Nagyváradi impresszionista matiné
A nagyváradi Fekete Sas palota nagytermében 1910. június 21-én Bölöni György impresszionista tárlattal egybekötött irodalmi matinét szervezett. Erre meghívta a nemrég Párizsból hazatérő Ady Endrét is. A költőt újra régi barátai, a holnaposok vették körül: Emőd Tamás, Nagy Mihály, Dutka Ákos, Juhász Gyula, Nagy Andor. Az ő kíséretükben jelent meg vasárnap 11 órakor a megnyitón.
A Nagyváradi Napló másnapi száma szerint a rendezvény nevezetessége Ady Endre jelenléte és szereplése volt. A cikk szerint „A matinét Juhász Gyula főgimnáziumi tanár nyitotta meg. Lelkes, rövid beszédében üdvözölte Ady Endrét, aki mint vendég időt szakított magának arra, hogy a nagyváradi közönség előtt ismét megjelenjen. Ez a találkozás mindig kedves, megható. Hiszen Ady Endre innen Nagyváradról indult el arra a tüneményes útra, amely már elvezette őt a világirodalom legnagyobb költőinek sorába. […] Legvégül lépett a felolvasó asztalhoz Ady Endre. Kitörő tapssal, éljenzéssel fogadta a közönség. Felolvasta Az Anti-Krisztus útja, Első szeretőm ölében, Szeretném, ha szeretnének című verseit. Ady Endre költészete egyre mélyebbé, nemesebb csengésűvé, bűbájosan varázsosabbá válik. Minden versének elementáris hatása volt. Különösen a Szeretném, ha szeretnének című vers oly megragadó közvetlenséggel hatott, hogy igen sokan sírtak…”
Ady Endre
Szeretném, ha szeretnének
Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.
Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.
De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.
Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.
A matinén jelen levő Nagy Mihály feljegyezte: „A felolvasó asztalnál kissé oldalt állt Gulácsy Lajos, a festő. Ez a tragikus sorsú, mélyen és tündöklően tiszta szívű művész akkoriban jött haza sok év után Olaszországból, és Adynak csak a hírét hallotta, verseit nem ismerte. Hátratett kezekkel, megroskadt testtel, lecsüggesztett fejjel hallgatta a felolvasást. Ady fátyolos hangjának meleg, mély színein át tükröződtek a csodálatos biblikus strófák. […] Mikor a vers utolsó szavai elhangzottak, Gulácsyból feltört a sírás. Szinte reszkető meghatottsággal támolygott Adyhoz. Megölelte, vállaira hajtotta fejét, és sírt. A felolvasás pár percre megszakadt. Ady is csak nagy nehezen tudta Gulácsyt megvigasztalni…”
Ady csak igen ritkán vállalkozott versmondásra. Bölöni György megfigyelése szerint ilyenkor barátja kántálós hangja régies, lévitás csengést adott verseinek. Nem volt sehol a kiátkozott, modern költő. Inkább egy régi regős volt, de benne az ideges ember is, aki drukkolva, halkan, alig érthetően, akadozó hangon kezdett mondanivalójába, melyet feje és törzse ingásával kísért, és ajkai tölcséres csucsorításával igyekezett tisztábban kihangsúlyozni.
Jelen volt ezen a matinén Szabó Dezső is, aki Ady nagyságát elismerte, de a többieket vitriolos kritikával illette, s ezúttal megörökítette a költőt utánzó barátai pózait: „Ekkor láttam először Ady Endrét. Legbensőbb nagyváradi hívei hozták be a terembe. A költő nagyon megviselt, átéjszakázott állapotban volt, mérhetetlen szenvedés volt az arcán. Kissé komikus volt, hogy kísérői arcán ezek a szenvedések megmalacoztak, és mindenik olyan keservesen császkált, mintha most rángatták volna le a Krisztus balján vagy jobbján álló keresztfáról. […] A költő hangja igen rekedt és igen fátyolos volt, de igen tanulságos volt, hogy tagolta elő verseit. Már ekkor láttam, hogy Ady természete, vagy talán helyesebben: állandó fedezéke, dzsungele: a póz. Vonásaitól, ajhaitól kezdve minden mindig pózolt benne. Ez érthető volt a költőnél, akinek megvolt az oka érzékenységét pózok mögé fedezékezni. A derültség ott kezdődött, hogy bolygói átvették ezeket a pózokat, mert ezt vehették át tőle. És mint tornaünnepélyen szereplő csoport, mintegy néma vezényszóra pózolták pózait…”
A matiné másnapján megjelent a Nagyváradi Naplóban a Szeretném, ha szeretnének. Ady adta oda közlésre Fehér Dezsőnek, a lap tulajdonosának és főszerkesztőjének.