Menekülés
Kala Pál órák hosszát ácsorgott az út szélén, de egyetlen autó sem vette fel. Vallásos ember létére az összes szent nevét felsorolta a naptárból. Így fejezte ki nemtetszését az égieknek, s azok bizonyára megsajnálták, mert egy ismerős autóst vezéreltek feléje. Az ismerős autós megállt, hogy felvegye Kala Pált, akinek a szíve kalapált az örömtől, mert látta felcsillanni a reményt, hogy hamarosan viszontlátja otthonát. Az egészben annyi volt a bökkenő, hogy a kétüléses autóban nem volt szabad hely, ezért a raktérbe mászott fel, ahol egy koporsót szállítottak. De még mindig jobbnak vélte, mint az út szélén tétlenkedni.
Alig utaztak át két falut, elkezdett esni az eső. Kala Pálnak nem volt kedvére a bőrig ázás, félretéve a félelmét, inkább befeküdt a koporsóba, s elaludt.
Időközben elállt az eső. Pár kilométer megtétele után, újabb négy ismerős stoppost vett fel a vezető, s ők mit sem sejtve fészkelték el magukat a raktéren. Látva a koporsót, egymást kezdték rémisztgetni ilyen-olyan hullamesékkel, s jókat nevettek, azt gondolva, hogy valótlan az egész.
Kala Pál ébredezett a koporsóban. Hallotta, hogy kint halottal viccelődnek; hamar ráeszmélt, hogy útitársai vannak. Az egyik stoppos éppen mesélte: a falujában meghalt egy öregasszony, akinek nem volt hozzátartozója, így a barátnői készítették elő az utolsó útjára. A ravatalozásnál az egyik barátnő kávét főzött, de nem találta a cukrot. Megkérdezte társaitól, vajon az elhunyt hol tarthatta a cukrot, mire a ravatalra elnyújtóztatott öregasszony azt felelte: az alsó polcon, abban a kék dobozban!
– Nem es úgy vót, hanem… – emelkedett ki a koporsóból Kala Pál, de nem fejezhette be, mert útitársai rémülten ugráltak le a száguldó autóról.