Négy előtt
Három óra. Tizenkettő
Villódzik. Félig vágott szemhéjkagyló. Hajnal.
Ömlik. Ömlik csak. Tehetetlen láva-kín.
Három óra tizenkettő. Vigyen el a mentő.
Funda luka. Rám mosolyog dioptriás gyerekkor.
Szerettem az óvó nénim. Most meg egy kékszakállú.
bácsit szeretek. Vérzik az ínyem megkívánom.
A saját véremet ahogy folyik szét a csempén.
Plezúr ég foltot hagy a testen. Diákat vetít a lepedő az ágyon.
Érzem az égett por szagát. Női comb és fenék vonaglik.
Nincs huzat az ágynemőn. Minden fehér. Mint
a mennyekben.
Három óra. Ötvenkilenc.
Az autó tetején kifeszítenek és nincs senki az utcán.
Csak az a gépgyárhangú apokalipszis szél.
Ami zörgeti a kopott levelet. Aztán jött a két múmiaszerő
indián.
Az egyik az ágyam előtt térdelt. A másik a székemben ült.
Ezt nem tudom álmodtam-e vagy itt voltak valóban velem.
Leesett a tetőről egy jégdarab tudom így fog leesni a Hold is.
A Földre de engem nem ijeszt meg semmi. Élni akarok.