházban együtt vannak, látják egymást és lehet beszélni róla. A színházban úgy érzik, nem tudják manipulálni őket. Persze, hogy tudják, de más értelemben. A tévé, az internet sokkal inkább megteszi ezt, mert csak közvetít. A színházban közvetlenül érkezik az információ, azaz igazabb.”

Az örök dilemmáról, hogy szórakoztasson vagy tükröt tartson a színház, úgy vélekedik, hogy egy előadás jelentőségét nem a nézők számával kell mérni. Vannak jelentős produkciók, amelyekre alig pár százan váltanak jegyet, s kevesen olvastak egy-egy zseniális könyvet eleinte, értékes festmények évekig nem találtak vevőre. „Ha Madonna és Kurtág György között kell választanom, akkor nyilván nem azt nézem, hogy melyiküknek nagyobb a bevétele. A művészi alkotásoknak lényegesen kevesebb nézőjük van. Én nem tartom jogosulatlannak azt sem, hogy az emberek szórakozni akarnak. Nem azért járnak színházba, hogy rosszul érezzék magukat. A nézőket újra meg újra meg kell tanítani arra, hogy mi a jó színház.

A könyvekkel is hasonló a helyzet, mert lehet számítógépen olvasni, de a könyvet lapozni lehet, félretenni, és összefirkálni, személyes kapcsolatot teremteni vele.”

(Erdélyi Riport, 2013/?.)