Működni mégis kell
A téma, Thália a piacon, sok magyarázatra nem szorul. Pénz, pénz és pénz uralkodik a kulturális térben is. A Gáspárik Attila által vezetett beszélgetésben arra kerestük a választ, hogy az állami pénzből fenntartott kisebbségi színházak mire fordítanak, vagy mire kell, hogy fordítsanak több figyelmet: az identitás megőrzésére, értékteremtésre úgy, hogy közben szórakoztatást is biztosítsanak, vagy a profitszerzésre? Mert bizony a bevétel kérdése felett lehetetlen átsiklani. Már csak az vár megválaszolásra, hogy vajon ilyen feltételek mellett lehet-e egységes kisebbségi színházmodellről beszélni.
Gáspárik, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója saját színházi stratégiájának bemutatásával indított. A vásárhelyi színházban ebben az évadban elkezdődött valamiféle együttműködés a román és a magyar színházak között. Játszanak egymás szerzőitől és feliratozzák azokat.
Az általános megállapítás szerint sajnos ritka az ilyen jellegű – sőt, bármilyen jellegű – kooperáció. A magyar, román, német, zsidó színházi intézmények között minimális a párbeszéd.
A kerekasztal beszélgetés tulajdonképpen a színházigazgatóknak szólt, így többen is jelen voltak. De sokáig nem szólalt meg senki. Ugyanis Gáspárik Attila egy nehéz, és igencsak kényes kérdést tett fel: hogyan alakult ki a színházi intézmények közti kommunikációhiány és ki érte a felelős?
Bessenyei István, a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György társulatának vezetője szerint nem ez a legfontosabb kérdés. Az igazgató a komfortérzésről beszélt, arról, hogy mennyire fontos, elengedhetetlen a közönség igényét kielégíteni. Lucian Vărsăndan, a temesvári Állami Német Színház igazgatója szerint nem egy mások által kitalált modell szerint működnek a színházak, a stratégiákat minden közösség saját magának találja ki. Ők például azzal küzdenek, hogy hogyan maradhatnak fenn úgy, hogy az utóbbi években a német színház elvesztette közönségének 90%-át, így identitásápolásról beszélni nagyon nehéz. Működni mégis kell. Nagy Pál, a Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház vezetője elmondta, hogy a helyi gondok sokasága mellett ők még azzal is minden nap megküzdenek, hogy a városvezetőség sem tudja, mit is vár el az udvarhelyi színháztól. Állandóan a szemükre vetik, hogy nem járnak vidékre, de amikor szóba kerül a finanszírozás, akkor mindenki elhallgat. A körülmények megnehezítik azt, hogy a színház meg tudjon felelni az országos elvárásoknak, a színvonalnak. Parászka Miklós, aki a Csíki Játékszín vezetője, nagyon derűsen látja a helyzetet. Szerinte a színház még önálló intézmény, és ennek megtartása az igazán fontos feladat.
Miután megismerkedtünk a romániai kisebbségi színházak helyzetével, kimondhatjuk, hogy a legelső kérdésre tehát a válasz az, hogy nincs egységes romániai színházi modell, hiszen minden közösségnek más elvárásai és más lehetőségei vannak. A működőképes stratégia megtalálása pedig a színházi közösség feladata.