Minden könyv folytatható

Kőrössi P. József: Tompa Andrea író, színikritikus Kolozsváron született, az ELTE bölcsész karának magyar–orosz szakán végzett, jelenleg Budapesten él. Első színházi tárgyú írása 1999-ben jelent meg a Színház folyóiratban, azóta rendszeresen közöl a magyar nyelvű színházi újságokban. 2004-ben doktorált az ELTE orosz irodalom szakán. Azt nyilatkozta egyszer, hogy nincs is olyan színházi újság, amiben ő ne közölt volna. 2005 óta a Színház folyóirat szerkesztője, tanít a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Karán, ahol jelenleg adjunktus. Két könyve jelent meg az elmúlt években, A hóhér háza (2010), a másik pedig a Fejtől s lábtól. Nem egészen tíz napja kaptam kézhez, még szoknom kell a könyvet, de elég furcsa címe van. Elsőként vehette át a Békés Pál-díjat. Azt javaslom, hogy mesélj egy kicsit magadról meg a családodról, a környezetről, ahonnan kivándoroltál Budapestre. Azok közé az úriasszonyok közé tartozol, akik szívesen vesznek el történeteket a családtól és dolgozzák fel úgy, hogy többé-kevésbé fölismerhetők a családtagok. Eddig mindig megkérdeztem, ha ilyesmivel találkoztam, hogy úriemberhez méltó-e, hogy a család dolgait kiteregetjük, itt nem erről van szó, te nagyon titokzatos vagy.

Tompa Andrea: Mindig meg szokták kérdezni, hogy rokona vagyok-e Tompa Gábornak. Azt szoktam mondani erre, hogy minden Tompa rokon Erdélyben. Nagyon gazdag az a családi hagyaték, amit kaptam, de nem rendkívüli. Ebben a teremben bárki családjában lehetnek ilyen történetek, az a kérdés, hogy vagyunk-e annyira kíváncsiak, hogy ezeket előássuk. Az egyik ágon, az anyai nagyanyámtól nagyon sok történetet kaptam, az apai ágról meg keveset. Ezt szinte törvényszerűnek gondolom. Az apai nagyapámat nem is ismertem, a nagyanyám meg mikor először meglátott, azt mondta, hogy értelmi fogyatékos vagyok, pedig gyermekorvos volt. Édesanyám mesélte ezt el nekem, nagyon megsértődött ezen, de egyébként a korai fényképeken elég sok gyereket lehetett annak látni. A nagymamám akkor már nagyon öreg volt, zavaros volt már akkor. Ő börtönben ült ’43 őszétől mint a kommunista illegalitás markáns alakja. Mire kijött a börtönből, ami nagyjából egy évre rá történt, már nem volt családja, nem is igazán tudta, hogy mi történt velük. Egy részét elhurcolták, másik része elszökött. A húszas években elhagyta a három fiát, illegalitásba vonult, fontosabbnak érezte, hogy a társadalmi szervezkedésben vegyen részt, minthogy három fiúgyermeket neveljen. Én ebből az örökségből nagyon keveset kaptam, kikutattam a többit, meg elképzeltem, hozzátettem. Ezeket a lyukakat érdemes lenne betömni. Anyai ágon nagyon sok szeretetet kaptam, nagyapámék Segesvárról származó kispolgári család voltak, az ő nagyapjától lehetett volna sokat örökölni, ha nem kártyázta volna el mindenét. Az én anyám meg az apám, két nagyon különös ember, aki egymás mellé sodródott, elég nagy korkülönbséggel. Azt gondolták, hogy a házasság időt múlt, ezért egy meglehetősen széthullt család a miénk.

K. P. J.: A könyveidben életrajzi adatok is vannak. Különleges hozzáértéssel és alaposan írod le a helyszíneket, amikkel gyerekkorodban találkoztál, például a zsidó fürdőt. Még gimnazista korodban kezdtél írni, méghozzá verseket. Gyerekkorodban azt mondták, hogy sérült gyerek vagy, én meg mostanában azt hallom rólad, hogy attól féltenek, túl okos és művelt vagy. Ez egy akadály abban, hogy jó regényt írj?

T. A.: A túl sok tudás tényleg akadály.

K. P. J.: Igen. Van itt Váradon egy költőtársunk, akire ezt mondták, és tényleg meg is rekedt, Tüzes Bálintra gondolok. Ismerve az eddigi dolgaidat, nemcsak ez a baj, hanem hogy elég kritikus alapállásban vagy, az is lehet akadály. Nem tudom, csak kérdezem.

T. A.: A túl sok tudás tényleg akadály lehet, különösen akkor, ha az író túl sokat tud. Ez egy nagyon kettős dolog, egyszerre kell nagyon sokat tudni és közben kívül is maradni, hogy az olvasónak tudja felkelteni az érdeklődését. Ezt a veszélyt én is érzem, ha az ember túl sokat kutat, akkor elkezd művelődéstörténettel is foglalkozni, és az nem jó. Én nem gondolom, hogy túlságosan művelt lennék, inkább azt a látszatot próbálom kelteni, sokat okoskodok. Amikor elkezdtem ezt a könyvet, alig tudtam valamit erről a korról. Nyilván tapasztalatom meg élményem nem is lehet, de tudásom is nagyon kevés.

K. P. J.: Az első világháború környékén játszódik a cselekmény, egészen a háborúig.

T. A.: Szándékosan nincsenek benne dátumok, az ember gondolkodjon, fedezze fel, nézzen utána, vagy ne. Nekem nagyon pontosan tudnom kellett, hogy hol vagyok időben, sokszor eltévedtem a saját labirintusomban. Az író és a kritikus kéz a kézben jár, úgy gondolom.

K. P. J.: Szerintem nem, sőt nagyon ritka. Te professzionális kritikus vagy. Látod a hibákat.

T. A.: Nyilván a fejemben vannak a mondatok, látom a hibákat. A kiadó nagyon bölcset mondott az első könyvnél, amikor a kéziratot visszaadta, hogy dolgozzak még egy kicsit rajta. Mészáros Sanyi azt mondta, hogy ne akarjak tökéletes könyvet írni. Ez egy nagyon fontos mondat volt. Persze az ember azt gondolja, hogy amit letesz, az tökéletes. Ez hülyeség. Az csak a végső forma, amit el tud érni, lehetne jobb is, de már nem tudom én jobbá tenni. Ha nagyon fűrészporrá rágom, sterilizálom, túlírom, az nem jó.

K. P. J.: Ennek a könyvnek még nyomdaszaga van, senki nem olvasta még. Abszolút premier ez most. Azt gondolom, hogy az első könyvbe a szerző mindent bele akar írni, meg szokott lenni ez a hiba, nálad ezt nem éreztem A hóhér házában. Diktatúra-könyvnek nevezik, Kolozsvár-regénynek, hasonlítják Józsa Márta Amíg a nagymami megkerül című könyvéhez. Szerintem párhuzamba lehet állítani Dragomán György A fehér király című könyvével is. Vannak rokonai ennek a könyvnek. Ma is mondják, hogy a rendszerváltásnak nincs regénye, pedig van. Ezt a kort valóban ismerheted, egy kamaszlány a mesélője. A nyelvezet, a ruha, minden benne van, ezt mind saját magad élted meg, nem csodálkoztam volna, ha mindent bele akarsz írni, annyira ismered.

T. A.: Volt egy nagyon spekulatív, azóta szerencsére elvetett tervem, hogy A hóhér házához minden évben írok egy fejezetet. Ez viszont egy írónak halálos, mindig oda visszatérni, olyan, mint egy házasság. Ha egyszer kiléptünk, akkor ne térjünk mindig vissza. Annak valahogy véget kell vetni. Most ennek az angol fordításán dolgoznak, olyan jólesett kihúzni belőle. Úgy gondoltam, hogy bizonyos részek nem találták meg mégsem a helyüket benne. Pont egy-két napja leveleztünk egy fejezetről, segítek, olvasom én is és írok jegyzeteket, mert sok mindent nem ért egy Cambridge-ben végzett angol úr, aki megtanult magyarul, mert szereti ezt a nyelvet. Egy csodálatos ember, aki klasszikus magyar irodalmat fordít amúgy. Sok mindent nem ért, kellettek hozzá a jegyzetek, hogy érthető legyen az olvasóknak. Kicsit átdolgoztam, kihúztam, az ember még játszhat a szöveggel.

K. P. J.: A könyv annyi fejezet, amennyi éves volt akkor, amikor írta, ami egyébként véletlen. Harmincnyolc fejezet, minden fejezet egy mondat. Vessző, központozás megvan, a fejezet végén pedig pont. Tökéletesen érthető is így is, olyan pontos, olyan jó helyen vannak a hangsúlyok, jó a ritmus. Ez egy nagyon nagy bravúr, mert 8-10 oldal egy fejezet. Nagyon nagy veszély megbontani ezeket a mondatokat.

T. A.: Emlékszem, amikor ki kellett menni a könyvhétre dedikálni, ami nem tudom, hogy egy írónak kitüntetés vagy büntetés, a könyv rákerült egy sikerlistára, s jöttek az emberek megvenni. Jött valaki, megfogta a könyvet, már majdnem megvette, csak előbb kinyitotta. Kinyitotta és láttam, hogy megrémült, elkezdte nagyon lassan lapozni, kereste a pontot. Nagyon óvatosan visszatette, majd elment. Én, ha megvennék egy ilyen könyvet, nekem sem lenne kedvem elolvasni.

K. P. J.: De ha tudnád, hogy ’89-ről szól, a diktatúra regénye?

T. A.: Akkor főleg nem. Meglepett, hogy ez a forma átment, és a teljesen átlagos olvasók lelkesen olvasták és azt mondogatták, hogy a második, harmadik fejezettől ebbe tényleg bele lehet lépni, és gondolatban kiteszi a pontot. Ez a forma úgy lett, hogy én egészen más szövegeket próbáltam írni ilyen formában, odaadtam Závada Pálnak, ezekben volt vagy tizenöt ilyen mondat. Pali azt mondta, hogy a forma nem jó, de van anyagom. Az egyetemen nem azt tanítják, hogy így kell gondolkodni egy íróról, hogy van-e anyaga vagy nincs. Egy ilyen kis segítség, amihez Pali igazából kritikusan viszonyult, elég ahhoz, hogy az ember elinduljon és megpróbáljon kinyitni ajtókat. Egyszer csak elkezdtem ezeket az ajtókat nyitogatni, és a mondat is azért lett ilyen, mert ahhoz, hogy ennek a lánynak a történetét feldolgozzuk, nagyon nagy levegő kell. A könyvnek van valamennyi humora, de fájdalmakról meg traumákról van benne szó. Nekem is ez a nagy levegő kellett, egy nagy elhatározás.

Kamaszkoromban írtam, aztán elmentem egyetemre és nem írtam 15 évig, nem publikáltam. Korán kezdtem el tulajdonképpen publikálni, mert Kolozsváron egy kezdő fiatalra, aki beküldött valami kéziratokat, nagyon jelentős írók figyeltek oda. Nagyon komolyan foglalkoztak a fiatalokkal, Balla Zsófia például, Szőcs Géza, Kányádi Sándor. Senkinek nincs ideje ma már foglalkozni egy kezdő íróval. Aztán elköltöztem Magyarországra, ahol semmi nem jutott eszembe. Az ottlétem első hosszú szakasza nem volt alkalmas arra, hogy magamon gondolkozzam, sokkal inkább a túlélésre, a berendezkedésre fordítottam az energiáimat. El is temettem magamban azt, hogy író akarok lenni. De hát Magyarországon megtorpantam, fel sem vetődött, hogy írjak, elvesztettem a közegemet is, kiléptem abba a világba, amit ismertem. Ismeretlen dolgokról nem tudunk írni, legfeljebb annyit, hogy milyen nehéz nekünk.

K. P. J.: Egy ismeretlen hely nem alkalmas arra, hogy visszagondoljunk arra a helyre, amit ismerünk? Emlékszem, hogy valahol Oroszországban, magányodban határoztad el, hogy megírod. Egy olyan kultúrában, amihez ugyan megvolt a nyelvtudásod, de annyi. Hogyan lett ez?

T. A.: Igen, A hóhér házának az első verzióját valóban Oroszországban kezdtem el írni, ahol hosszú ideig voltam, és egyszer csak az ember annyira telítődik ezzel az amúgy csodálatos orosz kultúrával, hogy berohan a könyvtárba és keres egy magyar könyvet. Azt hiszem, Hamvas Bélát találtam, azt éreztem, elvettem magamtól a nyelvem. Van még egy nagyon érdekes dolog az elmenetelben, ami szerintem megíratlan, ami az elköltözött erdélyiek érzésvilága. Az a fajta fura megsértődés, amiben az ember él Budapesten, amit én nagyon sokáig dédelgettem magamban. Elmentem és megsértődtem. Megsértődtem Kolozsvárra.

K. P. J.: De te döntöttél úgy, hogy elmész.

T. A.: Igen, természetesen az én döntésem volt. A döntéseink nem olyanok, hogy elmegyünk, becsukjuk az ajtót és soha többé. Kicsit megyünk, kicsit jövünk.

K. P. J.: Van, aki úgy tudott elmenni, hogy soha többé.

T. A.: Én a döntéseket hosszú ideig maszatoló ember vagyok. Közben Kolozsváron, hozzá kell tenni, azt gondoltam, hogy nekem majd egyetemi helyem lesz ott, ha Budapestről visszatérek, ahová tanulni mentem. Közben Kolozsvár elkezdett változni akkoriban, a ’90-es években, a Funar-korszakban az ember nem szívesen tért vissza, rossz hangulat volt. Az elmenetben van is egy furcsa lelkiismeret-furdalás is, hogy vajon jól tettem-e, hogy elmentem. Az erdélyi megsértődés egy eléggé markáns érzés.

K. P. J.: Szükséged volt erre? Így visszanézve, utólag.

T. A.: Kicsit több is vagyok, meg kevesebb is a közegnél, amiben élek. Sokan érezzük a kiválasztottságot, amihez társul egy hihetetlen erős kisebbségi komplexus is. Sokkal többek vagyunk, mert sokat szenvedtünk, sokkal kevesebbek, mert úgy érezzük, hogy kevesebbet tudunk, sok mindenhez nincs jogunk. Foglalkoztam Nabokovval, aki a hazáját fiatalon, húszévesen hagyta el, hosszú ideig élt Európában, majd Amerikában. Nyelvváltás is bekövetkezett nála, sokat dolgozott azon, hogy orosz íróból amerikai író legyen, ez 15-20 év. Nem véletlen, hogy pont egy emigránssal foglalkoztam.

K. P. J.: Jól tudom, hogy van egy angol nyelvű regénye, amit megírt oroszul is, és azt a változatot nem szabad kiadni?

T. A.: Inkább az van, hogy minden művét angolból kell fordítani ma már.

K. P. J.: Mikor vele foglalkoztál, akkor foglalkoztál a saját történeteddel is párhuzamosan?

T. A.: Nabokov olyan volt, áttételes módon, mint egy önmegértés. De nem tudtam elég közel kerülni magamhoz és megérteni magam, a szigorú tudomány eszközeivel inkább őt próbáltam megérteni. Sokkal később jöttem rá, hogy miért épp ezt az írót választottam.

K. P. J.: Tőled várják azt a regényt, ami az áttelepülés regénye.

T. A.: A hóhér háza után adná magát ez. Ott állnak a küszöbön.

K. P. J.: Mindkét könyved folytatható. Nincsenek lezárva a sorsok.

T. A.: Szerintem minden könyv folytatható. Nagyon sok tragikus áttelepülést láttam. Cs. Gyimesi Éva, kedves tanárom, nagyon fáj, hogy már nem él, ő mondta azt, hogy a legtragikusabb a helyváltoztatás. Akkor, 18 éves koromban nem értettem, hogy mire gondolhat. Nagyon sokat utaztam az elmúlt tíz évben, és az utazás nagyszerűsége mellett mégis van egy tragikum abban, hogy az ember ennyit utazik és jön-megy a világban, hiszen nem mindig a kíváncsiság viszi, hanem gyakran a kényszer. Egyfajta otthontalanság ez, meg kilométerhiány. A bezártság, amiben éltünk itt évekig Romániában, anélkül hogy láthattunk volna bármit is, a ketrec, amiből az ember kiszabadul, azt idézi elő, hogy az ember egyfolytában menni akar. Mi van a világban? Mi van ezen kívül? Nagyon sok tragikus történet van, lehet, hogy túl közel van és nem tudok még reflektálni.

K. P. J.: A Fejtől s lábtól című regényedben mégis van kvázi emigrálás. Megvan az impériumváltás, az utazás a végén, hogy mennek Pestre egy konferenciára. Vannak olyan történetek a könyvben, amiket én például kb. harmincévesen éltem meg. Hogy az ember utazik, és ki kell csempészni a könyvet, vagy be kell csempészni, ugyanígy a folyóiratokkal. Itt is megy az orvos egy konferenciára, van nála egy csomó szakfolyóirat, és azon töpreng, hogy ki tudja-e csempészni. Ha rákérdeznek, majd azt mondja, hogy valaki itthagyta. Na, pontosan ilyen trükköket kellett csinálni a ’80-as években. Létezik, hogy száz éven keresztül így utaztak a két ország között?

T. A.: Igen, a húszas évektől kezdve, ’24-től errefele, főleg a kommunista párt kiadványait viszi. Ezek szaklapok, de van köztük egy igazi tiltott áru is, amit egy román mozdonyvezető hoz be Magyarországról, majd visszaviszik. Ez a vivési kényszer mindig megvan, valamit mindig vinni kell, nem tudok soha egy kézitáskával jönni. Valóban, ezek súlyosan csempészett folyóiratok voltak akkoriban, ennek mindig ugyanaz a forgatókönyve.

K. P. J.: Beszéljünk egy kicsit az ismeretanyagodról. Olyan mértékben ismered a férfi környezetét, hogy már felvetődik a kérdés ilyen esetben, hogy a nő ilyenkor férfivá tud válni, Flaubert-ről is ezt mondták, hogy kicsit már nő. A vizeldét úgy írod le, mint aki rendszeresen oda jár. Most szándékosan nem mondom a zsidó női fürdőt, az a leírás hihetetlen gyönyörű, majd beszélünk arról is. A fiúk leskelődnek a lyukakon, amiket fúrtak a fa öltöző ajtajára. Ezek a nők idős, öreg nénik, döbbenetes leírások, pontosak. A másik pedig a Széchenyi fürdőbeli vizelde, ami szintén precízen van leírva.

T. A.: A női vécék előtt mindig hosszú sor van, ennek az okát nem értem biológiailag. Előfordul, hogy a nők ilyenkor feladják a várakozást, néha én is. Örülök, hogy azt feltételezed rólam, hogy mindent pontosan láttam, és azért tudtam így megírni. Az első könyvemnél nagyon keveset tudtam a képzeletemre bízni, talán a formát igen és néhány történetet. Van egy olyan történet A hóhér házában, ami szándékosan szürreális, az ócskapiacról. A hősöm bemegy egy könyvárushoz a piacon, ez a kedvenc részem, mindig meghatódom tőle, angolul nagyon jól sikerült lefordítani. Egy velem egyidős fiú, aki ugyanolyan jól ismerte Kolozsvárt, megkérdezte, hogy hol volt a könyvárus. Azt hittem, hogy viccel, semmiféle könyvárus nem volt ott. A könyv vaskos realizmusa elhitet egy teljesen szürreális dolgot, amit én direkt azért írtam bele, hogy az olvasó érezze, hogy ez mind lehet fikció is. De úgy látszik, ez nem sikerült.

K. P. J.: Ez a lényege a prózaírásnak. Elhiteted.

T. A.: Több orvos olvasóm is segített ennek a második kötetnek az elkészítésében. Az egyik urológus bácsi, aki az egyik hősöm leszármazottja, anekdotázott a rendelőjében, megnézte a kéziratot, és mondta sok mindenre, hogy nem így volt. De mondtam neki, hogy az én hőseim nem tudhatnak mindent. Bár fontos az érzés, hogy az a világ ilyen is lehetett, ez nem helyettesíti a művelődéstörténetet, helytörténetet. Amikor beszélünk, akkor is sok helytelenséget mondunk, nincs abszolút tudás. A zsidó fürdőt soha nem láttam, de ilyennek képzelem, próbálom egy kisgyerek szemével láttatni.

K. P. J.: Történhetett volna ma is.

T. A.: Én arra panaszkodtam a kiadómnak, hogy nem tudok egy kortárs könyvet megírni. Rögtön azt mondta, hogy ez az. Ez mégiscsak száz évvel ezelőtt történik, de jó, ha az olvasó tud kapcsolódni és azt érzi, hogy ez történhetett volna ma is, a világ nagyon hasonló. De nem értem még olyan történethez, ahová odaírhatom, hogy 2013.

K. P. J.: De odaírtad szerintem. Hiteles a történet.

T. A.: A másik pedig, az én valamikori kedvenc íróm, Nabokov írt egy könyvet Gogolról, akit nagyon nagy írónak tartok, ez egy kis könyv, ebben arról ír, hogy azért Gogol a legnagyobb orosz író szerinte, mert csodálatosak nála a részletek. Nabokov hosszan ír a szent részletekről. A héten a diákokkal néztük ezt az új román filmet, După dealuri (Dombokon túl a magyar címe), és húsz percet elemeztünk belőle négy óra alatt. Néztük a részleteket, azt a hihetetlen kidolgozottságot. Megpróbáltam nagyon tudatos lenni én is.

K. P. J.: Mesélted a történetet a bácsiról, aki az egyik hősöd leszármazottja. Ilyen történetem nekem is van. Te is rengeteget hozzáolvastál, kutattál ahhoz, hogy a Fejtől s lábtól című könyvedet meg tudd írni, és hogy a sok tudás akadály is lehet. Krúdyról van egy anekdota, hogy megkérte a könyvtárosokat, gyűjtsék ki neki a magyar királyokról szóló mindenféle anyagokat. Pár hónap múlva ment vissza, kereste a könyveket, és mondták, hogy tessék, ott van három köbméter könyv. Elment, és megírta a királyok történetét. Szóval nem feltétlenül az a történet, ami megtörtént, hanem amit megélünk belőle.

T. A.: Igen, bár szemben Krúdyval, rengeteget ültem könyvtárban. Egy adott pillanatban a szerencse is segített, egy barátom ürítette ki a lakását, kérdeztem, hogy áll vele, mire azt mondta, csodálatosan, már csak egy láda orvosi könyvtől kell megszabadulnia. Nagyon klassz anyag volt. A véletlennek nagyon sok szerepe van. Olyan furcsa pillanatok voltak írás közben. Egy fürdő is kibontakozik a könyvben, nyomoztam egy kis erdélyi fürdő után, és azt gondoltam, hogy egyszer csak ezt a fürdőt valaki megveszi, elkezdi fejleszteni és úgy fogja gondolni, hogy van benne lehetőség. Egy ilyen kis fürdő után nyomozni reménytelen. Elkezdtem írni a magam történetét erről, a befektetésekről, már megvoltam vele, egészen mást kutattam, amikor is egy 1912-es napilapban megtaláltam azt a hirdetést, hogy mechanikai gépekkel várja a fürdő az embereket. Ha rászánok még három hónapot, megtaláltam volna, de nyilván hülyeség volna, néha visszaigazol a világ, hogy ez kellett történjen. Csomó mindenről persze nem tudom, hogy ez kellett-e történjen, mégis az az érzés kell legyen, hogy ezzel a világgal, ezekkel a hősökkel ez kellett történjen.

K. P. J.: Nagyon érdekesen indul a könyv, egy válaszlevelet olvasunk. Egy fiatalember úgy gondolja, hogy Bécsben akar továbbtanulni és ezt megírja az édesapjának. Mi a válaszból tudjuk meg ezt. Olvassuk a levelet, és az apa végig a vadászatról beszél. Aztán jön maga a válasz, hogy nem engedi Bécsben tanulni, de még csak Pesten sem. Kolozsváron, az ő fővárosukban kell folytatni az egyetemet. Mindegyik fejezet olyan, mintha egy novella lenne, nagyon megnyugtató, követhető a könyv. A következő fejezet a hölgy szemszögéből íródik, hasonló a dilemma, csak ez egy zsidó család. Ő sem tanulhat ott, ahol akar. Felváltva jönnek ezek a fejezetek egy darabig. Találkozunk a nagyenyedi aljegyző édesapa gyermekének a budapesti élményével, mert mégiscsak elmegy két hétre. Állandóan az Andrássy úton sétál, mindig oda tér vissza, megvan a Budapest-szerelem. Te meg épp arról beszéltél, hogy mennyire nem volt neked jó ott kezdetben.

T. A.: Mi úgy nőttünk fel, hogy számunkra Bukarest sosem volt főváros. A teremben ülőknek nyilván más volt.

K. P. J.: A váradiaknak Kolozsvár sem volt az soha. Nektek Kolozsvár volt.

T. A.: Nekünk nem volt Kolozsvár, Budapest volt. Akkor is, ha csupán ritkán mehettünk el. Sosem jártam Bukarestben felnőtt koromig. Nem volt miért. Miért menjen Bukarestbe egy kolozsvári magyar család sarja? Annak a kornak a logikája szerint érthető. Azt gondolom, hogy egy főváros mindig a vágy titokzatos tárgya, ott történnek a dolgok, ott majd valami lesz. Mindig van egy város, ami fölötte van, mindenki ott van a világ tetején. Meg is értem ezt a nagyvárosi szerelmet, ma már nekem is otthonom Budapest, ugyanakkor ezek a városok akkoriban még versengtek egymással, és engem az a Kolozsvár érdekelt, aminek megvoltak a nagyvárosi ambíciói, hiszen Kolozsvár volt a második legnagyobb város az országban. Miközben provinciális frusztrációval is küszködött, erről is szó van. Ez a férfi el akar menni, nem akar falusi orvos lenni, és persze az lesz. Világot akar látni, s a lány is, akinek azonban Kolozsvár elég, mert Nagyenyed, ahonnan jön, egy porfészek Kolozsvárhoz képest. Mindig van még valami, ami még olyanabb, ahová mindig vágyakozunk. Tegnap egy váradi tanítványommal sétáltam, és mondta, hogy a családja nehezen engedte el színházelmélet szakra, mert, ugye, egy szülő számára ez valami hülyeség, amit azonnal abba kell hagyni, semmi megélhetést nem nyújt. De Budapestre nem engedték el őt sem, pedig ez 2013.

K. P. J.: Azt mondod, hogy ezek régi történetek, de látod, abszolút mai ez is.

T. A.: Tegnap este szembesültem ezzel, hogy van, akit ma nem engednek el Budapestre tanulni, tulajdonképpen ugyanazokkal az érvekkel, mint száz éve. Ezt a nagyvárosi szerelmet tulajdonképpen megérezhettem, nem csak Budapesttel.

K. P. J.: A hőseid úgy szeretik ezeket a városokat, hogy ott is szeretnének élni. Egymás után következnek azok a fejezetek, amikben ezek a fiatalok beleszeretnek a városba.

T. A.: Ez valahogy úgy van, mint amikor mi eljutunk Bécsbe, Rómába. Itt vagyok, ide akartam jönni, ide vágytam. Aztán hogy tudnánk-e ott élni, az nem biztos, de mégis megvan a beteljesülés. Kolozsváron nincsenek fürdők, Budapesten meg vannak, valószínűleg ezért nem lett Kolozsvár olyan nagyváros, mert nincs gyógyvize. Nagyváradnak van?

K. P. J.: Persze, Nagyvárad fürdőváros. Arra szeretnélek kérni, hogy olvass fel, már csak a nyelvezet miatt is, gyönyörű szép. Amikor megkaptam a könyvet, a kiadó igazgatója kicsit sajnálkozva mondta, hogy küszködni fogok a nyelvezet miatt, de imádnivaló.

T. A.: Eredetileg nem volt benne egy vessző sem, de azt mondták, hogy azért ennyit csak kéne segíteni az olvasónak.

(Tompa Andrea felolvas egy fejezetet a Fejtől s lábtól című regényéből.)

K. P. J.: Mikor olvastam, én nem ezt a hangot hallottam. Ez egy nagyon öntudatos nő hangja, a te hősöd sokkal líraibb, bizonytalan. Van egy hullám, ami a női irodalmat hozza most fel, mindenféle bántás nélkül mondom, és a te könyved hőse is egy emancipálódó nő, küzd azért, hogy nőként, orvosként sikeres és eredményes legyen. Szerinted rá fognak erre harapni a női vonalat lendületben tartó írók és olvasók?

T. A.: Nehezet kérdeztél. Nem tudok erre így tekinteni, mert eléggé kiegyensúlyozott a női-férfi jelenlét, miközben egy elég férfias nőről és egy elég nőies férfiról van szó benne. A nő feministának is nevezi magát mulatságosan, a kor eszméi csatároznak, de ez van ma is. A hősnőm meg akarja találni magának a világot, nem is tudja, hogy miből válasszon. Találkozik Kolozsváron ezzel az értelmiségi körrel, amiből mozgalom lesz. Az én nagybátyám is tagja volt egy ilyen körnek az ’50-es években. A női irodalom lehet, hogy valami mást vár el, nem vagyok biztos benne, hogy ez a könyv érdekes lehet ilyen szempontból. Azt érzékelem, hogy azokban az antológiák, amelyekben a női irodalom masszívan megjelenik, nem vagyok benne, de ez annak is tudható be, hogy csak a második könyvemnél tartok.

K. P. J.: Az első könyvedben nincs is meg olyan tudatosan ez a nőiség, mint itt.

T. A.: Nem is volt más választása, ha már orvos lett. Ezen az úton halad.

K. P. J.: Szerintem ezt fel fogják fedezni, nagyon öntudatos, izgalmas nő, végigcsinálja, amit kitalál.

T. A.: De végül is nagyon hagyományos, amibe belefut. Nem valami forradalmi.

K. P. J.: Van benne egy nagyon vicces leírás is, női vonalon ilyennel még nem találkoztam. A férfihős kollégiumi társa elmondja neki, hogy mitől rossz férfi ő mint jelenség, kitanítja, hogyan kell tetszeni a nőknek. Egy idétlen, félszeg fiú, és olyan tökéletes a leírásod.

T. A.: Én egy kicsit vonzónak is látom. Egy pesti zsidó ügyvéd fia, akinél ő lakik. A hősöm nagyon falusinak érzi magát e mellett a fiú mellett. A férfiak nagyon sokat foglalkoznak a külsejükkel, annak ellenére, hogy azt gondoljuk, hogy a nők többet. Az anyagiságot, testiséget jobban kötik a nőkhöz, pedig a férfiak ugyanolyan éles szemmel tudnak vásárolni, figyelni magukat a tükörben, hiúk, mint a nők.

K. P. J.: Mennyire gondolod, hogy ez erdélyi regény? Előszeretettel ráteszik ezt egy-egy műre.

T. A.: Van egy alcíme ennek a könyvnek. Maga a cím is nagyon nehezen kimondható, nem vagyok nagy címadó. Sok mindent jelent ez a cím. Szegény családokban aludtak így, fejtől s lábtól. Az én hőseim is így alszanak, mert túl keskeny a kanapé. A tetőtől talpig gondolat is benne volt számomra, az ország, amikor még egyben van. Lett egy ilyen alcíme, Kettő orvos Erdélyben. Ez egy sokkal nagyobb magyar történetet jelent számomra, nem szűken Erdély-történet.

K. P. J.: Rengeteg olyan dolog van benne, amit ma megélünk, hogy ketté van szakadva a magyarság. Nekem a cím ezt is jelenti, a távolságot. Drámai távolság a férfi és nő között is, meg hogy sehol nincsenek otthon.

T. A.: Azt gondolom, hogy miden könyv mögött, legalábbis az enyémek mögött, van egy kudarc is, hogy mi nem sikerült, mit nem tudott megírni a szerző. Nekem eredetileg az volt a szándékom, hogy a hőseim élnek a jelenig, szürrealisztikus módon. Ezt sokan kutatják. Azt gondoltam, hogy majd az én hőseim átélik az egész huszadik századot, aztán belementem az első világháborúba, ami nincs olyan nagyon megírva ebben a könyvben, rájöttem, hogy nem lehet még egy háborút megélni íróként. Egyébként nem is nagyon vannak olyan regények, amikben mind a két világháború benne van. Rájöttem, hogy még egyszer belemenni a diktatúrába nem lennék képes. Túl közel van az előző könyv, nem tudnék még egyszer kószálni a ’70-es, ’80-as években.

K. P. J.: Egy interjúban olvastam egy kályháról. Azt hiszem, ez nagyon ide illeszkedik. Kolozsvári lakás, emelet, hideg van, nincs meleg víz, de nektek van kályhátok és még fa is kerül bele. Ez a kályha társaságszervező lesz, mert télen sok barát jön, lehet beszélgetni.

T. A.: Most abból a szobából jövök, ahol ez a kályha volt. Visszakerült az eredeti helyére. Teljesen abszurd, hogy apám felcipelt három darabban az emeletre egy öntöttvas kályhát. De annyira hideg volt, hogy már bepenészedett a fal. Fával fűtöttünk a negyedik emeleten, a barátaink estefelé mindig megjelentek. Nagyon hangulatos volt így ücsörögni, anyám mindig kényszert érzett, hogy főzzön ilyenkor, jöttek valakik, azoknak enni kell adni. Állandó küzdelem volt, hogy mit ad anyám nekik enni, mikor még nekünk se sok volt, állandóan szürke makarónikat ettünk. Ebben a könyvben is van egy kályha, de ez nem az a kályha. Ma is egy fatüzelésű kályhával élek együtt.

K. P. J.: Ebben az interjúban mondod azt, hogy az irodalom emlékezetet teremt, és én tényleg azt hiszem, hogy ez így van. Nagyon szép könyvet írtál.

Nagyvárad, 2013. április 26.