2012. június 7 | Kőrössi P. József | Kultúra

Minden félelem benne van a könyvben

Kőrössi P. József (■): Nézzék meg, ilyen fiatal ember, s huszonnyolc nyelvre fordítják le a könyvét. Kezdjük ezt a mai estét kicsit rendhagyó módon, ugyanis szeretném bejelenteni, hogy benned is váradi vér csörgedez. Köszöntöm az édesanyádat, Tiszai Katalint, aki váradi, ezt most tudtam meg két napja. Réz Pálnak a mendemondáját el szoktam mondani, hogy a váradiak szerint kétféle ember van: váradi és nem váradi. És a váradiak szerint ők vannak többen! Ez most megint bebizonyosodott. Csavarogtunk ma a városban, és fantasztikus, hogy mindenre emlékszik, tanított téged olyan dolgokra, amikkel gyerekkorodban találkoztál, hiszen sokat jártatok ide.

Dragomán György (□): Mikor kicsi voltam, szinte minden nyáron jöttünk. Szerettem jönni, mert itt volt kajszibarack meg termálvíz. Vásárhelyen nem volt. Édesanyám nagyon szerette Váradot, és mindig úgy beszélt róla, hogy ez egy mitikus, szép hely. Én ezt így tanultam meg, mindig vártam, hogy jöjjünk, hetekig maradtunk. Hároméves koromból is van már innen emlékem. A pofticos (poftiţi!) bácsi. Nagyanyám kórházban volt és anyám mindig ment hozzá, de engem nem engedtek fel a kórterembe. Én nagyon féltem ott a portán lenni, és sírtam, hogy fel akarok menni anyámhoz. Anyám adott öt lejt a bácsinak, akkor felengedett és mondta, hogy „poftiţi!”, és akkor megjegyeztem, hogy a pofticos bácsi felenged, ha adunk neki öt lejt.

■ Akkor menjünk vissza a kezdetekhez. Marosvásárhelyen születtél. Mesélj nekünk arról a gyerekkori világról, ami ott téged övezett.

□ Nagyon szerettem Marosvásárhelyt. Eléggé kétlaki voltam ott, egy blokknegyedben laktunk, a negyedik emeleten, vegyes környék volt, a barátaim fele román volt, fele magyar, vegyes iskolába is jártam. Sokat voltam nagymamáméknál, fenn laktak a bulevárdon, ott más volt a környék. Vásárhely nekem egy átmenést jelent, innen oda, át kell menni a Kálvárián. Ha Marosvásárhelyre gondolok, akkor ez az út jut eszembe, hogy át kell menni a Kálvárián. Az különben is egy érdekes hely, ott átmenni, az embernek mindenféle kalandokban lehet része. Sokszor eszembe jut ez a helyszín, nem olyan látványos, de mégis.

■ Szüleid mivel foglalkoztak?

□ Édesapám a fogorvosin tanított az egyetemen, édesanyám magyart tanított, de tanított még románt meg franciát is gimnáziumban. Van egy öcsém is, öt évvel fiatalabb nálam, úgy éltünk, ahogy mindenki más.

■ Vele is jártál Váradon? Közös élményetek van.

□ Igen persze, ő is ugyanúgy jött, játszottunk a vízben a Félixfürdőn.

■ A pofticos bácsit ő nem ismerte?

□ Ő nem, neki jobb dolga volt ilyen szempontból, az ilyen traumák őt elkerülték.

■ Nyolcvannyolcban költözött ki az egész család Magyarországra, igaz? Sokszor nyilatkoztál már róla, hogy nem volt könnyű az életetek. Elég kemény volt a családnak ez az időszak, de lehet, hogy még hamarabb kezdődött.

□ Akkoriban vándoroltunk ki, amikor volt, akinek szerencséje volt és gyorsan elment, volt, aki meg lassan. Mi ezek voltunk, akiknek pechje volt. Két évig, vagy talán még több ideig is vártuk az útlevelet. Közben anyáék nem sokat dolgoztak, apámat kirúgták. Nehéz időszak volt. Nekem főleg az volt nehéz, hogy nem tudtuk, mikor megyünk ki végre. Minden nap búcsúztam a várostól.

■ Tizenöt éves voltál akkor.

□ Igen, a végére, de mikor kezdődött, akkor még olyan tizenhárom. Mindig vártuk, hogy jöjjön az útlevél, de csak nem jött. Az volt a rossz, hogy nem tudtuk, meddig tart még ez a dolog. Nekem az volt a nehéz, hogy folyamatosan búcsúztam Vásárhelytől. Mentem a Bolyai utcán és mindig azt gondoltam, lehet, most megyek végig rajta utoljára. Ez a gondolat tizedjére már fárasztó kezd lenni, nyomasztó volt. Közben jöttek hozzánk házkutatni, apámra rászálltak, kihallgatták.

■ Lehet tudni, hogy miért?

□ Őt már elég korán be akarták szervezni, tizenhat évesen, hogy jelentse a saját apját, nem volt hajlandó. Aztán ’76-ban benne volt a Király Károly-ügyben, megint elővették. Aztán a ’80-as években volt egy botrány az egyetemen, hogy a magyar diákok jegyei jobbak voltak egy kicsit, de nem ő volt a hibás, bizottságban vizsgáztattak. Akkor ezzel megint rászálltak, kérték, hogy gyakoroljon önkritikát, de nem gyakorolt. Egyszer még hozzánk is kijött két rendőr és engem kérdeztek apámról, hogy milyen ember. Szerencsém volt, mert előtte való nap árultunk egy ágyat és jött egy vevő, egyedül voltam otthon, beengedtem. Mikor hazajöttek anyámék, elmeséltem, hogy jött egy ember az ágyért, és én milyen ügyesen majdnem eladtam. Nagyon megszidtak, hogy én soha ne beszéljek senkivel, ne engedjek be senkit. Ez bennem volt, mikor jöttek a rendőrök, úgyhogy elkergettem őket. Szerencsém volt, mert ha nincs az az ágy, akkor biztos beengedem őket.

■ Ezekről a családon belül beszéltetek? Fölkészítettek?

□ Persze. Elég nyíltan beszéltünk róla, apám elég korán azt mondta, hogy velem is baj lesz. Az apjával is baj volt, vele is, akkor lehet rá számítani, hogy velem is. Elmondta, hogy mire számíthatok. Akkoriban még orvos akartam lenni, és apám mondta, hogy ez egy nyugodt mesterség, abból a szempontból, hogy az orvosokat viszonylag békén hagyják, és orvos mindig kell, lehet szabadon élni, és az ember csinálja azt, ami érdekli. Én akkor éreztem, hogy szabad vagyok, amikor rájöttem, hogy ha nem akarok, nem muszáj orvos legyek.

■ Nagyon érdekes számomra, amit most mondtál, hogy édesapád azt mondta, hogy ha ez az ő apjával is megtörtént, meg vele is, akkor te is legyél felkészülve, hogy veled is megtörténik ugyanez. Mikor jöttünk idefelé, többször beszélgettünk a gyerekeidről, két fiad van, már kaphatsz a fejedhez, hogy ha te így csinálod, akkor biztos a te fiaid is így fogják. Öröklődik nálatok?

□ Nem tudom, én ezt az apaszerepet nehezen viselem, vagy nem nehezen viselem, hanem nem nagyon szeretem a hatalmat, mindig kerültem életemben, sose gyakoroltam. De most azt látom, hogy a gyermekeimnek én vagyok a főnöke. Például mégse lehet csokoládét enni minden nap. Vannak ezek a szabályok. Meg kell enni a húst. Nem lehet nem lefeküdni. Ezeket a szörnyű szabályokat muszáj betartatni, és ez nyomaszt engem. De az apaság pont ezért jó, mert ezek történnek, nagyon élvezem.

■ Ha már itt tartunk, a gyerekeknél, akkor hadd mondjam el, hogy szerintem Dragomán György az egyetlen olyan író a világon, akinek mindig, amikor születik egy gyereke, akkor megjelenik egy könyve is.

□ Jó, de ez csak eddig volt így. Ez nagyon szépen sikerült az első két könyvemnél. Mindig mikor korrektúráztam, az tényleg olyan szép volt, a gyerek ott alszik mellettem. Én nem tudok helyesen írni, úgyhogy ez nekem mindig nagyon keserves. Ott egy baba szuszog, akkor az megnyugtat. Ha nem lennének szerkesztők, akkor én nagyon helytelenül írnék.

■ Az írók többsége így van ezzel, megnyugtatlak.

□ Én nem látom meg. Én azt mondom, ha a megfelelő betűk megvannak, a sorrend nem számít. Vagy nagyon kevés könyvem lesz, vagy nagyon sok gyerekem. Örülök, hogy ez kétszer megadatott, nagyon szép volt, ha még egyszer így lesz, annak is nagyon fogok örülni.

■ Áttelepülésetek után hogyan éltetek?

□ Szombathelyre kerültünk, mert későn érkeztünk, Kelet-Magyarország megtelt, mindenki igyekezett oda kerülni.

■ Mit jelent az, hogy megtelt? A szüleid nem találtak munkát?

□ Igen, Szombathelyen lett munka. Ez annak is köszönhető, hogy Szombathelyről az orvosok már elmentek Ausztriába dolgozni, és akkor volt szükség orvosokra. Sokáig nem tudtuk, hova fogunk kerülni, éltünk egy ideig Budapesten apám unokatestvéreinél. Két hónapig volt ilyen, hogy Ajka, Pécs. Aztán kiderült, hogy Szombathely, és akkor oda mentünk.

■ Szombathelyen befogadtak benneteket? Lettek barátok?

□ Lettek barátaim, de nagyon nagy barátságokat nem kötöttem. Olyan barátom nem nagyon van, akivel máig jóban lennék. De ez nem az ő hibájuk, inkább az enyém. Velem nagyon jól bántak, sose mondták, hogy román, nem kérdezték, hogy honnan tudok magyarul. Semmi ilyesmi nem történt, pedig számítottam rá, mert sokakkal megtörtént. Otthon éreztem magam.

■ Ha mély barátságokat nem is, de ha erről is beszélhetünk, mély szerelmet kötöttél Szombathelyen. A feleséged az osztálytársad volt gimnáziumban?

□ Nem, ő a szomszéd gimnáziumba járt. A feleségem Szabó T. Anna költő. Ők egy évvel korábban kerültek Szombathelyre Kolozsvárról. Ott ismertem meg, és azóta is együtt vagyunk.

■ Nagyon egyedi módon és szépen szövődött ez, mesélj róla.

□ Sok minden volt abban, hogy mi megtaláltuk egymást. Egyrészt az erdélyi gyökerek, amik összekötöttek minket, ugyanazok a dolgok érdekeltek. Én író akartam lenni, ő meg költő. Ez azért egy kamasznál elég viccesen hangzik, nem? Senki nem vette komolyan, de mi egymást nagyon komolyan vettük, írtunk egymásnak, olvastuk egymást.

■ Én úgy tudom, ezt valahol elmondtad, én akkor most elárulom, hogy ő minden nap egy verset írt hozzád, te pedig minden nap egy novellát írtál hozzá.

□ Nem hozzám és nem nekem, csak úgy írt verseket én meg novellákat, és kritizáltuk egymást elég keményen.

■ Milyenek voltak azok az írások? Megvannak még?

□ Megvannak, most találtam meg őket nemrég. Nem voltak rosszak, azt kell hogy mondjam. Mindkettőnkébe benne van, amit később csináltunk, nagyon jól látszik, hogy mi már akkor is ezt akartuk csinálni.

■ A pusztítás könyvét elég hosszú ideig írtad, azt is nyilatkoztad valahol, hogy tíz év alatt jöttél rá arra, hogy kell regényt írni.

□ Pont az a trükk, hogy nincs módszer, ami mindenkinek megy. Mindenkinek magának kell tudnia a sajátját. Nincs honnan tanulni, vagyis van: a tanulás azt jelenti, hogy sokat kell olvasni és írni, hogy rájöjjek, mi a regény.

■ Ez teljesen tudatosan fo rmálódott benned? Eldöntötted, hogy regényt fogsz írni?

□ Ezt én már elég korán eldöntöttem. Tizenhárom éves koromban volt egy élményem, ami után eldöntöttem, hogy én fogok írni. Láttam egy képet, amit nem tudtam elfelejteni heteken át. Nem tudom, miért.

■ Mi volt a képen?

□ Egy töltényhüvely esik egy avaros hegyoldalra. Csillog. Be is került A pusztulás könyvébe. Egyszerűen nem hagyott nyugodni napokon át. Mikor kicsi voltam, rosszakat álmodtam, és édesanyám azt mondta, le kell rajzolni, és akkor elmúlik. De én akkor már tudtam, hogy nem tudok rajzolni. Megpróbáltam leírni, és az sikerült. Írtam egy novellát ebből, katartikus élmény volt. Ha jó emlékszem, akkor volt utoljára jó érzés írni, azóta nem annyira jó, mert nehéz. Akkor nem volt nehéz, akkor könnyű volt írni. Tudtam, hogy ezt valószínűleg mindig csinálni fogom.

■ Mai napig sem tudod, hogy miért nem hagyott nyugodni az a kép?

□ Nem, nem tudom. Addig még sosem láttam olyat. Tisztán látom a mai napig ezt a képet, és nem tudom, hogy honnan van.

■ Az ELTE-re jártál, angol–filozófia szakra.

□ Kollégista voltam, Anna is az volt, és én is nagyon az akartam lenni. A kollégium jó hely. Angolul már korán megtanultam, még Vásárhelyen. Volt egy nagyszerű tanárom, aki belém verte az angolt. Nem voltam túl szorgalmas diák, és egyszer ott kellett maradni, következő órára a lányok jöttek, s mondta a tanár, hogy Gyurika azért van itt, hogy lássa, hogyan kell tanulni. Mindig mondta: „látod, a lányok tudják, te nem tudod”. Ez elég volt ahhoz, hogy nagyon keményen megtanuljak angolul. Jó helyre irányítottam az életem, miután rájöttem, hogy nem muszáj orvos legyek. Tudtam, hogy egyetemre kell menni, mire Szombathelyre kerültem, már tudtam angolul. Az angol szak evidens volt, mert addigra én már több angol regényt is olvastam. A filozófia meg úgy jött, hogy apám kezembe adott ilyen dolgokat, amik Magyarországon már korán megjelentek, amikről én mindig hallottam, de soha nem vehettem a kezembe. Nagyon elkezdett ez foglalkoztatni, az etika rész. Evidens volt, hogy az egyetemen is ezt fogom hallgatni. Gondoltam, definiálni fogom, hogy mi a szabadság. Ez egy szép, merész és nehéz dolog volt, de harmadéves koromban rájöttem, hogy engem nem ez érdekel. Nem az elmélet, hanem a gyakorlat. Rájöttem, hogy írni fogok inkább erről, hogyan lehet szabad egy ember. Elkezdtem írni. Addig is írtam, novellákat, de ezeket nem publikáltam, mert nem voltak elég jók.

■ Ezt te döntötted el, hogy nem voltak elég jók?

□ Nem egészen. Gimnazista koromban küldtem három helyre novellákat, de nem kaptam választ. Utána már nem is próbálkoztam. Akkor elhatároztam, hogy regényt fogok írni.

■ Neked úgy jelent meg az első regényed, hogy nem publikáltál előtte. Azt hiszem, két ilyen írót ismerek, az egyik Garaczi László, aki, ha jól tudom, semmilyen lapban nem publikált Plasztik című regénye előtt. Azt elmondtad, hogy tíz év kellett ahhoz, hogy megtudd, hogy kell regényt írni, de azt nem, hogy akkor hogy is kell. Neked hogy kell?

□ Meg kell találni egy képet vagy többet, és meg kell találni mögöttük a történetet. Akkor már van valami, akkor már elindult a könyv. Utána jön a neheze, rá kell jönni, hogy milyen a nézőpont és milyen az időkezelés, mik az axiómák. Ez a három dolog, amit tisztázni kell. Mennyi idő alatt fog játszódni a könyv, és hogy fogom én azt az időt beosztani, honnan fogom látni a történetet, és mik azok az igazságok, amikhez ragaszkodnom kell, hogy a könyvet működtetni tudjam. Az első könyvemnél azt találtam ki, hogy nincs nyelvi gondolkodás, nincs reflexív gondolkodás, csak érzékelés van. Látunk mindent, amit a főszereplő csinál, de nem gondolkodik, csak érez és reflektál. Indulatai vannak. Azt gondoltam, hogy nincs olyan, hogy egy személy végiggondolja, hogy én most ezt fogom gondolni és ezt vagy ezt érzem. Ilyen nincs, ez csak egy fikció. Ehhez volt a népirtás története, egy ilyen időkezelés, ami arról szól, hogy három napról szól a könyv, vannak benne vágások, de amikor nincs vágás, akkor reálisan kezeli az időt. Rájöttem, hogy ezt a regényt így kell megírni. Öt éven át írtam.

■ Hogy írsz? Sokat javítasz?

□ Nehezen, sokat javítok, de nem visszafele, amit leírok, az már megvan, csak eltart egy ideig, míg leírom.

■ Mikor kész vagy egy résszel, akkor még dolgozol rajta?

□ Nem, minimálisat, akkor az már kész van. Még van egy kis munka vele, át kell olvasni, kiderül, hogy valaki valamit bal kézzel csinált, aztán jobb kézzel, ezeket keményen szoktam nézni. Általában nem nagyon kell szerkeszteni, miután kész vagyok, eléggé oda szoktam figyelni erre.

■ Gondolom, az első olvasód Anna, de másoknak megmutatod, amikor már úgy gondolod, hogy készen vagy?

□ Mikor egészen kész van, akkor igen. Az első könyvemet tíz évig csináltam titokban, féltem, hogy ha elmondom, akkor megkérdezik, miről szól, akkor azt meg kell magyarázni, az engem befolyásol. Ha nem tartom titokban, akkor nem tudom megírni. Én nem mondtam senkinek.

■ Senki nem tudta?

□ Mondjuk, apám tudta, meg édesanyám, hogy ezt csinálom, Anna is tudta, meg egy-két tanárom. Mikor látták, hogy különböző egyetemi dolgokat én nem akarok csinálni, akkor megmondtam, hogy én regényt írok, és ezt többé-kevésbé kedvesen vagy nem, de tudomásul vették, elfogadták anélkül, hogy látták volna, amit írok, mert persze ezt mindenki mondhatja. Meg van, aki sokáig írja, de nem lesz soha kész. Mikor az első könyvemmel már majdnem kész voltam, akkor gondoltam, hogy lassan ki kéne derüljön. Anna akkor már publikált, megjelent akkor már, azt hiszem, két verseskötete, akkor már ismertem írókat. Használtam a fordítást mint alibit, ha lehetett valamit fordítani, akkor mondhattam, hogy én azt akarom csinálni. Fordítóként publikáltam, voltak sikerélmények. Várady Szabolcsot kérdeztem meg, hogy szerinte kinek kéne megmutassam. Ő mondta, hogy szerinte Závada Pál megnézné. És ő iszonyatos rendes volt, tényleg megnézte, elolvasta, és írt nekem egy kedves levelet, amiben azt mondta, hogy ez könyv, és én író vagyok. Jött a nagy kérdés, hogy ez így van-e vagy nem. Igazából nem szoktam mutogatni, amit írok, nem szeretem a félkész dolgokat felolvasni, csak Anna szokta látni.

■ Gyuri, említettél két nevet, a Várady Szabolcsét meg a Závada Pálét. Még egy nevet említsünk meg, méghozzá Takács Ferencét, aki tanárod volt, tutorod volt, ahogy te mondtad. Ő kiváló irodalomkritikus és műfordító.

□ Ha valakitől megtanultam, hogy mi a regény, akkor tőle tanultam meg. Volt egy olyan, hogy Láthatatlan Kollégium, ott mindenki azt tanulhatott, amit akart, és attól, akitől akart. Ez egy csodálatos dolog volt. Én akkor már tudtam, hogy regényt fogok írni, de nem akartam mondani, mert féltem, hogy ha mondom, akkor nem fogom tudni megcsinálni. Odamentem Takácshoz és mondtam neki, hogy én regényeket akarok olvasni vele. Ő a tutorom lett, ami azt jelentette, hogy minden héten elolvastunk egy regényt, általában angol vagy amerikai regényeket, és akkor megbeszéltük. Az első kérdése az volt, hogy: „De miért akarja maga ezt csinálni, fiatalember, regényt akar talán írni?” És én mondtam, hogy „á nem, dehogyis”. De akkor már írtam persze, aztán mikor kész lett, bevallottam neki, ő meg mondta, hogy sejtette ezt már rég. Nagyon kedves volt. Nagyon jó volt. Eleve angolul olvastunk, ami ezért is nagyon jó, hogy nem ragadtunk le a stílusnál, vagyis leragadtunk, de máshogy. Engem a regény szerkezete érdekelt, hogyan működik. És akkor minden elolvasott regénynél megnéztük, hogy mi az, ami jó benne, és mi az, ami rossz, mi működteti. Ez nagyon jó iskola volt szerintem, ezt csináltuk vagy négy évig.

■ Azt is lehet rólad tudni, hogy nagyon szeretsz eredeti nyelven olvasni. Miért?

□ Igen, angol vagy német, mostanában megint román. Nem fordítottam sokat, de ahhoz eleget, hogy tudjam, mi történik a fordításnál. Van az embernek egy ilyen betegsége, legalábbis nekem van, hogy amikor fordítást olvasok, akkor elkezdek gondolkodni azon, hogy vajon mi lehetett az eredeti szöveg. Akármennyire jó is a fordítás, lehet érteni, ha elcsúszik. Ha tudom, hogy esetleg van arra remény, hogy el tudom azt olvasni eredetiben, akkor úgy olvasom. Húsz éve nem olvastam románul, tudtam románul, csak nem olvastam. Megismerkedtem pár fiatal román íróval, és elkezdtem olvasni őket. Kínlódom sajnos, mert folyamatosan szótáraznom kell. Soha sem volt rendes irodalmi szókincsem, meg valahol le is ragadt.

■ Mikor megjelent A fehér kir ály románul, voltál Bukarestben a könyv bemutatóján. Az milyen volt?

□ Az nagyon jó volt. Kicsit aggódtam, hogy milyen lesz a fordítása a könyvnek. Aztán nagyon jó lett a fordítás, elküldte nekem, aki fordította, Gábos-Foarţă Ildikó. Olyan furcsa volt, mintha egy lehetséges könyvet láttam volna, amit nem én írtam. Én használtam a román nyelvet a könyvben egy kicsit. Vannak olyan mondatok, amiket visszafordítottam románról magyarra, ellenőriztem. A fordítók néha ráéreznek, hogy valami nem jó. Ez adott neki valami feszültséget.

■ Ha valaki angolra fordítja, mondjuk, A fehér királyt, akkor megérzi, hogy van valami rendkívüli ebben a mondatban?

□ Igen, hogy furcsa ez a mondat. Érdekes volt, hogy románul működik, jól szól. Eleve jó érzés látni a saját szövegedet egy olyan nyelven, amit ismersz. Mondjuk, az is érdekes, mikor például ott van norvégul a szöveged és tudod, hogy mi a mondat, el tudod olvasni, mert tudod szinte kívülről a saját könyved, de azért fogalmad sincs, hogy a stilisztikája milyen.

■ Hogyan fogadta a kritika a könyvet?

□ Amennyire tudom, jól. Amennyi kritikát olvastam, mind pozitívak voltak.

■ Úgy emlékszem, egyszer telefonon beszéltünk, talán egy éve, akkor készült a norvég kiadás, és nagyon föl voltál háborodva, mert a borítóra Ceauşescu képét akarták tenni.

□ Igen, azt semmiképp sem szerettem volna. Úgy gondoltam, ez nem lenne helyénvaló. Egy sakktábla volt a borítón és mindegyik kis kockában más kép, az egyikben lett volna Ceauşescu. Azt gondoltam, a könyv értelmét veszítené, ha rákerülne ez a fotó, hiszen pont arról szól az egész könyv, hogy ne legyen ez, ne legyen. Végül is a könyvre nem került rá, tettek helyette sarló-kalapácsot. Amikor kész a könyv, az ember megszagolja, meg örül neki, én így sokkal több ajándékot kapok, több nyelven van. Nem is tudok eléggé hálás lenni a sorsnak. Bár a fülszövegbe beírták, hogy Ceauşescu, aminek én nem örültem, de akkor már mindegy volt, a képe legalább nem volt rajta.

■ Miért akarják ennyire azonosítani? Ennek piaci oka van?

□ Valószínűleg igen. Ismerik külföldön.

■ Ceauşescuval akarják eladni Dragománt?

□ Igen. A kritika valamelyik angol lapban is úgy jelent meg, hogy az ő képe volt ott, nem az enyém. Ez nem esett jól. Mindegy, az ember ezt tudomásul veszi.

■ Nagyon különböző a két könyvnek a nyelvezete. A fordítás segített abban, hogy megtaláld az adott regénynek a nyelvét? Maga a fordítói munka segít-e egy írói nyelv kialakításában?

□ Szerintem nem segített. Veszélyes dolog a fordítás ebből a szempontból. Az ember könnyen kaméleonná válhat. Pont az a nehéz, emlékszem, volt egy időszak, amikor Beckettet fordítottam és közben írtam. Az úgy nem ment. Addig simán csináltam, hogy délelőtt írtam, délután fordítottam más szövegeket. Beckett-tel jártam úgy, hogy azt éreztem, megőrülök. Nem tudok váltani a kettő között ilyen intenzíven, és akkor abbahagytam az írást, mert a fordítás határidős volt.

■ A fehér király a diktatúrában játszódik. Nem tudjuk, hogy hol, bár nyilván vannak utalások, sőt az első kiadás fülszövege azonosítja is, mégis azt gondolom, annyira a félelem regénye ez a könyv, hogy teljesen felesleges tudnunk, hogy hol játszódik. Egyszer beszélgettünk egy bemutatón erről a könyvről, ott is mondtam neked, hogy azok számára, akik ismerik ezt a várost, ahol a történet játszódik, azok fölismerik, jelent valami pluszt is, de talán éppen azért fordítják le ennyi nyelvre, mert nem ez a lényeg. Még akkor is, ha a végén valami konkrétumot próbálnak ragasztani a történethez az előállítás során. Egy tizenegy éves fiú szeme láttára elviszik az édesapját a Duna-deltához, és hosszú ideig nem látja, miközben lélekben együtt él vele. A regénynek van egy vonulata, ami A legyek urát juttatja eszembe, ezek a gyerekbandák szörnyűségei. Van egy izgalmas figura egy építkezésen, akivel egészen különleges kapcsolatba kerül ez a gyerek. Számomra egy regény akkor igazán jelentős, akkor tudom évekig magammal hurcolni, hogyha egy-egy alakot úgy jelenít meg, hogy az maradandó hatással tud rám lenni, vagy olyan történetet, helyszíneket mond el, ír le, amiktől nem tudok szabadulni, ahogy te nem tudtál szabadulni attól a bizonyos képtől. Ebben a regényben mindezeket megkapom, nagyon sokszor. Maradandó az a jelenet, amikor az apám elviszik. Rettenetesen izgalmas, amikor az anya megpróbál segíteni, egyáltalán megtudni, hogy hol van a férje. Minden áldozatra képes, segítséget mégsem kap. Egy hatalmon lévő férfival kell neki egyezkednie. Nagyon megkapó és döbbenetes a temetés-jelenet, amikor meghal a gyerek nagyapja, és a temetésen megjelenik a szerető is, s egy szabályos verekedésre kerül sor a feleség és a szerető között, de nem is ez az érdekes, hanem ami előtte van. Igazán megrendítő az út, amin az anya tüntetve végigmegy a fiával gyalog a temetőig, és közben fölkínálják neki azt a lehetőséget, hogy beszállhat egy sötét autóba. Ő ezt nem vállalja, gyalog mennek. Ugye, ez novellafüzérként is olvasható?

□ Igen, a novellák önmagukban is megállnak, van, aki csak egy novellát olvasott belőle, mert megjelentek ezek úgy is. Nagyon élveztem, amikor kész voltam egy résszel.

■ Az megnyugvás?

□ A másikat úgy írtam, hogy öt évig nem volt semmi. Itt meg élveztem, hogy ahogy befejezek egy részt, rögtön megjelenik.

■ Te személy szerint tudtál tenni azért, hogy ennyi nyelven megjelenjen ez a könyv? Például te fordítasz angolból, gondolom, voltak kiadói kapcsolataid. Ez segített-e? Szükség van egy ilyen sikerhez önmenedzseléshez?

□ Szükség van rá, persze, de szerencsére is. Összebarátkoztam egy fordítóval, aki beleszeretett ebbe a szövegbe és lefordította saját szakállára. Nem volt szerződése, semmi. És akkor kitaláltuk, hogy elküldjük ezt a nagy lapoknak, az egyik Beckettet is közölt, ezt is leközölték, egy részét.

■ Melyik ez a lap?

□ Ez a Paris Review, egy New York-i, nagyon jelentős lap. Ha mi nem küldjük el, akkor nem jelenik meg, végül is ez rajtunk múlt. Tudtam segíteni a fordításban, tudtam angolul, meg tudtam nézni. Van olyan fordító, aki nem szereti ezt, fordítója válogatja. Van, aki örül, hogy beleszólsz, van, akivel csak akkor találkozok, amikor megjelent már a könyv. Olyan is volt, aki azt mondta, hogy higgyem el, ő jobban lefordította, mint ahogy én megírtam, nem kell nekem semmit mondani. Én ezt elfogadom. Nehéz munka ez. Amit tudok, megteszek, ha segítséget kér, akkor adok. Ha nem kér, akkor is adok, de nem úgy, hogy az idegeire menjek.

■ Az olyan nyelvben, mint a norvég, kért a fordító segítséget?

□ Igen, vele intenzíven leveleztünk.

■ Angolul?

□ Nem, hát magyarul!

■ Ja hát persze, hülyeséget kérdeztem. Jó lenne, ha nem tudnának magyarul…

□ Én összegyűjtöttem közben a kérdéseket, és van egy nagy fájlom, amit mindig elküldök postán a fordítónak, tele van kérdésekre adott válaszokkal, sokszor ugyanazok a kérdések vetődnek fel, meg vannak benne képek, jálézárról, karszámról, tejesüvegről, olyan dolgokról, amikre nehéz rájönni, hogy mik voltak. Arról is van kép, hogy hogy nézett ki egy pionírnyakkendő.

■ Szerinted mi A fehér király sikerének titka?

□ Nem tudom. Én azt remélem, az, hogy ez a hang, ami megszólal és beszél, elég erős ahhoz, hogy aki egyszer meghallja, az magával vigye.

■ Sokan azt mondják, hogy nyomasztó, le is írták, azt hiszem, hogy nyomasztó történeteket írsz. Szerintem nem. Egyszerűen nincs olyan ember, aki ne félt volna az életben nagyon. És ez erről a félelemről szól.

□ Igen, ezt nagyon pontosan mondod, mert tényleg erről szól. Minden félelem, amit akkor éreztem, benne van a könyvben. Nem történtek meg ezek a dolgok velem, de féltem tőlük. Féltem, hogy apámat elviszik, féltem attól a munkástól, akit még sosem láttam, de hallottam, hogy nincs arca és veszélyes ember. Gyerekként az ember sok mindentől tud nagyon félni.

■ Egy lakókocsiban él ez az ember a könyvben, és tényleg félelmetes figura.

□ Ezektől a dolgoktól nagyon tudtam félni, féltem, hogy egyszer felgyújtjuk a búzamezőt és úgy fogunk harcolni a szomszéd blokkal. Féltem, hogy a fúvócsőbe, amivel lövöldözzük egymást, egyszer igazi töltényeket teszünk. Sose tettünk, de tehettünk volna.

■ Ezek a gyerekbandák milyenek voltak?

□ Nem voltak olyan intenzívek. Hallottam, hogy vannak olyan gyerekbandák, ahol mindenkinek van egy jelvénye, és komolyan veszik ezt a banda dolgot. Nálunk is voltak bandák, de sokszor nem is tudtuk, ki hova tartozik. Mindig féltem, hogy találkozok olyan gyerekkel, akinek cumi van a nyakában. Ez volt a jelük. Nem találkoztam ilyennel, nyilván nem is volt, de féltem.

■ Nem a te fantáziádban születtek? Szükséged volt erre a félelemre.

□ Lehet. Igen, persze, ez nagyon kreatív dolog volt. Lett ebből egy könyv, vagy talán több is.

■ Az arctalan ember is a fantázia szüleménye? Mennyi a te saját életedből vett történet?

□ Kevés. Volt egy ember, akiről azt mondták, hogy partizán, építkezésen dolgozott, én sose láttam. Mindenkit meg tud verni. Ennyi volt.

■ Ebből lett egy meglehetősen ijesztő pasas.

□ Ennek az embernek nincs arca. Fekete himlője volt, vagy nem lehet tudni. Én tudom, de ezt nem mondom el. Szóval amikor megláttam, hogy nincs arca, az nagy pillanat volt. Vannak ezek a pillanatok, amiket az ember nagyon vár. Ül a fotelban és próbál dolgozni és a mondatokat gyúrja és tudja, hogy valami hiányzik. És egyszer föltűnik ez, hogy nincs arca. És akkor ezt leírod. Olyan, mint a horgászás, nagyon sokat kell várni, míg eljön.

■ Te horgászol?

□ Nem, de szoktam a horgászást példának használni. Régebben volt ebből problémám, most már nincs, mert van könyvem, de hogy milyen, mikor írok és nem írok… Mert ugye az ember nem ír, csak nézi a papírt. Az a dolgozás, amikor gépelsz. És akkor én kérdeztem, hogy azt elfogadják, ha egy pap imádkozik? Dolgozik, de nincs látványos eredménye. „Igen.” Elfogadják, hogy a horgász ül és nem jön a hal, de attól még horgászik? „Igen.” Akkor tessék parancsolni, ugyanazt csinálom.

■ Ülsz a fotelban és nem írsz.

□ De írok, csak néha nézem a falat.

■ Fotelben ülsz és térdeden a laptop?

□ Igen.

■ Miért nem asztalnál?

□ Nem tudom. Asztalnál ülni laptoppal nem kényelmes. Nem lehet olyan jól hátradőlni. Így alakult. Pontosan nem tudom, mi az oka. Írógépen is írtam egy időben, csak ott keserves volt javítani, de elég korán rászoktam a számítógépre. Vettem egy laptopot, kaptam egyszer honoráriumot fordításért, és akkor megvettem a lehető legolcsóbb laptopot. Nagyon régi volt, ritkaság, olyan, hogy még elem kell bele, nem akku. Majdnem kurblis laptop. Nem működik már sajnos, tönkrement. Akkor is öreg volt, amikor vettem, de mikor írtam a könyvet, már hiába vigyáztam rá, törtek le róla darabok, málladozott. Mindig rázni kellett, hogy elinduljon. Mindig kimentettem lemezre, amit írtam, féltem, hogy elvesződik. Minden elromlott rajta nagyjából. Annyira babonás voltam az első regénnyel, hogy féltem, ha elromlik a laptop, nem tudok átmenni egy másikra.

■ Mondtad, féltél, hogy elromlik. Azt is lehet rólad tudni, Gyuri, hogy vonzanak az elrontott dolgok.

□ Érdekelnek például a romok, meg minden, ami nem úgy működik, ahogy működnie kéne, vagy amit másképp használnak, mint kéne. Foglalkoztam egy időben a jugoszláv autóbuherálással. Például a Citroenből csinálnak mindenféle érdekes gépet. Mindent lehet a Citroenből csinálni, ha az embernek van elég franciakulcsa meg bátorsága. Ez engem akkoriban nagyon érdekelt, nem tudom, miért. Van egy novellaciklusom, ami valamennyire erről a világról szól, a Népszabadságban publikáltam. Azok szólnak erről a fajta elromlott világról.

■ A könyvben a furcsa betűk, mintha stencilezett lenne, miért vannak? A kiadó ötlete?

□ Szerintem véletlen. Ezt egy olyan valaki tördelte, aki aztán nem tördelt. Valakinek az első tördelése volt. A borítót már más csinálta. Valaki azt mondta, innen szép győzni. Én szerettem, kicsit olyan, mintha a ’80-as években nyomták volna. Szerintem ez nem volt tudatos, mert akkor beszéltek volna velem erről.

■ Hol a legnagyobb siker? És mondjuk már el ezeket a nyelveket, huszonnyolc, van olyan, ami még nem jelent meg.

□ Igen, most kaptam meg az izraeli borítót, nagyon szép. Egy gyerek arca kibújik a mindent elborító vörös levelek közül. Gyönyörű. Megkaptam az olasz borítót is, a francia kiadás fordítása készen van. Nemrég jelent meg svédül, norvégul, dánul, németül, csehül, szlovákul, románul, szlovénül, szerbül, horvátul. Bulgáriában most jelent meg. Amerikában, Hollandiában.

■ Óriási. Sokat utazol, ha már a kiadásoknál tartunk. Milyenek ezek az utazások? Még Koreában is voltál.

□ Nagyon jók. Én szeretek utazni, csak az a nehéz, hogy közben írni is kell. Utazni azért jó, mert az ember kilép az írásból, és akkor elmegy, szívesen megy, hívják, mert megjelent a könyve. Jó úgy, hogy az ember látja a saját könyvét. Egyetlen nehézség, hogy közben írni is kell, és én nem vagyok még annyira profi, hogy tudjak repülőtéren írni, minden körülmények között, szállodában. Egy regényben benne kell lenni, de ha elutazom, akkor kijövök belőle néha. Ezt kell megtanulni menedzselni. Tavaly nagyon sok helyen jelent meg a könyvem, sok helyre vittek.

■ Németországban egy egész hónapot voltál. Egy ilyen németországi könyvbemutató hogy zajlik?

□ Nincs nagy különbség. Több helyszínre elvisznek. Több német városban jártam, mint magyar városban, a könyvvel.

■ Valahol azt olvastam, ez még erdélyi léted során történhetett, hogy angol nyelvű filmeket tolmácsoltál.

□ Mindenki emlékszik arra az időszakra, amikor nem volt mozi. Csak koreai filmek mentek, meg nagyon régi amerikai filmek. Volt a videó-korszak. Váradon volt magyar tévé, szóval nem volt annyira brutális. Vásárhelyen nem volt, sok ember próbálta fogni a magyar tévét, és voltak is legendák, hogy valaki a Kálvárián tudja fogni a magyar tévét. Volt egy szobrász ismerősünk, a nappalijában volt egy hatalmas réz szerkezet, én mindig azt hittem, hogy egy szobor. Kiderült, hogy ez egy antenna. Hatalmas volt, úgy emlékszem rá. Arra kellett, hogy fogja a magyar tévét. Egyszer fogta is. Nyolcvanhat-nyolcvanhétben elkezdődött az, hogy az emberek videókat kezdtek szerezni valahonnan. Kapta az ember a kazettát, azon volt két film, de hogy mi volt rajta, azt nem tudta, megnézte. Én akkor már tudtam angolul meg németül, és akkor én tolmácsoltam a filmeket. Olyan jól még nem tudtam angolul, volt, ahol ki kellett találni. Lehet, hogy így lettem író. Ültünk a képernyő előtt, ment a film, és én fordítottam.

■ Még egy érdekes dolgot lehet rólad tudni, hogy fordítás közben te mást is csinálsz a képernyőn. Mondd el, mert ez egy tébolyító dolog számomra.

□ Az egész képernyőn a szöveg van, meg van egy kis ikonom szótárral, és csinálok egy kis ablakot, ahol megy a film. De nem filmeket nézek, hanem főzőműsorokat. Angol és amerikai szakácsoknak nagyon jó főzőműsoraik vannak. Eléggé főzésmániás vagyok. Alaposan és nagy fanatizmussal főznek, és ezeket a műsorokat beszereztem. Alton Brown Good East című műsora a kedvencem, mindegyik egy fél óra. Sokat fordítottam akkoriban interjúkat színészekkel. Volt egy újság, a Cinema Magazin. Németből fordítottam nekik magyarra. Nagyon jó munka volt, szerettem. Egy idő után már elég könynyen ment ahhoz, hogy főzőműsorokat nézzek közben. Mindig tisztességesen végeztem a munkámat, de közben néztem a főzőműsorokat.

■ Elmondasz nekünk egy receptedet? Sajátot.

□ Én nagyon szeretem a bárányt, ez erdélyi hagyomány. Egy időben nagyon nehéz volt bárányt szerezni, nem is nagyon volt pénzem. Lapockát vettem. Rájöttem, hogy a báránylapocka az egyik legjobb dolog. Szeretem paradicsomosan csinálni.

■ Honnan jöttél rá, hogy a lapocka a legjobb?

□ Hát onnan, hogy erre volt pénzem. A gerinccel baj van, nagyon sok a csont, a fejet nem mindenki szereti, például Anna nem, a csülökkel most már mély baráti viszonyba kerültem, a combbal meg baj van, könnyű elrontani, kiszárad. Na de rájöttem, hogy a lapocka egy nagyon barátságos dolog, nem nagyon lehet elrontani, nem lehet túlsütni, nem szárad ki. Az ember veszi a lapockát, megtűzdeli rozmaringgal meg fokhagymával, az inakat elvágja, és utána megpirítja egy kicsit vajon, hagymát vág szeletekre, és beteszi egy tepsi aljába. Önt rá egy kis fehérbort, ha nincs és minden kötél szakad, akkor vöröset. Utána meghámozunk három vagy négy paradicsomot, rátesszük a bárányra, ráteszünk egy fóliát és betesszük a lerbe, minél alacsonyabb hőfokra, 80-90 fok, mondjuk hét-nyolc órán keresztül. Ha nincs ehhez türelmünk, akkor 110 fokon kell három-négy órát hagyni. Az alacsony hőfok minél tovább nagyon érdekes dolgokat produkál. Nagyon tudom ajánlani, zseniális lesz.

■ Miért pihenés főzni?

□ Mert akkor másra nem gondolok.

■ Két nagyszerű tehetséges ember, egy költő és egy író, kölcsönösen érződik rajtatok az egymás iránti alázat, tisztelet, megértés, de mégis pályatársak vagytok. Annával nincs köztetek rivalizálás vagy verseny? A te mostani sikered hogyan hatott rá?

□ Hát örül neki. Szerencsére már az elején eldőlt, hogy én nem írok verseket, sose írtam egyet sem, és ő nem írt prózát. Most már ír, de ez az elején volt fontos, amikor kamaszok voltunk, akkor lehetett volna ennek tétje. Így nem próbáltunk versenyezni. Nagyon jól tudunk segíteni egymásnak, ismerjük egymás munkáit, tudjuk, mit akar a másik csinálni.

■ Mindig elfogadjátok egymás véleményét?

□ Nem, van olyan, hogy nem, de akkor megértjük, hogy miért. Az a baj, hogy sajnos mindig igaza szokott lenni. De inkább hála Istennek, mint sajnos, de akkor sajnos, amikor rájössz, hogy újra kell írni egy részt. Nálunk ez nagyon jól működik, elég jó szerkesztői vagyunk egymásnak.

■ Ez a siker, ami rád szakadt, milyen hatással van rád? Egyáltalán mi a siker?

□ Nekem az jelenti, hogy írhatok. Van-e annak értelme? Most azt látom, hogy írhatok és van értelme.

■ Hogyan éled meg a sikert? Nem változtál meg?

□ Nem érzek különbséget. Hogy változtam-e vagy sem, azt nem én kell megmondjam. Azt érzem, hogy ugyanolyan vagyok, csak többet utazom. De ez egy technikai kérdés. Más nem változott, ugyanúgy írom a mondataimat.

■ A siker mögött szeretet van?

□ Azt hiszem, igen. Pont az jó a regényben, hogy a könyveket lehet szeretni.

■ De téged, emberek?

□ Igen, volt olyan is. Én nem gondoltam arra, hogy mások helyett szólok. Hogy valaki ezt érzi, hogy helyette szólok. Egyszer odajött valaki és mondta, hogy ő erdélyi, a felesége meg német, és sosem tudta elmagyarázni, hogy mi ez, de most a megjelent könyvemet a kezébe adta… Hálás nekem… ezek nagyon megható dolgok…

Elhangzott 2009. február 20-án a nagyváradi Városi Művelődési Házban.