„Mi lenne, amikor hiányomat látnád”
Szűcs László: Elsőként az irodalomtörténészhez fordulok. Mi az eljárás egy író halálát követően a szakma részéről, hogyan kezdődik meg egy lezárult életmű értékelése? Az irodalomtörténészek, az irodalomtudósok mit tehetnek ilyenkor azért, hogy megfelelő módon legyen helyén kezelve egy ilyen írói pálya?
Boka László: Ha Annamária most itt lenne közöttünk, mint ahogy remélem, hogy talán itt van, akkor cinikusan mosolyogna, és azt mondaná, elég nehéz kérdéssel kezdünk. Nem hiszem, hogy van erre valamilyen biztos recept, főleg nem akkor, ha az ember közelről, barátilag érintett. Én most csak a félbeszakadt költői életműről beszélek, persze egyéb területeken, műfajokban is maradandót alkotott Annamária, oktatásban, publicisztikában, ugyanakkor azt is tudjuk itt mindannyian, hogy prózáról álmodozott az utolsó időszakában, regényt készült írni. Én amivel közelebbről is foglalkoztam, az a nem csekély számú verseskönyv, amit ő, késői indulással is, letett az asztalra. Valamiféle összegző tanulmány bizonyosan elkészül – és erről tudok is, hogy különböző orgánumokban, különböző lapok Magyarországon és Erdélyben egyaránt megpróbálják az életművet egységesen értékelni –, de ahogy az elején mondtam, picit cinikusan nevetne rajtunk, hiszen ez egy kényszerösszegzés. Ilyenkor sok minden más világításba kerül, ahogy én magam is más megvilágításban olvasom halála óta egyik-másik sorát. Más értelmezési módot kap olykor-olykor minden. Mi erről egyébként sokat beszélgettünk egy pohár bor mellett, sok pohár bor mellett, hogy hogyan alakulnak életművek, bizonyos kényszerpályák a legnagyobbaktól kezdve. Hogy hogyan indult be a hatástörténeti lezárt ponttól egy retrospektív visszafelé olvasat. Gondoljunk csak az olyan életművekre, mint a József Attiláé, amikor megpróbált mindenki elszámolni a lelkiismeretével, és akkor gyorsan tematikus számok jelentek meg. Az ő esetében nem erről van, lesz szó, inkább arról, amit te szépen hangsúlyoztál már a temetési búcsúztatón, hogy megjelennek, ha kicsit megkésve is, az életmű különböző pontjait megörökítő, értékelő írások. És azt hiszem, ideje Nagyváradon az ilyen összegző és tematikus számok mellett jobban megbecsülnünk a kortárs íróinkat. Visszatérve az eredeti kérdésre, hogy van-e valamiféle biztos módszer: nincs.
Sz. L.: Azért is kérdeztem ezt, mert eszembe jutott Horváth Imre, aki minden tekintetben teljes életművet hagyott maga után – bár nem tudom, mi a teljes és mi a nem teljes, te is úgy említetted Annamária esetében, hogy félbeszakadt életműről beszélünk. Horváth Imrével kapcsolatban hosszú-hosszú ideje beszélünk arról, hogy egy összes versek kiadása lett volna a legfontosabb gesztus az utókor részéről. Egy ilyen össze, akár egy reprezentatív válogatás akár ebben a pillanatban aktuális lehet Annamária verseire gondolva.
B. L.: Nagyon fontos lenne, már csak azért is, mert nála már adott az a technikai lehetőség, hogy ezeket gyorsan összegyűjtve akár elektronikusan, akár egy nagy kötetben megjelentethessük. A Horváth Imréé több szempontból problematikus.
Sz. L.: Mint filológiai munka?
B. L.: Filológiailag, persze. A Horváth Imre-értékeléssel van baj, merthogy nem ismerünk bizonyos szövegeket, s te is pontosan tudod, mint én, hogy az utóbbi években nem a legjobb színben próbálták feltüntetni Horváth Imrének bizonyos írásait, bizonyos verseit. Annamáriára visszatérve, tényleg azt gondolom, hogy egyes köteteit nem értékelte úgy a kritika, nem ismerte annyira a nagyközönség, tehát ennek az elvégzendő munkának van most itt az ideje. Az összegzés pedig egyfajta teljes értékelését adja egy más perspektívából. Sajnos ez egy tragikus perspektíva ebből a szempontból. Úgy látom, hogy határozott kilométerkövek ezen az úton nincsenek feltárva, nincsenek teljességében feldolgozva. Az utolsó kötetről már elég sok írás jelent meg, s én komolyan gondoltam azt, amikor Fried Istvánnal beszélgetve Budapesten vagy az E-MIL-táborban azt mondtam: az ő korosztályának Annamária nem csak Erdélyben, hanem az egész magyar nyelvterületen egyik meghatározó költője. Én ezt próbálom mindenfelé hangoztatni. Egy gondolati, filozofikus, kicsit rezignált és óhatatlanul elégikus költészetről beszélünk, és nem is szeretem ezt a megosztást, de női irodalom, és abban sem könnyű ma komoly szerepet kivívni Magyarországon.
Sz. L.: A szakmaiság felől a személyesség irányába terelném a beszélgetést. Kérlek, idézzétek fel, hogy hogyan, mikor ismertétek meg Annamáriát, illetve az ő költészetét.
Stanik István: Próbáltam pontosan felidézni azt a helyzetet, amikor megismerkedtünk. Nem sikerült. Valószínűleg az Ady Kör környékén találkoztunk, de ahol barátok lettünk, az Deutsch Vera, Szele Vera, írói nevén Domokos Eszter lakása volt, ahol egyfajta „irodalmi szalon” működött a ’80-as évek végén, amikor már teljesen élhetetlen időket éltünk. Gyakran megfordultunk ott, több pohár bor mellett beszélgettünk politikáról, irodalomról, művészetről, hogy kivel mi történik a romániai magyar kultúrában. Nagyon művelt, érzékeny és tájékozott volt Vera a romániai magyar kultúrát illetően, hiszen ő Bukarestben élt sokáig és ezekben a körökben otthonosan mozgott. Itt ismerkedtünk meg és aztán már egy darabig csak ott találkozgattunk, aztán máshol is leültünk, és sokat beszélgettünk a világ dolgairól. Abban az időszakban az volt a filozófia, hogy a romániai magyar értelmiségi számára két út lehetséges, az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan. Nagyjából ebből a perspektívából próbáltunk kiutat keresni, kerestük a harmadik utat talán. Aztán jött a rendszerváltás és akkor már munkatársként kerültünk munkakapcsolatba is. Először a Majomsziget ifjúsági lap főszerkesztőjeként került a Bihari Napló Kiadóvállalathoz, akkor még sok lapja volt a Bihari Naplónak, majd a Kelet–Nyugat környékén is találkoztak az útjaink, aztán az Erdélyi Naplóban rovatot szerkesztett. Majd egy időre, miután Szőcs Géza átvette az Erdélyi Naplót és egy botrány nyomán volt egy kollektív felmondás, kívül kerültünk a sajtóból, megpróbált mindenki valami talajt találni a lába alá. Én akkor a Krónikát készítettem elő, előtte még a Ki kicsodán dolgoztunk együtt. Ő a Sajtókollégiumot igazgatta, majd valamikor elment Aradra a Jelen főszerkesztőjének.
Sz. L.: 2002 nyarán ment el Aradra, ugyanis egy vasárnap bementem hozzá a Sajtókollégiumba valamit megbeszélni, felkészítőt szerveztünk. A Szent László líceumban, a Kanonok soron volt egy kis irodája. Amikor bementem, fogott egy nagy kulcscsomót, s felém dobta. Azt mondta, nesze, én most délután megyek Aradra, mert főszerkesztő lettem a Jelennél. Miért adod ide ezt a kulcscsomót? Mert te leszel az igazgató. Visszadobtam, én nem leszek igazgató, akkor még a Bihari Naplónál dolgoztam, s már elindult a Várad is. Hebegtem-habogtam, hogy ez nem így működik. Visszadobta, hogy de, így működik. És elment.
S. I.: Én azért ugrottam rögtön Aradhoz, mert nagyon érdekes élményem volt. Azelőtt mindig én voltam a főszerkesztő, ő valamilyen szerkesztő volt, tehát beosztott, én voltam a munkaadó, ő a munkavállaló, mindig ilyen viszonyban voltunk. Én sehol nem voltam, készítettük elő az Erdélyi Riportot, és elmentem hozzá, hogy lássam, mi történik Aradon. Ott ült a főszerkesztői irodájában, és én voltam a vendég. Kicsit féltem ettől a találkozástól, lehet, fogja éreztetni, ki tudja, talán főnökként szar alak voltam vele és akkor most visszakapom. De nem, nagyon nagyvonalúan viselkedett és nagyon természetesen, nem éreztette, hogy most „én vagyok a nagyfőnök, te meg most éppen munkanélküli”. Beszélgettünk sajtóról, napilapról, mindenféléről, beszéltem neki a készülő Erdélyi Riportról. Akkor az egészet hülyeségnek tartotta, megvalósíthatatlannak, nem is érdekelte. Ahhoz képest, amikor visszajött Aradról 2003-ban, már csatlakozott a csapathoz.
Sz. L.: Még csak annyit, hogy ő ’96-tól programszervező és ’97-től volt igazgató a Sajtókollégiumban.
S. I.: Érdekes, hogy sokkal később ismertem meg a költészetét, mint őt magát. Mindig tudtam, hogy különleges képességei vannak, hogy nagyon okos, művelt, de hogy nagyon jó költő, azt csak az után, hogy visszajött az Erdélyi Riporthoz.
Simon Judit: Addig neki már megjelent két kötete.
S. I.: Én erre a 2002-ben megjelent kötetére figyeltem fel, ez ütött meg, de nagyon.
S. J.: Ez előtt volt még a hiúzos könyv.
Sz. L.: Az ’96-ban jelent meg, utána az Egy másik arc 1999-ben.
B. L.: Aztán jött a Szandra May 2002-ben, 2006-ban a Mondhatatlan és aztán a Rózsavér.
S. I.: Emlékszem, vissza kellett lapozzak, hogy megértsem a jelrendszerét. Nem is értettem, hogy miből építkezik, hogy milyen metaforái vannak. Talán ezért mélyültem el, mondjuk az átlagnál jobban a versei olvasásában, mert az volt az érzésem, hogy nagyon nagy költő és mindig újabb és újabb megerősítést nyertem az újabb köteteitől. Ahogy találkoztam a verseivel, végig az volt az érzésem, hogy az ő sikerei, az elismertsége nincs összhangban a teljesítményével, habár az utóbbi időben már ezek megjöttek, és én nagyon drukkoltam és örültem ezeknek a sikereknek. Várad mindig is ilyen volt, egy hálátlan város.
B. L.: Én sem tudom felidézni az első alkalmat, az az igazság. Valamikor a Majomsziget, a Kelet–Nyugat környékén volt, akkor még gimnazista voltam, aztán elkerültem Kolozsvárra a bölcsészkarra, és ’96-’97 körül jöttem vissza. Akkor beszélgettünk többet és aztán jött az a bizonyos decemberi és januári beszélgetés, amikor a Váradot alapítottuk, illetve ott bábáskodtunk sokan, hogy a Kelet–Nyugat után maradt űrben létrehozzunk egy irodalmi-kulturális lapot. Onnantól kezdve már e-mail forgalom is beindult és akkor szinte napi levelezést folytattunk, akár Pesten voltam, akár Hollandiában egy ösztöndíjjal. Talán jobb is volt, hogy sok mindent leírt, mert a természetét akkor ismertem meg igazán azokból a leveleiből, meg a különböző bosszúságait, nem csak a vágyait. Éppen a Váraddal kapcsolatosan és az egész erdélyi, romániai szellemi élettel kapcsolatosan. Mert sosem csak az irodalomra korlátozódott, hanem a művészetre és a politikai életre is, ebben is nagyon éleslátó és nagyon kritikus volt. Ez a kritikusság szerintem egyik legjobb tulajdonsága volt. Aztán én írtam először erről a bizonyos Szandra May kertjéről. Amit én írtam és később a kötetembe is beválogattam, az nem volt egy teljességében dicsérő kritika, de gondolom, meg is sértődött volna, ha azt írom. Ő az önkritikát is nagyon fontosnak érezte. Sokat vitatkoztunk arról, hogyan lehet az irodalmi életet felpezsdíteni, az utánpótlást, megtalálni a Várad helyét. Amikor ez a kötet megjelent, valamikor ez idő tájt volt az Erdélyi Magyar Írók Ligájának az alapító tábora is, arra még nem tudott eljönni, de a másodikra már együtt mentünk, együtt utaztunk. Akkor, úgy emlékszem, már a Riportnál volt, tehát 2003-ban lehetett.
S. J.: Igen, akkor ő még benne volt a Ligában és utána lépett ki.
B. L.: Ezt akartam mondani. Az első tábor nagyon jól sikerült Zetelakán, közös barátokkal, Demény Péterrel, Balázs Imre Józseffel, Papp Sándor Zsigmonddal, annak volt egy komoly visszhangja. Ezekről folyamatosan telefonon, személyesen vagy e-mailben beszélgettünk. És akkor tényleg az volt, amit mondott Jutka, hogy kilépni az E-MIL-ből, mert ezt a fajta Kolozsvár-centrikusságot nem viselte jól. Akkor volt egy ilyen kilépési hullám. Én maradtam és próbáltam mondani, hogy belülről kellene reformálni és nem otthagyni a dolgokat, de akkor nem csak ő lépett ki, hanem sokan.
S. I.: Úgy emlékszem, ennek politikai háttere is volt.
B. L.: Akkor még nem éreztem ennyire ezt, de biztos volt egy pici politikai háttere is, a lényeg az, hogy a Helikonban megjelent egy nagyobb interjú vele, és ott egyáltalán nem erről, hanem az erdélyi vagy romániai magyar irodalmi életnek a Kolozsvár-centrikusságát kifogásolta.
S. J.: Ezt minden interjúban elmondta, de…
Sz. L.: …szerintem ezért nem lépett volna ki.
S. J.: Valóban nem. Én emlékszem erre az időszakra, amikor ő belépett az E-MIL-be, és elhozta a Liga névsorát, a célkitűzéseket, szponzorokat, én nem szóltam semmit, mert mi elég régi barátok voltunk, hogy tudjam, mikor kell és mikor nem kell szólni ahhoz, hogy az ő lelke ne sérüljön. Hiszen ő mindig vágyott közösségre. Annyit mondtam neki, hogy „te itt nem fogod magad jól érezni”. Miért nem? – jött a kérdés, de én nem indokoltam. Nem telt el egy év, s mondta, ott pocsékul érzi magát. Emberek is közrejátszottak abban, hogy rosszul érezte magát, ideológiák, elképzelések. Ő tényleg azért ment oda, hogy legyen egy olyan fórumuk az erdélyi magyar irodalmároknak, ami kicsit segélyszervezet, kicsit érdekvédelmi szervezet. Neki ez volt az elképzelése az E-MIL-ről, aztán kiderült, hogy az E-MIL arra van, hogy kapjon sok pénzt, szervezzen sok bulit és adja ki egy szűk körnek a könyveit. Ez őt rettenetesen bántotta.
B. L.: Ez volt az, ami őt bántotta, ez a szűk kör. Azt gondolom, hogy talán máig is – remélem, nem bántok meg vele senkit – Kolozsvárra koncentrálódik, de akkor tömeges kilépés volt, te is Laci, Demeter Szilárd is akkor lépett ki, nem platformokon múlott.
S. J.: Demeter Szilárd akkor még nem volt a mostani Demeter Szilárd.
Sz. L.: Furcsa is volt, hogy egyszerre léptünk ki.
B. L.: Annamária egyszerűen nem azt kapta, mint amire számított, egyszerűen úgy érezte, hogy a váradiak kiszorulnak.
S. J.: Hogy én mióta ismerem Annamáriát? Fogalmam nincs. Amióta az eszünket tudjuk.
S. I.: Ti voltatok a legközelebb egymáshoz, naponta együtt ettetek.
S. J.: Hát persze. Kamaszkorunk óta ismerjük egymást. Nem voltunk iskolatársak. Hogy ismerkedtünk meg? Szerintem Hunyadi hozott minket össze. Hunyadi akkor még nagyon kicsi volt. Röhögtem is, hogy ez a kölyök mi a fenéért akar nagylányokat megismertetni egymással. Olyan 14-15 évesek lehettünk. Akkor még nem lettünk mi nagyon barátnők. Kiderült, azért nem lettünk egyből barátnők, mert én első körben nem igazán értettem az ő fiússágát, magába fordulását, világfájdalmát, ő pedig nem értette meg az én kifestett szememet és tűsarkú cipőmet. Amikor először kezdünk beszélgetni, már olyan 16 évesek voltunk, ha nem tévedek, és kiderült, hogy ugyanaz a fiú tetszik nekünk. Ne kérdezzétek, hogy kicsoda, mert arra már nem emlékszem. Biztos, nagyon jóképű srác lehetett, mert akkor sokkal inkább számított a külcsín, mint a belbecs. Szóval kiderült, hogy mind a ketten szívesen járnánk vele. S akkor volt egy buli nálam, ahová meg volt híva ez a szépfiú is, és még sok más ember, többek között Horváth Karcsi, Erika, Virányi Attila és mások. Ez a szépfiú korábban akart elmenni, és Annamária odajött hozzám, hogy én mint házigazda tartsam vissza. Odamentem ehhez a gyerekhez, és mondtam neki, figyelj, azt szeretné a Kinde, hogy te még maradjál. Közölte, hogy mondjon mindenki, amit akar, ő elmegy, mert várja az anyukája. S akkor Annamária ott aludt nálam. Késő éjszaka volt, anyukámék nem engedték haza, mert féltették, a taxi pedig ritka állatfaj volt. És akkor éjjel kezdtünk mi el igazán beszélgetni. Akkor kezdtünk igazából kíváncsiak lenni egymásra. Elkezdődött ez a barátság, nem volt ez akkor annyira mély, mint amilyen később kialakult közöttünk. Ő akkor mondta, hogy verseket ír, olvastam is néhány versét, izgalmasnak találtam őket, ott volt a Kortárs Színpadnál is, csomó mindent csinált, én főleg olvastam. Néha találkoztunk és főleg irodalomról beszéltünk. Valamiért szeretett velem erről beszélni. Aztán elment egyetemre, utána elkerült dolgozni Csíkszeredába, majd Bukarestbe. Én akkor nem kísértem figyelemmel, hogy merre jár. Amikor haza-hazajött Brassóból az egyetemről, akkor találkoztunk és panaszkodott, hogy ő azt nagyon utálja, de még mindig jobb ez, mint akármi más. Előtte bejutott Marosvásárhelyen a bölcsészkarra, azt otthagyta és utána ment erdőmérnökire. Aztán hazajött Váradra valamikor a ’80-as évek elején.
Sz. L.: Kicsit később, úgy ’85-ben.
S. J.: Lehet, én azért emlékszem ’80-as évek elejére, mert akkor többet járt haza Váradra, és többet találkoztunk. Amikor visszajött végleg Váradra, ez a barátság szinte robbanásszerűen újult fel és egyre mélyült. Tanúja voltam a versek születésének, a kötetek megszületésének, s nagyon büszke vagyok arra, hogy két kötetének a szerkesztője lehettem. Érdekesnek tartom, hogy most, hogy fizikailag már nincs közöttünk, és nem cseszhet le minket, mindenki olyan szépen beszél, és olyan földtől elrugaszkodott embernek tűnhet, holott Annamária nagyon is élő, vitatkozó, néha nehezen meggyőzhető, néha nagyon fárasztó, máskor nagyon kedves, jó humorú ember volt. S tényleg jó volt vitatkozni vele, meg veszekedni. Én legalábbis iszonyú jókat tudtam vele veszekedni. Amit én nehezen dolgoztam fel, az az életigenlés hiánya. Jó néhányszor ez hullámokban történt. Volt, amikor sikerült felhozni és lelkesíteni, volt, mikor nem; volt, mikor író ismerősök, barátok segítettek be ebbe a nem érdemes élni, mert úgysem lehet csinálni semmit című történetbe, máskor más barátok lelkesítették és segítették, hogy továbblépjen. Nagyon izgalmas ebben az utóbbi korszakában, hogy sokat vitatkoztunk a Szandra May és Tom Vanguard témán. Ő azt mondta, hogy Tom Vanguard meghalt. Én meg azt állítottam, hogy Tom Vanguard nem halhatott meg, mert akkor Szandra May, az életadó május elveszít egy csomó mindent. Tehát Tom Vanguard eltűnt valahol, de vissza kell jönnie. Miután beteg lett, és amikor az első műtét után jól volt, akkor már mondta, hogy Tom Vanguard nem halt meg, vissza fog jönni. És azt hiszem, ennek a vívódásnak volt tanúja Szabó K. István, akivel azt tervezték, hogy Szandra May és Tom Vanguard történetéből drámát írnak.
Szabó K. István: Nem egyszerű, mert most így visszatekintve azt mondom, soha nem lett volna belőle dráma. Elhoztam magammal a jegyzeteimet, mert Annamarival üldögéltünk, jó párszor összeültünk borozgatni, kávézgatni és Tom Vanguard-ozni. Fura, mi van ebben a füzetben, de igazából innen indultunk el. Miért mondom azt, hogy valószínűleg soha nem lett volna belőle dráma? Mert Annamari ódzkodott a konfliktustól, ami ugye a színpadi drámának az alapja. Mindig eljutottunk ugyanaddig a holtpontig, amikor azt mondta, ő nem hajlandó konfrontálódni. Nagyon érdekes, mert közben szeretett volna darabot írni belőle. Ő jött, hogy üljünk össze és nézzük meg, tudunk-e belőle valamit csinálni. Akkor pár pontban feljegyeztük, kiegyeztünk egy drámai konstrukcióban. Azért izgalmas ez a dolog, mert ez a Tom Vanguard-os történet is, hogy elment-e, meghalt-e, kimarad-e, igazából az ő életéről szól. Szandra May az Annamari nagyon mélyen. A műfaji megjelölésben is megállapodtunk: skizofrén történet. Öt fejezetre osztottuk ezt a Szandra May történetet: az első Szandra May egy üvegházban – ez a kert, Szandra May a kertben.
Azt beszéltük meg egyszer, hogy ez az egész történet nem befelé forduló. A színház mint művészeti forma nem befelé fordulás, hanem kitárulkozás. Nagy nehezen sikerült ezen is túltenni magunkat. Így született meg az, hogy külön fejezetet adunk Tom Vanguardnak, Tom Vanguard, a tengerész címen, mert útjára bocsátjuk, ez volt a második rész. A harmadik: Szandra May a zombigyárban, a negyedik: Tom Vanguard, a hajóépítő, és az ötödik: Szandra May a sivatagban. Itt volt az, amikor eljutottunk a sivataghoz, mert ugye a sivatag mint olyan a pusztulás helye, itt volt, hogy mihez kezdjünk Tom Vanguarddal. Végleg elveszett vagy sem? Majd amikor beteg lett Annamari, akkor volt egy utolsó beszélgetésünk erről a témáról, de úgy éreztem, hogy többet árt, mint használ, mert azt éreztem, hogy annyira vívódik, annyira nem tud mit kezdeni ezzel, hogy ez csak árt az állapotának. Volt egy olyan dolog, amit ide írtam a másik oldalra, és furcsa, ez most jött vissza, hogy a Godot-n dolgozom, és ezt az előadást egy picit neki szánom, az ő emlékének. Van egy pont, ami most bejött az előadásba, s igazán itt találom meg a megfejtését, hogy miért jutottam én erre a megoldásra. Végül is Tom Vanguard visszatértét a következőképpen oldottuk meg: Tom Vanguard teknősbékává változik, ezt találja meg Szandra May a sivatagi kertben. Ez egy nagyon izgalmas és állomásokban épülő történetkeresés, formakeresés. Az, ami sose történt meg, hogy megírja ezt a darabot, hogy egyáltalán megírjon egy színházi darabot, de az fontos, hogy nagyon szerette volna.
Sz. L.: Volt nektek a Moszkvában két projektetek, amit közösen találtatok ki, valósítottatok meg. Az egyik a költészet napi akció volt, a másik pedig a Versbeszállás. Kérlek, idézd fel ezeket.
Sz. K. I.: Az egész onnan indult, hogy beszélgettünk ismételten kellemes borozások közepette arról, hogy az irodalom elszigetelt műfaj. Vannak páran, akik úgy érzik, hogy közük van hozzá, de úgy igazából a vers nem tör át a könyv lapjain, nem tör át a szűk versszerető köröknek a falain, ezért próbáljunk valamit kezdeni a költészet napjával. Mindkét esemény a költészet napján zajlott, az volt a cél, hogy hozzuk ki a verset, hozzuk ki a szabadpiacra, mutassuk meg a verset az embereknek, próbáljuk őket megszólítani a vers által. Így született ez két kis happeningszerű megmozdulás.
Sz. L.: Ebben is benne volt Annamáriának az a törekvése, hogy fiatalokat bevonjon.
Sz. K. I.: Igen, ez nagyon fontos. Leültünk, állítsuk össze, kik legyenek a költők, kik legyenek azok, akik ebben benne vannak, és Annamáriának az volt az elsődleges kérése, hogy fiatalokkal fiatalokat szólítsunk meg. Igazából ez is volt a lényege ennek a megmozdulásnak, hogy olyan helyre vigyük ki a verset, ahol fiatalok amúgy is jelen vannak. És azt kell mondanom, hogy e két alkalommal nagyon sokan felkapták a fejüket a fiatalok közül, sokan közülük akkor hallottak először Kinde Annamária-verset, és Szűcs Laci-verset, sok váradi, köztünk élő, köztünk járó íróember írásait akkor először hallhatták. Annamária úgy érezte, zárva van ez az egész világ, és valószínű, hogy így igaz, valahogy be vannak az emberek szorulva.
B. L.: Az idők megváltoztak és más az embereknek, a befogadónak a vershez való viszonya, a fiatal generációknak meg pláne. Azt kereste, hogyan lehetne ezt népszerűvé tenni. Erre mindig nagyon finoman rezonált, illetve megpróbálni akár a technikai eszközökkel, blogokba, bármi másba bekapcsolódni.
Sz. L.: Az iskolák felé is fordult folyamatosan.
B. L.: Az iskolák felé fordult, de arra is nagyon figyelt, hogy kikre hívja fel a figyelmemet. Mi Szabó K. Istvánnal még nem is ismertük egymást, én róla először Annamaritól hallottam. Ha valakivel egy szellemi disputát tudott folytatni, utána mindig felhívott és mondta, hogy okos, tehát figyelj rá. És akkor beszélt arról, hogy ti mit, hogyan terveztek. István, mondtál még egy nagyon fontos dolgot, hogy nem lett volna dráma. Én egy beszélgetésünkkor mondtam neki, hogy nem csak az kell a színházba, hogy konfliktus legyen, hanem legyen egyfajta katarzis is, és a versei alapján nem tudom megítélni, hogy lenne-e itt katarzis. Persze, van katarzis nélküli dráma is.
Sz. K. I.: Sokat beszéltünk arról is, hogy legyenek találkozások. Szorgalmaztam, hogy ez egy olyan műfaj, amelyben fontosak a találkozások, színpadon nagyon fontosak a találkozások. Annamária sokat gondolkodott, hogy elfogadja, hogy úgy írjuk ezt, hogy mások is megjelenjenek. Értette ennek az egésznek a miértjét, de valahogy nem tudott azonosulni a konfrontálódásokkal és a találkozásokkal.
S. J.: Ehhez kapcsolódik még, hogy neki azután jutott eszébe, hogy drámát, színpadi történetet írjon, miután vérre menő vitáink voltak arról, hogy mire jó és mire kell a színház. Mert mi a fenének kell olyan színház – mondta –, amitől ő kijön a színházból, és jön, hogy főbe lője magát. Merthogy ne azt mutassák meg neki, hogy milyenek vagyunk, hogy gyarlók, gazemberek vagyunk, hogy hátba támadjuk egymást, hogy ez az egész társadalom tulajdonképpen nincs, csak mi teszünk úgy, mintha lenne stb. stb. Szóval minden, ami a színházban reflektálódik egész Kelet-Közép-Európáról vagy talán egész Európáról. Ez őt nagyon felháborította, neki ilyent ne mutassanak, neki azt mutassák, hogy van jövő, és mutassák azt, hogy az emberek boldogok és szeretik egymást.
S. I.: Miközben ő úgy élt, hogy mindent megtett azért, hogy ne legyen boldog, és ne legyen jövője.
S. J.: Ő gyakorlatilag azért haragudott, hogy a színpadon meglátta saját magát.
B. L.: Tükröt tartott neki a színpad.
S. J.: Igen, és mindig azt mondta, nem ilyen kell legyen a színház.
S. I.: Tudtok arról, hogy Annamáriának voltak ilyen ezoterikus hajlamai? Lapot szerkesztett Mandala címmel.
Sz. L.: Rejkivel is foglalkozott…
S. J.: Sőt, elvégzett egy angyaltanfolyamot is. Akkor majdnem sikerült egy életre szóló barátságot megszakítanunk, mert én megkérdeztem tőle, hogy ha elvégezte az angyaltanfolyamot, akkor kinőnek-e a szárnyai, viszket-e már a háta mint ennek biztos jele. Akkor lecsapta a telefont. Később felhívtam, bocsánatot kértem tőle, mindig én kértem tőle bocsánatot, és akkor úgy döntött, mégsem haragszik meg nagyon rám, és jön ebédelni. Akkor eldöntöttük, hogy erről többet velem nem beszél.
B. L.: Velem sokat beszélt erről, én empatikus voltam vele. Megmondom őszintén, én a kereső Annamarit láttam benne a transzcendencia felé fordulásban, de azért nem hagytam minden szó nélkül, elmondtam neki, hogy ez azért túlzás. Tény, hogy nagyon erős vonása volt ez, a transzcendenciával való erős kapcsolat jellemezte őt, a kereső attitűd.
S. J.: Én az Isten-keresésben voltam inkább partner.
Sz. L.: A találkozásoktól való félelme jut eszembe, ez is ellentmondásos dolog volt nála, borzasztóan rettegett bármilyen találkozástól, holott igazából vágyott a találkozásokra, de félt attól, hogy ezek nem úgy sikerülnek, ahogy szeretné. Sajnos volt is rá példa, hogy nem jól sikerültek a találkozások. A legutolsó a gyulai utunk volt, pár héttel azelőtt, hogy a betegségét diagnosztizálták. Mi akkor már sejtettük, hogy valami nincs rendben. Azon az őszön, a 2012. októberi Törzsasztal után, amikor elmentünk az íróvendégünkkel vacsorázni a Cyranóba, én azt hittem, Annamari megsértődött valamiért, mert egész este, szokásával ellentétben, nem szólt egy szót se, lehajtott fejjel piszkálgatta az ételt, nem tudtuk kiszedni belőle, hogy mi a baja. Mivel előfordult ilyen, hogy haragudott és nem mondta meg, mi a baja, ezt betudtuk annak, hogy rossz a kedve, vagy valamelyikünk mondott valamit, amiért ő megbántódott. Utána jött ez a gyulai út, féltem, hogy mi lesz, ráadásul nehezen tudtam rábeszélni, pedig barátaink a Bárka folyóirattól kifejezetten kérték, hogy ő mindenképen legyen ott. Órákon át ment az alkudozás, hogy jövök, nem jövök, végül eljött és jól sikerült. Nagyon örült annak, hogy sokan voltak, szép nagy terem, felolvasott, nagyon jó volt a verseinek a fogadtatása, megtapsolták. Felolvasás közben volt egy beszélgetés is, egy kisebb vita, abban is nagyon aktívan részt vett, nagyon jól érezte magát. Jó volt utána a vacsora, teljesen feldobva jött vissza Váradra.
Most visszatérek az eredeti felvetésemhez. Szerintem a legrégebben én ismerem őt, bár erre nem emlékszem. Olyan egyéves lehettem, amikor a szüleink kapcsolatban voltak, a tengerre mentek együtt, kirándulni jártak. Ebből az időből rá nem emlékszem. Később tudtam róla, de nem ismertem, mert elment egyetemre, dolgozott. Aztán amikor visszajött Váradra, Sall Lacival már elkezdtük az Ady Kör szervezését és ő ebbe kapcsolódott be, ezért tudom pontosan a ’85-öt. Én addig nem is tudtam, hogy ő korábban tagja volt az Ady Körnek, sőt tagja volt annak a társaságnak, akiket a Securitate Varga Gabiék lakásából berakott egy dubába és elvitték őket. Amikor visszajött Bukarestből, s ismét bekapcsolódott a kör munkájába, addigra a nagy öregek kiszálltak. Mi Sall-lal kicsit gyanakodva figyeltük, hogy ki ez a nő, aki jön, és úgy tesz, mintha rég benne lenne. Holott neki volt igaza, mert ő valóban benne volt már a ’70-es években. Onnan kezdve jöttek a párhuzamok: az Ady Kör után a Bihari Napló, utána megint kicsit távolabb, mert ő csinálta a Majomszigetet, aztán ő Bihari Napló-zott és én csináltam a Szigetet, hol elvált a pályánk, hol ismét összekapcsolódott. Én is bedolgoztam az első Ki kicsodába, majd jött a Sajtókollégium, ahol ő igazgató volt, én tanítottam, aztán én igazgattam, ő tanított. Majd 2002-2003-tól a leghosszabb ideig a Várad és a Riport.
S. J.: Nagyon fontos vele kapcsolatban elmondani, hogy ő mindent belülről nézett, mindent saját drámának tekintett.
Sz. L.: Volt úgy, hogy benne már a hatalmas csaták lezajlottak, ebből semmit nem láttunk, csak a végeredményt, a vihar utáni csendet, és emiatt sokszor nem is értettük, hogy mi van.
S. J.: Hogy miért haragszik, miért nem akar valamiben részt venni.
B. L.: Sokszor azt gondoltuk, hogy hangulatember, de ahogy mondod, Laci, gyakran már túl volt a belső vívódáson, mire jelét adta. Nem tudtam olykor-olykor, hogy most vitázzak vele, próbáljam meggyőzni, vagy hagyjam magam meggyőzni. Tény, hogy nagyokat lehetett vele vitatkozni is, de főleg értelmesen vitázni.
S. J.: Sokszor olyan történeteken is vívódott, amikről mindig azt mondtam neki, hogy úgy érzékelem, valami mással nem akar foglalkozni, és ezt helyettesíti be aggódásokkal a Székelyföld hanyatlásától kezdve Nagyvárad kulturális életéig vagy a magyarországi kormány tevékenységéig. Próbáltam megértetni vele, hogy ez nagyon rendben van, hogy az ember gondolkodik róla és megbeszéljük, de ez nem a te dolgod, ezt te nem tudod megoldani, hagyd ezt kint. Nem tudta megtenni azt, hogy behúzzuk az ajtót és megmaradunk a saját környezetünkben, amit mi teremtünk meg magunknak. Nem tudom, hogy ő valóban meg akarta-e egyáltalán ezt a környezetet teremteni.
B. L.: Nem tudom, alkalmas lett volna-e rá. Utaltál te is rá, meg én is, hogy ő egy depresszív lélek volt, akár a színházzal kapcsolatosan, hogy mit nem akart meglátni. De képek villannak be, hogy akár a Kanonok soron, akár a Várad szerkesztőségében, akár Márkházán vagy Budapesten, vagy bárhol voltunk, ezeket a témákat mindig nagyon komolyan, nagyon mélyen, nagyon tragikusan élte meg, ugyanakkor rengetegszer engem is ő próbált vigasztalni, azt mondta, ne menjek bele ilyen-olyan konfliktusokba, mert egyszerűen többet ér az alkotás. Próbáltam ezt visszafordítani felé: „De Annamari, akkor te se a sivár körülményeken fanyalogj akár ilyen, akár olyan szempontból, hanem próbáld meg az alkotás felé vinni az erőidet.” Más kérdés, hogy mennyire volt ő egy saját világ létrehozója, mert a költői világ, amit létrehozott, az nem túl rózsaszín. Egyszer, amikor fenn voltam nála a lakásán, egy karácsony előtt beszélgettünk, én azt gondoltam, hogy nagyon nagy mélységekben, a világot megváltó dolgairól. Aztán egyszer csak rám szólt, hogy Boka Laci, ha már itt vagy, nem cseréled ki a gázpalackomat?
S. J.: Az fontos még szerintem, hogy nagyon sajátosan látta a világot; most nem arra gondolok, hogy katasztrófákat vizionált. Mondtam, el akarok költözni, lehetőleg jó magasra. Ekkor kiabálni kezdett, hogy ezt ne csináljam, mert katasztrófa lesz, és nem lesz víz, és nem lesz áram, ezért földszinten kell lakni. Mindig volt egy sajátos gondolata, ami csak az övé volt, legyen az irodalom, társadalom, politika, bármiről megvolt az ő saját gondolatmenete. Amilyen szuverénül gondolkodott, annyira nem mindig tudott szuverénül élni.
S. I.: Amikor különböző helyzetekben megpróbáltam kommunikálni a stratégiát, ami szerint a lapot vezetjük, vagy éppen a lap érdekében valami történik, mindig fel voltam készülve, hogy Annamáriának biztos különvéleménye lesz, és azt nem fogom megérteni. Mindig volt egy stressz bennem, hogy előjön valamivel, és én ezt nem fogom érteni, mert mindig elvontan, asszociálva valamihez mondta. Soha nem „jött” velünk. Mi, amikor belelkesedtünk, akkor belelkesedtünk, amikor szomorúak voltunk, akkor azok voltunk. Annamária mindig elmondta, nem biztos, hogy érdemes lelkesedni, hogy így kellene csinálni. Mindig más szemszögből látta ezt a világot. A Majomszigetnek, az ifjúsági lapnak, amely ’90-ben a nagy lelkesedésben elindult, hamar elfogyott a pénze. Emlékszem, a március 15-i számban az volt az impresszumba írva, hogy Majomsziget, kik a szerkesztők, a telefonszám után kettőspont: „az már nincs”. Levágták, mert nem tudták kifizetni. A Bihari Napló Kiadóvállalatnál akkor már elég sok pénzünk volt, jó fizetéseket tudtunk adni, rengeteg telefonszámunk volt, mondtam, gyere Annamária, kiadja a lapodat a Bihari Napló. Nagyon nehezen adta be a derekát. Úgy gondolta, elveszíti a szabadságát és azt az ifjúsági lendületet. Nagyon sokat gondolkodott ezen, persze semmi ilyen gondolatom nem volt, hogy bekebelezzük a Majomszigetet, meghatározzuk, hogy mit csináljon, de ezt ő így fogta fel, és én nagyon tiszteltem őt érte. Ő nem változott soha, sőt érzékeltette velem, hogy semmi nem változott.
S. J.: Ő mindig azt mondta, szabadnak kell lenni. Azért is morgott a sajtóra, mert már nincs meg az a szabadság, ami kezdetben megvolt. Ugyanakkor az utóbbi időben már haragudott a nagy szabadságra. Valahogy ő úgy élte meg, hogy szabadságnak nevezett káosz vagy káosznak nevezett szabadság van körülöttünk, s ez a szabadság azt feltételezi, hogy mindent önmagunknak kell megteremteni egzisztenciától hírnévig, a hírnévtől a butéliáig vagy a körutazásig. Mindent magunknak kell, semmi nem jár alanyi jogon. Ő ezt nagyon nehezen dolgozta fel.
Sz. K. I.: Innen ered az ő ellentmondása. Legalábbis én ezt tapasztaltam nála, hogy miközben rendszerellenes volt, iszonyatosan igényelte egyfajta rendszernek a létét, ami rá is vigyáz.
S. J.: Ami eltartja a költőt.
Sz. K. I.: Igen, miközben ő ellene volt mindenféle rendszernek, mert úgy érezte, hogy az őt behatárolja.
Sz. L.: Az is érdekes, hogy ő, aki néha nehezen értette meg magát a környezetével, a Sajtókollégiumban kommunikációelméletet tanított. Én sok óráján vettem részt, egyrészt szerettünk egymás órájára beülni, kölcsönösen bele is kotyogtunk, ő az én műfajelméletembe, én az ő tárgyába. Általában a tanárok nem nagyon kedvelik, ha egy kolléga beül az órájukra, mi ezt szerettük. Na az volt néha érdekes, amikor a hallgatók előtt valamin kedvesen össze is vitatkoztunk. Annak, hogy részt vettem az óráin, volt egy praktikus oka is, ő az elmélet leadásakor már az első órától kommunikációs gyakorlatokat is végeztetett a hallgatókkal és ehhez segítségre volt szüksége, ilyenkor én is bekapcsolódtam, mint egyféle játékmester. És fantasztikusan jó volt. Ugyanazt a szövegét meghallgattam tucatnyi alkalommal, és mindig élveztem. Nagyon jól tudta ezeken a gyakorlatokon a fiatalokat kezelni csoportként, s ugyanúgy, amikor elindította ezt az író-olvasó kört a diákszövetséggel. Ő ott is tanított, felolvastuk a verseket, megbeszéltük. Folyamatosan tanított, egy kicsit olyan anyukaként, tyúkanyóként.
B. L.: Anyatollah.
Sz. L.: Igen, Anyatollah. És ezekből az évfolyamokból tényleg közösséget tudott formálni.
S. J.: Gyakran szenvedett a közösség hiányától.
Sz. L.: Az is igaz, hogy máskor meg idegesítették az emberek.
B. L.: Jutka és István is utalt a természetszeretetben is megnyilvánuló szabadságvágyra. Amikor régebben találkoztunk, s még nem volt autójuk, mindig azt kérte, akármilyen rozoga csotrogányom volt, hogy menjünk ki. Menjünk Félixfürdőre, a Gombába, vagy üljünk ki, ha csak egy parkba is. Ha nem olyan volt az idő, hogy éppen benn kellett borozgatni vagy kávézgatni, akkor menjünk valahová ki. Máskor meg tényleg vágyott a közösségre, az elismerésre, a szakmai elismerésre, de nehezen élte meg azt, hogy ő igazából nem nagyon akart azért tenni. Talán mutatja, hogy költőként nagyon megkésett az első kötete, miközben ő egyenrangú tagja volt a váradi, az erdélyi irodalmi életnek, s nyilvánvalóan ez valamilyen frusztrációval járt.
Sz. L.: Volt olyan, hogy az egyik folyóiratot meglátva csapkodni kezdett, hogy a rohadékok évek óta nem közöltek tőle egy verset sem. Kérdeztem: mikor küldtél nekik? Nem küldtem. Kérjenek – mondta.
B. L.: Az önmenedzselés teljesen távol állt tőle.
S. J.: Sőt, korábban ő megvetette azokat az írókat, költőket, akik eljártak könyvbemutatóról könyvbemutatóra, beszélgetésről beszélgetése. Merthogy ez gyár, ő nem akar az irodalmi gyárban részt venni. Ugyanakkor panaszkodott, hogy nem kérdezik meg, hogy nem közölnek, hogy nem veszik a könyveit, nem ismerik kellőképpen. Veszekedtem vele, hogy nem ismerhetnek, ha nem mutatod meg magad. Mondta, „jöjjenek értem!” Senki nem megy senkiért ebben a világban – válaszoltam: Erre azt mondta: „Akkor ez a világ úgy rossz, ahogy van.” Bezzeg, ha itt nem a nagy szabadság és nagy kapitalizmus volna, akkor ő mint költő sok pénzt keresne, eltartanák.
B. L.: Igen, egy alkalommal azt hallgattam tőle, hogy nem szeret a gyárban részt venni, majd következő alkalommal, amikor Sorbán Attilával voltak felolvasókörúton, akkor teljesen fel volt villanyozva, hogy ez milyen jó volt, milyen jól sikerült, egymást is kiegészítik egy vers- és prózakötettel, és akkor abszolút úgy éreztem, hogy újabb töltetet kapott.
Sz. L.: Ha nagy nehezen rávettük, akkor már örült. Ugyanígy volt a munkával. Egyik nap bejött a szerkesztőségbe, hogy ti nem vagytok normálisak, miért dolgoztok folyton? Élni kell, nem dolgozni. Másnap valamitől feldobva jött, hozta a csészéjét, cigijét, összedörzsölte a tenyerét: Na, Laci bácsi, na, Jutkacska, dolgozzunk!
S. J.: Mialatt beszélgetünk, egyfolytában arra gondolok, hogy mindannyian megpróbáljuk leírni, felidézni, milyen volt Annamária. Részleteket mindenki hozzá tud adni. Mi a legközelebbi barátnők voltunk, az utóbbi öt-hat évben szinte naponta, azon túl, hogy együtt dolgoztunk, délutánokat beszélgettünk át. Kíváncsi vagyok, milyen lesz ez a szöveg leírva, kiderül-e, hogy tulajdonképpen milyen volt. Ha valaki megkérdezné tőlem, szerintem ő milyen volt, azt mondanám, egy nagyon izgalmas ember és egy nagyon ellentmondásos személyiség. Nem akarok rossz szót használni, és nem akarom megsérteni, de egyfolytában segítségre szoruló, segítségért kiáltó ember volt, aki nem hitte el magáról, hogy sikeres élete van. Soha nem hitte el nekem, hogy ő egy sikeres ember, soha nem hitte el nekem, hogy ő egy jelentős költő. Holott sok kötete megjelent, nagyon sokan tisztelték és szerették, van egy gyönyörű, sikerült, tehetséges leánya, élettársa. Nem volt egy sikertelen életű ember, csak ezt ő valahogy nem úgy élte meg mint sikert.
Sz. L.: Egyszer említette, hogy úgy szeretett volna élni, mint Jakobovits Miklós. Most egymástól alig pár méterre pihennek a Rulikowski temetőben. Erre vágyott volna, egy művész közegben élni, fogadni a barátokat, eldiskurálni velük, közben alkotni, ha van kedve. Nem is csak az anyagi feltételek, de valahol a társadalmi szerep, a társadalmi elismerés miatt.
S. I.: Ha a jelenkor adós maradt ezzel valamelyest, akkor az utókornak kellene erről gondoskodnia, hogy tényleg a helyére kerüljön. Ha azt kérdezitek, milyen volt Annamária, azt mondom, magán hordozta mindazokat a személyiségjegyeket, amik egy alkotóművésznek a sajátosságai. Tehát ez a bonyolult szerkezet: a félelem, a bátorság, a rend, a rendszerellenesség, rengeteg ellentmondás. E vívódások nélkül nincs alkotás, és ő ettől lett nagy költő, hogy ilyen volt.
S még valami. Beszéltünk arról, mennyire kiszolgáltatott az alkotóművész. Ki gondoskodik ezeknek a védelméről? Annamária körül volt egy szűk baráti kör, akik magánemberként fogták a kezét, ha kellett, anyagilag is támogatták, de ez nem így kell működjön. Egy egészséges társadalomban ez nem így működik, és én nagyon csodálkozom azon, hogy ezek a hálók nem alakultak ki. Nincs erre szükség? Nem tudom. Mindenképpen szükség lenne arra, hogy az Annamária példája egy kicsit ráirányítsa a figyelmet ezekre a problémákra is. Azok figyelmét elsősorban, akik azt mondják magukról, hogy érdekvédők.
B. L.: Jékely mondja, hogy a költő egy szűrő szerkezet, Annamária nagyon érzékenyen rezonált minden magánéleti és közösségi bajra. Említetted, Laci, hogy zseniálisan adott elő. Engem megkért, amikor elvállaltam az órákat itt az egyetemen, hogy bejöhessen. Mondtam neki, nemhogy bejöhetsz, hanem téged szeretnélek bemutatni a diákoknak és szeminarizálni, akár egy ilyen formában, hogy Várad és az irodalom kapcsolata – de ezt sajnos a betegség nem tette lehetővé. Amikor jött a számomra megdöbbentő hír, éppen mentem be a színházba, engem ott ért utol a hír, hogy beteg. Felrohantam hozzá a kórházba, először felhívtam a lányát, Annát, hogy ebben az állapotban nem veszi-e rossz néven, ha meglátogatom, hiszen akkor a fél oldala lebénult és többen azt javasolták, inkább ne tegyem. De ő rögtön, amennyire abban az állapotában kommunikálni tudott, szólt Annácskának, hogy nagyon vár. Utána volt egy nyugalmas időszak, amikor az első műtéten átesett, tudjátok, karácsonykor volt egy éve, és akkor nagyon sokat beszélgettünk. Már én éreztem zavarónak, nem akartam kifárasztani, egy ilyen komoly műtét után két órát beszélgetni senkivel nem illik, de látszott rajta, hogy igényli a beszélgetést.
Sz. L.: Szimbolikus és megrendítő az egyéves küzdelme a betegséggel, s érdekes módon – részben a Facebooknak köszönhetően – szinte a nyilvánosság előtt zajlott. Nagyon sokszor, amíg tudott, egy-két szóban legalább reagált a jókívánságokra. Megható volt e sok embernek a folyamatos aggódása, bátorítása, tanúja lenni e költői pálya drámai befejezésének, nem is költői pályának, hanem az emberi életnek.
B. L.: Műtét után még színházba is eljárt, tavaly áprilisban eljött az egyetemre az én könyvbemutatómra, kerekasztal-beszélgetéseken részt vett, összerakta a legutolsó kötetét, verseket írt, nagy verseket. És a beszélgetések. Elmondott néhány dolgot – a kereső énjére, az istenkereső énjére visszautalva – arról az állapotról, amit nem tudott tudatos állapotnak nevezni; ezeket nem fogom sose nyilvánosságra hozni, de egyet elmondok. Hogy akkor, ebben a nagyon kegyetlen, ugyanakkor kegyelmi állapotban rájött arra, hogy mennyire komplexen összerakottak vagyunk. Mesélte, feküdt tehetetlenül egy ágyon és látta maga előtt az órát a falon, de nem tudta, hogy az óra. Az agyában egy pillanatban összeálltak a mutatók, és látta, hogy este hét óra van. Én ott láttam, ebben a betegségben először azt, hogy nemcsak egy vitázó, hanem egy küzdő lélek.
Sz. L.: Amikor megjelent a könyv, a Húzódhatsz közelebb, felhívott a nyomdából Derzsi Ákos, hogy kész vannak az első példányok. Beültem a kocsiba, kimentem Borsra a nyomdába, elhoztam az első tíz darabot, s mentem hozzá. A konyhában ültek, Anna muffint sütött, s nem mondtam, miért jöttem. Leültem a konyhaasztalhoz, elkezdtünk beszélgetni, nem vette észre, hogy milyen könyv van a kezemben. Majd letettem elé az asztalra. Kezébe vette, hosszan lapozgatta, nézegette, és nem szólt egy szót sem. Aztán azt mondta, látja a szöveget, de nem tudja elolvasni. Látta a betűket, tudta, hogy az ő versei, de olvasni nem tudta. És ami döbbenetes, hogy tisztában volt ezzel a korláttal. És ijesztően nyugodt, derűs.
S. J.: Mindig eldöntöttük, hogy utazunk, de amikor arról volt szó, hogy mikor indulunk, ő soha nem akart utazni. Az egyetlen hely, ahová szívesen ment, az a Székelyföld volt az utóbbi időben, pontosabban Udvarhely és Nagyálmos Ildikó, ott nagyon jól érezte magát. Volt egy tervünk, megígértem azt, hogy ha meggyógyul, elmegyünk egy hajókörútra. Volt egy ilyen álmunk, hogy megnyerjük a lottófőnyereményt, és elmegyünk világ körüli útra, de legalábbis a Földközi-tengerre, csak úgy hajókázni, jól élni, tájakat nézni. Megnézni, milyen az, amikor az ember csak úgy van, és örül annak, hogy van. A második műtétje után azt kérdezte, áll-e az a hajókirándulás. Mondtam, persze, s nem is kell megnyerjük a főnyereményt, gyógyulj meg, majd kerül annyi pénz, hogy elmenjünk a tengerre.
Sz. L.: Lehet, hogy találkoztatok volna egy Tom Vanguard nevű tengerésszel.
S. J.: Én Leonardo di Capriót vártam volna, szerintem ő is.
S. I.: Örülök, hogy elmondta István ezt a színház kalandot, nem tudtam, hogy ezen dolgoztok. Milyen jó, hogy ez még befért az életébe, hogy ezt tervezte. Mert a tervezés az olyan, mintha meg is valósult volna.
Sz. K. I.: Az volt furcsa és izgalmas, hogy több fázisa volt ennek a kalandnak. Az első az, hogy akkor nekiül és ír, aztán bevallotta, hogy ezt egyedül nem tudja megírni, ez nem egy olyan műfaj, amit ő egyedül tud csinálni. A költészet más, a dráma megint más. Aztán a következő alkalommal már azt mondta, üljünk össze írni mi, mert arra jött rá igazából, hogy ha azt, amit kerestünk ebben a vallomásban – mert a Szandra May igazából egy vallomás –, el akarjuk mondani másoknak is úgy, hogy nem befelé, hanem kifelé fordulunk, akkor ezt párbeszéd formájában kell csinálni.
S. I.: Ezt valamilyen formában nem tudnád mégis színpadra vinni?
Sz. K. I.: Az egy másik dolog, de az már nem Annamária munkája, az már egy interpretáció, de még túl közel van ez a tragikus esemény. Volt még egy érdekes epizód. Az első műtétje után felhívott. Nem sokkal azelőtt, hogy kiderült, beteg, volt egy kerti beszélgetésünk itt a Nagyvárad teraszon, amikor az önemésztés és az öngyilkosság volt a téma, ami bevallása szerint őt egyszer kísértette, volt egy periódus, amikor az életigenlés nagyon messze állt tőle. Amikor aztán a műtét után felhívott, az volt az első dolog, amit hangsúlyozott, hogy „úgy érzem, élni kell”, és ez fantasztikus dolog. Ő nagyon akart élni, és nagyon akart meggyógyulni. Ez az ösztön megerősödött benne a betegsége által.
B. L.: Sok mindent megváltoztatott benne a betegség, én ezt a küzdőszellemet akkor láttam először, s hogy nagyon határozottan és tudatosan azt mondta, hogy annak kell örülni, ami van. Nekem is azt mondta, ne azt próbáld hangsúlyozni, hogy mi a rossz a munkahelyeden, itt-ott, hanem hogy milyen lehetőségekkel tudsz élni, és azokkal tessék élni. Tőle ezt legkevésbé sem vártam a korábbi énjét ismerve.
Sz. L.: Tudtok-e arról valamit, hogy a regényírással meddig jutott?
B. L.: Én azon a bizonyos beszélgetésen próbáltam faggatni őt, és nekem azt mondta, igen, nekilátott, de hogy ez mit jelent terjedelemben, azt nem tudom.
S. J.: És van még egy adósságod velem szemben, Annamari, nincs tőled dedikált könyvem. Mert ahányszor megjelent egy könyve, azt mondta, tessék, Simon, itt van a könyvem. Mondtam, írd alá. Hülye vagy? Neked? Majd egyszer összegyűjtjük, és mindegyiket aláírom.
S. I.: A portréban, amit felvázoltunk, nem beszéltünk arról, hogy kiválóan tudott románul és nagyon jó román kapcsolatai voltak, eltérően a tipikus romániai magyar írótól és költőtől, ráadásul kiváló műfordító volt.
S. J.: Kiváló nyelvérzéke volt. És amiről nem beszéltünk: nagyszerű szerkesztő volt. Jó szemű, jó gondolkodású, alázatos is tudott lenni a szöveggel szemben.
Sz. L.: Az interjúkészítőt is kiemelném, zseniális volt abban, ahogy elindította az interjút. Zavarba ejtően tudott kérdezni, de nem bántóan. Remek publicisztikái is vannak, ha kedve volt írni, hirtelen kellett egy anyag a lapba, s ráadásul volt témája is, egy órán belül küldte a tökéletes, nyomdakész szöveget.
S. I.: Boka Lacitól kell megkérdezni, de szerintem a romániai magyar irodalom top tízében biztos benne van Annamária. Nem került sor még az értékelésére, de úgy gondolom, hogy a női irodalomban biztos az egyik legjobb.
B. L.: Számomra biztos.
Sz. L.: Nem volt az a típus, aki kikérje magának, ha azt mondják rá, költőnő.
S. J.: Ő ezt elfogadta, vállalta.
B. L.: Szerintem sem jelentett ez neki problémát. Nem szeretem az ilyen rossz szájízű, ha már életében nem ismerték el eléggé, halála után egy díjat alapítunk dolgokat, de a Várad esetében mindenképpen lehetne egy olyan Kinde Annamária költői díjat alapítani, ami az ő habitusából, jól kérdező, élesen rálátó habitusából adódik, másfelől a fiatalokról szóljon.
Sz. L.: Akkor zárszóként elárulhatom, hogy a költészet napján bejelentjük ennek a díjnak a létrehozását, illetve bemutatjuk magát a díjat is, melynek tervezésére felkértem Deák Árpád képzőművészt.
(A beszélgetés szerkesztett változatát Szűcs László készítette, Simon Judit közreműködésével.)