Magyarán: világok találkozása
Szerencsésnek mondhatja magát a mi nemzedékünk, hogy a világtól olyan hosszú el‑, ki‑ avagy bezártság után immár egy emberöltő óta elméletileg bárhová ellátogathatunk, ha megvannak az utazáshoz kellő körülményeink. De a szerencsénk még egy-egy csodautazáson is túlmegy, mivel élőszóban, szemtől szemben megismerhetünk távoli világokat akkor is, ha ki sem mozdulunk szülővárosunkból.
Ezen a tavaszon és nyáron nekem is megadatott ez az öröm, ugyanis két latin-amerikai fiatalembert, a brazíliai Claudino José Cleitont és a dominikai Rojas Suero Rodoricket, két misszionárius elhivatottságú kispapot a sors ide vezérelt, a Nagyváradi Római Katolikus Püspökségre, márciustól szeptemberig tartó gyakorlatra. Jövetelük a szó legszorosabb értelmében a véletlennek volt köszönhető, mivel a Redemptoris Mater (A Megváltó Anyja) evangelizációs szeminárium tagjai lévén a világon bárhová mehettek volna, ahol római katolikus közösségekben gyakorolhatnák a hitben való megerősítés munkáját, ha nem is azonnal, de mondhatni, nagyon rövid időn belül megtapasztalva munkájuk eredményét. Sorshúzással döntötték el, hová is kerülnek, s ahogy Rojas Rodorick nagyon vidáman mesélte: amikor ő kihúzta Romániát, azt gondolta, ez afrikai állam, de a sorshúzáson jelenlévők aztán eligazították, megkérdezve, hogy Transsylvaniáról hallott‑e, merthogy az országnak ebben a részében lenne misszionárius munkájára szükség. Így már ismerősként hatott a hely, és természetesen el is fogadta a jövetelt: 2014. április 4‑én érkezett Szatmárra, ott találkozott az öt hónappal hamarább, 2013. november 11‑én jött Cleitonnal.
– Nem tudtam, hogy Szatmáron van teológiai oktatás – szóltam hozzá a mondandójukhoz.
– Nem teológia, hanem ott is van Redemptoris Mater szeminárium, de tulajdonképpen online a svájci Lugano tanintézetével tartottuk és tartjuk a kurzusokat tanulmányaink végeztéig – magyarázták el a fiatalemberek hozzátéve, hogy nekiláttak az olasz és a román nyelv tanulásának, ami aránylag könnyen ment, Cleitonnak a portugál, Rodoricknek a spanyol lévén az anyanyelve. Szatmáron viszont kiderült, hogy magyarul is meg kell tanulniuk, merthogy a római katolikus hívek zöme magyar.
– Első hallásra milyennek tűnt a magyar nyelv?
Cleiton és Rodorick összenéztek, mosolyogtak, én viszont rögtön jeleztem, hogy őszintén elmondhatják a véleményüket, mire meg is tudtam, hogy az első vasárnapi misehallgatás után Cleiton benyomása az volt, hogy afféle mikk-makkolás, Rodoricknak pedig, hogy folyton csak azt mondogatja a miséző pap, hogy „peleketeke”. De ez az első benyomás hamar elmúlt, mivel nekifogtak a nyelvek tanulásának: hetente három nap magyart, két nap románt és mindennap olaszt.
– Mennyire volt jó ez a közös tanulás, nem zavarodott‑e össze a háromféle szöveg?
Szinte egyszerre mondták, hogy jól lehet így, együtt tanulni, mivel nagyon különbözik a három nyelv, és nem téveszthetők össze.
– Hogy alakult a tudásuk?
– Négy hónappal ezelőtt Margittára kerültem, és ott Fügedy Anikó tanítónő kezdett velem foglalkozni – mesélte Rodorick. – Semmit sem tudtam elolvasni, de hallás után ezt-azt beszélni már igen. A tanárnő tanított meg arra, hogy szótagolva próbálkozzam az olvasással, de hosszabb szavaknál még beszéd közben is jól jött a szótagolás.
– Sajnos Szatmáron, a szemináriumban nem volt kivel beszélni magyarul, gyakorolni az elméleti ismereteket – mondta Cleiton, azzal folytatva, hogy épp ezért örülnek a Váradra jövetelnek, mert itt a püspökségen is mindenkivel tudnak beszélgetni, tehát állandóan gyakorolni.
Mindkét fiatalember hangsúlyozta, mennyire megfelel a velem együtt végzett munka stílusa, vagyis az, hogy rengeteget beszélgetünk a legkülönbözőbb témakörökben, és tartjuk magunkat ahhoz, amit a legelején kértem tőlük: ha valamit nem értenek, azonnal kérdezzék meg, mert maguktól nem biztos, hogy rájönnek. Mindketten örülnek, hogy a közös munka egyik legnagyobb eredménye a majdnem folyékony olvasni tudás, ami szinte találkozásról találkozásra javul. Böcskei László nagyváradi római katolikus megyés püspök nagyon meg van elégedve velük, és most már állandósult szokás lett, hogy ők olvassák a miséken a szent szövegeket. Büszkén mondták, hogy állandóan csak magyarul beszélnek a körülöttük lévőkkel, és azt is megemlítették, mennyire hasznosnak bizonyult, amit az első órákon mondtam, mármint az, hogy hangosan olvassanak, s ha lehet, szótagolva.
Rodorick elmondta, Margittán milyen sokat tanult az öregotthonban tett látogatások során, mert nemcsak beszélgettek, de sokat olvasott is az amúgy nagyon magányos idősekkel együtt. Hasonlót mondott Cleiton is, ő hétfőnként mindig ment a Szent László iskolába, részt vett az órákon, nagyon jól megértve magát a gyerekekkel. Amikor visszamennek Szatmárra, ott is hasonlóképpen akarnák folytatni.
– Végezetül azt szeretném megkérdezni, hogy változott‑e a magyar nyelv hangzására, hangulatára vonatkozó véleményük az előszörre hallott szövegekhez képest?
Vidáman, örömmel mondták: most már nagyon tetszik a hangzás, de annak is örülnek, hogy megszokták a spanyolhoz és portugálhoz képest fordított szórend használatát. Nekem különösen jólesett az az őszinte „vallomásuk”, hogy nem kényszerből, szükségből tanulják a magyar nyelvet, hanem mert érzik az isteni szeretetet és segítséget ahhoz, hogy a környezetükben élők érzéseit a nyelvük használatával sikerüljön viszonozniuk.
– És hogyan tovább? Nem fogják nagyon hamar elfelejteni a tanultakat Brazíliában és a Dominikai Köztársaságban?
– Nem, mert itt maradunk – mondták egyszerre. – Ezért is tanultunk ilyen szorgalommal, mert a magyar nyelv elsajátítása a missziónk értelméhez is tartozik, hisz azért vagyunk itt, hogy az emberekkel is megismertessük az isteni szeretet nagyságát.
Nyitókép: Rojas Suero Rodorick a Dominikai Köztársaságból jött a Partiumba
Galériabeli fotó: Claudino José Cleiton Brazíliából érkezett
(Megjelent a Várad 2022./9. számában)
