Minden gondolatom a tied – Várad
Várad sosem volt érdektelen hely, ha költészetről esett szó – jegyezte meg egyszer Gálfalvi György irodalomkritikus, író. Janus Pannonius, az európai humanista költészet kiemelkedő alakja, illetve nagybátyja és nevelője, Vitéz János, a kor jelentős humanistája, író és politikus is váradiak voltak.
A huszadik század első éveiben az irodalmi élet pezsgését Ady jelenléte határozta meg Váradon. Sajnos, rövid ideig. Ady, majd Juhász Gyula távozásával a Holnap Irodalmi Társaság működése megszűnt. Ám azt a tüzet, amit Ady zsenije és a holnaposok tehetsége gyújtott, sohase hagyták kialudni. A váradiakban csillapíthatatlanul tovább él(t) egyféle nosztalgikus vágy a tovatűnt dicső múlt iránt.
Ez a cselekvési vágy Trianonnal súlyos sebet kapott, ami máig vérzik.
Az elmúlt bő kilencven esztendőben Nagyvárad irodalomkedvelő közönsége már azért is hálás volt, ha időnként egy-egy lapot sikerült indítani, vagy ha a helyi költők, írók egy-egy gyűjteményes kötettel meglepték őket. Gittai István válogatott verseinek kiadása kétségtelenül kedves meglepetés.
A dús képzeletű kisfiút szülőfalujában (Tóti) emelte szárnyára az idő, hogy rendre bejárja vele a Szilágyság és Partium fontosabb helyszíneit, majd lehorgonyozzon Váradon. A kezdeti tétova szárnypróbálgatások után a fiatal költő ott ereszti az első gyökereket, és – a biztató kibontakozás után – ugyanott gyökerezik is be.
Ezen a tényen az sem változtat, hogy érett férfiként Gittait Budapestre veti a fátum. A világváros természeti szépségei lenyűgözik és marasztalják, de kezdi idegennek érezni magát a magyar fővárosban. Egy ideje a borzongató idegenség és az illúziók áhított világába menekült otthonosság végpontjai közt ingázik Budapest és Nagyvárad között.
Élete folyamán legalább egyszer mindenkiben felmerül a nyugtalanító kérdés, megtalálom-e valahol az áhított nyugalmat, az otthon fészekmelegét? Elvégre azért vagyunk a világon… Hogyha a kérlelhetetlen sors kiszolgáltatottjaiként sehol sem lelnénk otthonra, végső menedékként édes anyanyelvünk minden jóra való embert tárt karokkal fogad! A kisebbségi sorban élő költő számára az anyanyelv – Reményikkel szólva – „végső menedék”, ahol az ember fellélegezhet, lelke megnyugodhat, benne valóban otthon érezheti magát.
Gittai a magyar nyelv hallatlan gazdagságának, árnyaló- és kifejezőerejének bűvöletében él. Egyik erőssége a nyelvi leleményesség, amit tapasztalva, hol fellelkesülünk, hol elmosolyodunk, hol pedig meghökkenünk. De a szándék nemes. Szó-termései között nem egy telitalálat. Aminthogy többször találkozunk öncélúnak tűnő bizarr, meghökkentő „szócsinálmányokkal” is. Az „újszülöttek” sorsát bízzuk az igazságosztó időre, az majd eldönti, mennyire életképesek.
Gittai műveinek java része Nagyváradon keletkezett. Talán ezzel is magyarázható a hagyományokhoz, a nemzeti múlt értékeihez való ragaszkodása. A hagyománykincs az a szilárd talaj, amelyen a kisebbségi író megvetheti lábát, melyre alapozva bizton építkezhet.
A kétkötetes összegző versválogatást Busku Anita Andrea alapos tanulmánya vezeti be, melyben a szerző több gondolatot is felvet. Ilyen sokat vitatott, több irányból megközelíthető kérdés például a magyar irodalom fogalmának értelmezése. Hogy tudniillik csupán a mai országhatárokon belüli magyar irodalom tekintendő-e e fogalomkörbe tartozónak, vagy pedig beletartoznak ebbe a határon túl keletkezett magyar irodalmak is.
A jelen áldatlan állapot Trianon következménye. Mely diktátum az ország testét darabokra szaggatta ugyan, de sem a nemzet egysége, sem annak kultúrája nem vált a nagyhatalmi önkény áldozatává. A fegyvereknek nincs győzelmi esélyük az érzelmek, a szellem kincsesháza fölött. A magyar nemzet egy és oszthatatlan, amiként irodalma és kultúrája is az.
Az anyaországban nem kunszt magyarnak lenni, viszont az akolon kívül, idegen nyelvi és társadalmi környezetben egyenesen létkérdés és becsületbeli ügy. A magyar irodalom egységes egész, természetes regionális sajátosságokkal.
Busku Anita Andrea tényként állapítja meg, hogy Gittai István sok verse átpolitizált. Egyetértve a tanulmányíróval, kérdezzük: hát csoda!? Nem laboratóriumi környezetben, nem védőbura alatt, hanem küzdelmes valóságban élünk. Az élet maga a politika. Emlékezzünk: Erdélyben Ceauşescu diktatúrája a magyarságnak egyenesen anyanyelvére, a létezésére tört. Képzeljük el, mit érezhetett a nyelvi terror szörnyűségeit nyögő érzékeny költő. Ezért nem csoda, hogy még az álmaiba is beleszól, egész lényére rátelepszik a politika.
Örömmel írnám múlt időben: rátelepedett. De nem tehetem, mert változatlanul átoksúlyként nyomja nemzetünket s az egész emberi civilizációt a globalizáció réme, kilúgozva a fejekből minden olyan magasztos eszmét: mint szolgálat, küldetéstudat, áldozathozatal, hazafiság, emberbarátiság, méltóság, a költő vátesz-tudata, nemzeti múlt…, pelyvaként szórja a semmibe az ilyen értékeket. A diabolusnak mindeme szörnyűségei ellen kell az alkotónak a költészet eszközeivel felvenni a küzdelmet. Ahogy lehet, mikor hogy lehet. Mindeközben a belső történésekre, a lélek bonyolult világára is figyelnie kell.
Gittai költészetében fázva didereg az otthontalanság, az „otthonon kívüli lét” – állapítja meg a tanulmány. Erdélyben – bár szülőhelye – mint magyar költőt a politikai hatalom kutyába se vette, az anyaországban környezete – mint „románt” – kezelte idegenként. Ez a frusztráltság a versekből is felsejlik. Mára valamelyest enyhült ugyan a helyzet, ám a finom mívű manipulálás, a diszkrimináció korántsem szűnt meg.
Mint nemzete iránt elkötelezett alkotó, Gittai el-elbúsong a nemzetpusztulás rémképét előrevetítő gyászos fogyatkozásunkon. Kiáltó szót hallunk: Emberek, ébredjetek, a hajó vészesen süllyed! A megoldást a „Fészkenként öt-hat pujaáldás” hozná meg.
A politika nyomása elől a költő gyakran menekült a szerelem világába. Igaz, hogy Gittait istenadta természete is hajtotta e kellemdús tájékra. Meddig tart a szerelmi líra termőkora? – kérdezhetnénk joggal. Jellemzően az ifjúi évek privilégiuma ez, de kivételek mindig vannak. Maga a költő a tanú rá, hogy idősebb korban is beérhetnek ilyen termések.
Gittai költészetében előkelő helye és kitüntetett szerepe van a férfi-nő párharcának, egymásrautaltságuknak, sorsszerű összetartozásuknak, e múlhatatlan-örök viszony kimeríthetetlenül gazdag, színes világa megvallásának az epikuroszi életörömöknek és annak a terentiusi szállóigének a jegyében, amely szerint: „Semmi sem idegen tőlem, ami emberi.”
A szerző számos versében alapvető emberi lényegeket (erények, gyarlóságok, érzelmek, indulatok…) énekelt meg. Ifjan nagy-nagy hévvel, feszülő indulattal, ma már a hajlottabb korra jellemző egyéni hangszerelésben. Eltérően a korábbi évek hangvételétől, a hatodik ikszet taposva a költő vágyai kevésbé követelőzők, a szenvedélyek veszítettek hevességükből, szordínósabbak, „a résekbe rendre benyomul a morál”, a moralizáló figyelem és fegyelem. Gittai az idősödő ember bölcsességével számol be olyasmikről, amikről hajdan a vágyak húrjait hol hangosan pengetve, hol meg tépdesve vallott a világnak. Merthogy a költő a kitárulkozó emberek fajtájából való. Gittai pedig olyannyira önvallomás-tevő, hogy belső világának nincs is tán egyetlen olyan zuga sem, aminek ajtaját ne lenne hajlandó kitárni olvasói, hallgatósága előtt.
Külön kell szólani az epikuroszi örömök jegyében írt versekről, mely költemények az „élet derült mértékletes élvezése” mellett tesznek hitet, az antik görög filozófus szellemében.
Gittai „dévajkodásaiban” azt a tapasztalati bölcsességet hirdeti, hogy ami kellemet, örömet az élet felkínál, fogadjuk el jó kedvvel, természetesen.
Férfi és nő csodás ellentétpár. Egymás iránti vágyódásuk, találkozásuk vagy egymásra nem találásuk, gyönyörűséges egyesülésük – örök emberi dolgok. A célba jutáshoz némelykor elég egy-két pillanat. Máskor a teljesülni akaró vágynak bizony hosszasan kell perlekednie a hideg értelemmel ahhoz, hogy az énnek önmagával vívott küzdelméből végül is az önkéntelen odaadás kerüljön ki győztesen.
Gittai költészetében az idő jelentős szerepet játszik. Ami az öregedés, az utódlás, a maradékainkban való folytonosság, a nemzet fennmaradásának kérdéseiben ölt ezer meg ezer alakot. Az emlékezés, az áttekintés, a számvetés az idősebb korosztály privilégiuma. De az, hogy kinél mikor veszi kezdetét ez az időszak, nagyon is egyénfüggő.
Gittai kötészetének fontos motívuma a szabadság. A kommunista diktatúra idején csak virágnyelven szólhatott róla, de a 89-es események után se hagyott fel a szabadságvágy megéneklésével. Nem tette, nem is tehette, mert az ember egyik legfőbb meghatározója, hogy szabadságlényegű lény. E tekintetben örök veszélyeztetettségben élünk, mert csak a körülmények változnak az időben, a díszletek cserélődnek olykor-olykor, a hatalom lényege mindenha a korlátozás.
Itt akár be is fejezhetnénk e rövid méltatást. De nem tesszük, mert záróakkordként szeretnénk megjegyezni, hogy ha a szerkesztői szigor kevésbé adózott volna a formai követelményeknek, a kettős kötet végén helyet kaphatott volna Gittai egy-két rövidebb prózai műve is. Az Ó, gesztenyék kötet egy-két araszosára gondolunk, ami forma szerint próza ugyan, de csupa poézis, és arra a két egymondatos prózaversre, amivel a költő elnyerte a Magyar Írószövetség 2003-as pályázatának első díját.
Gittai István válogatott verseinek szép kivitelű két kötete, íme, napvilágot látott, de ne feledjük: a könyv csak akkor él, ha olvassák! Tegyünk róla, hogy így legyen!