Mint récét költő kotló (egy áramszünet kancsal rímei)

Oly fontos már a mindennapi áram,
hogy költőésszel szinte föl sem érem,

de az világos, hogy a rímem kancsal,
míg nem rendelkezem, ha kell, e kinccsel,

mert képernyőm, mint gyászos főkötő,
az áramszünet folytán fekete,

s ha verset tollal nem irkál ma költő,
úgy jár, akár a récét költő kotló,

mely partról nézi elúszó rucáit
s nyomuk víztükrön haldokló recéit,

hiába fut rémülten dőre körbe
veszvén energiája láza kárba,

a kacsák, míg ő majdnem megnyuvad,
bekapnak férget, kukacot, nyüvet.

Így kergetek én is elúszó strófát,
szavak kacsái által húzott stráfot,

ó, ihletem bolyhos selyempihéi,
hová tüntetek, verseim puhái,

százszor megnézek képernyőt és körtét,
talán villanna szemembe egy kurtát,

hátha világ csodáját megérem,
s elered a drótok medrében az áram

hullámot himbálva hápogó kinccsel,
mitől elsápad minden, ami kancsal,

s Fiastyúkként ölelném kiskacsák
hő keblemre visszatalált kecsét.