A magyar képzőművészet és a politika
Az 1990-es évekig a magyar képzőművészetet a politika mindig is a saját szolgálatába akarta állítani, finanszírozási technikái és megrendelései révén, hivatalos intézményein keresztül mindig is megpróbálta befolyásolni és korlátok közé szorítani fejlődésének irányát. Nem véletlen, hogy a képzőművészet progresszív, az adott korban újító törekvései sosem az intézményrendszer keretein belül, hanem azzal párhuzamosan, annak ellenére születtek meg.
A képzőművészeti intézmények kialakulása a XIX. század végén
Európában a XVIII. század végén született meg az igény, hogy a képzőművészeti alkotásokat közszemlére bocsássák. Az első képtár, az 1773-ban alakult kasseli Friderikanum ma a Documenta központi főépülete. Magyarországon csak jó fél évszázaddal később, az 1840-es években fogalmazódott meg az igény hasonló intézmény létrehozására. A XIX. század közepe Magyarországon a Monarchiától való elszakadás, az önálló magyar állam gondolatának, a nemzeti eszme felerősödésének időszaka. Ez a politikai és társadalmi motiváció a művészetben a történelmi stílusokat felújító historizmusban, valamint a merev, sematizáló, teátrális, pátosszal átitatott akadémizmusban ölt testet.
A mai Nemzeti Múzeum 1846-ban nyitja meg kapuit; az egyház által adományozott és más adakozásból összegyűlt anyagokat állítják ki, főleg külföldi mesterek műveit, de pár évvel később már a magyar festők művei is azonos súllyal szerepelnek a gyűjteményben.
Az 1861-ben megalapított Országos Magyar Képzőművészeti Társulat kezdetben sokat tett a korszerű művészeti élet megteremtéséért. A Társulat évszakonként rendezte nagy, csoportos kiállításait, a „magyar szalonokat”. Helyt adott külföldi művészek magyarországi kiállításainak, illetve szervezte a külföldön élő magyar művészek műveinek hazai bemutatását és magyar művészek külföldi kiállításait. Alkalmi tárlatok bemutatására alkalmas épület szükségességét is a Társulat fogalmazta meg 1863-ban, és nekik köszönhetően jött létre a Műcsarnok, amely a mai napig Budapest és az ország legnagyobb kiállítóterme. Sajnos az 1880-as évekre a Társulat szellemisége már a konzervativizmust képviselte: a műcsarnoki akadémizmusra alapozott „műcsarnoki festészet” a maradiságnak, az újításellenességnek a szinonimája lett. A műcsarnoki művészetet a korban divatos történeti, szalon- és népéletkép-festészet jellemezte. Monopolhelyzetben lévén, a kortárs művészet irányítását gyakorlatilag kb. tucatnyi hivatalosan elismert művész kezében koncentrálta.
A nemzeti szellemiség, valamint az Ausztriával megkötött politikai kiegyezésnek köszönhető gazdasági prosperitás csúcspontja a magyar honfoglalás 1000. évfordulóját megünneplő millenniumi ünnepségek voltak, 1896-ban. A művészeknek ekkortájt a nemzeti közintézmények építése nyújtotta a legfőbb megélhetést, az épületek külső és belső díszítésével bízták meg őket. A millenniumi eseményekhez kötődő állami megbízásoknak köszönhetően számos kulturális intézmény épült (Szépművészeti Múzeum, régi Műcsarnok, Iparművészeti Múzeum, Operaház, Iparművészeti Iskola, Mintarajztanoda), s ezek a mai napig meghatározzák Budapest képét. Ezekben, az állami elvárásnak megfelelően, a historizmus (és építészeti megfelelője: az eklektika), valamint az akadémizmus uralkodott.
Az állami irányítás tudatában volt annak, hogy ha szolgálatába akarja vonni a képzőművészetet, akkor meg kell teremtenie azokat a szükséges feltételeket, amelyeknek köszönhetően hazatérnek a honi művészetoktatás hiányában külföldön – Bécsben, Münchenben, Párizsban − tanuló művészek. Az állami mecenatúrával, a műtermekkel, valamint különböző ösztöndíjakkal és pályázatokkal igyekeztek hazacsalogatni a külföldön élő magyar művészeket. A magyar művészeti életből korábban hiányzott az állami művészeti oktatási intézmény, ezt a hiányt pótolták a Képzőművészeti Egyetem ősének, az Országos Mintarajztanoda és Rajztanárképezdének a felállításával. A nemzeti művészet megteremtésére irányuló törekvések minden egyéb művészeti problémával szemben elsőbbséget élveztek.
A Műcsarnok által képviselt konzervatív művészetszemlélettel nem mindenki volt elégedett. Az 1894-ben megalakult Nemzeti Szalonban számos jelentős kiállítást rendeztek, de a Társulat hegemóniáját a nagybányai művészek színre lépése törte meg.
A nagybányai iskola
A századforduló legnagyobb hatású művészeti mozgalma, a magyar festészet megújulása a nagybányai iskola nevéhez kapcsolódik. A nagybányai művésztelepet a 19. századi naturalizmus és realizmus egyik legkiválóbb magyar képviselője, a Münchenből hazatérő Hollósy Simon és tanítványai hozták létre 1896-ban, azzal a céllal, hogy „magyar ég alatt, magyar talajon, a magyar néppel való megújuló érintkezésben” dolgozzanak; esztétikai programjuk a természetelvű festészet megteremtése volt. Ezek a festők rendszeresen szerepeltek a konzervatív szellemű Műcsarnok kiállításain, de az újító szellemű társaság csoportos fellépése 1897 végén nyílt konfrontációhoz vezetett. A művésztelep keretében működő szabadiskola országos méretű – a párizsi Julian Akadémia elveit követő – „ellenakadémiává” alakult. A nagybányai táj tökéletes helyszínül szolgált a plein air festészet műveléséhez. A Műcsarnokban rendszeresen kiállító konzervatív, akadémikus „műcsarnoki festők” aggódva figyelték a művésztelep sikerét. A Mintarajztanoda vezetője, Kelety Gusztáv egyenesen megtiltotta a növendékeknek, hogy a nyári szünidőt Nagybányán töltsék. Egy idő után viszont elkerülhetetlen lett ezen törekvés integrálása, így később már a főiskola tanárai között is megtalálhatók a nagybányai iskola jelesebb képviselői, sőt 1920-ban a főiskola programjának egyik kidolgozója Réti István, a nagybányai művésztelep meghatározó ideológusa.
A Képzőművészeti Főiskola − az akadémizmus és modernizmus harcának színtere
1905-től − Szinyei Merse Pál intézményvezetése idején − a főiskolán uralkodó akadémikus szemléletet ellenzők, a nagybányai, impresszionista elveket követő művészek is bekerültek a tantestületbe, így az erő-, illetve ízlésviszonyok kezdtek megváltozni. (1906-ban Ferenczy Károlyt, 1913-ban Réti Istvánt, 1914-ben Glatz Oszkárt nevezték ki tanárnak).
Az 1920-as, 30-as évek figyelemreméltó időszak a Magyar Képzőművészeti Főiskola történetében, melyet a különböző gondolkodásmódok, művészeti irányzatok és a tanárok közötti konfliktusok jellemeztek. A vélemények küzdelmét követni lehetett a korabeli sajtóban és művészeti szaklapokban; de nem szabad elfelejtenünk, hogy nem volt kevesebb a tét, mint az egyetlen magyar képzőművészeti intézmény megreformálása és átalakítása, éspedig úgy, hogy szervezeti felépítésében és szellemiségében korszerű, a modern európai akadémiákhoz hasonló legyen, de a magyar művészetre épüljön. A reformokat bevezető rektor és az általa odahívott modern szellemiségű tanárok a támadások kereszttüzében álltak. Annak, hogy több mint tíz év alatt sem sikerült eltávolítani őket a katedráról, több oka is volt. 1922-től 1931-ig gróf Klebelsberg Kunó volt a vallás- és közoktatásügyi miniszter, s ő nemzetközi (elsősorban olasz) hatásra bizonyos mértékig támogatta az új magyar művészeti törekvéseket. Nemzetközi színtéren ugyanis többször kifogásolták, hogy csak és mindig a konzervatív művészek képviselik az országot. Az volt tehát a célja, hogy a nemzeti kultúrát összhangba hozza a nemzetközi kulturális „fejleményekkel”. Mivel a hivatalos irányzat szónoka a főiskola volt, a miniszter úgy gondolta, hogy ha a főiskola a továbbiakban is a konzervatívabb irányt vállalja, akkor számos tehetséges növendék el fog pártolni az egy-egy irányzatot képviselő művészeti szabadiskolákhoz.
A miniszter távozásával azonnal nyugdíjazták a modernséget képviselő tanárokat, akiknek szellemisége már nem a főiskolán, hanem tanítványaik munkáiban élt tovább.
Művészet és politika szimbiózisa − a magyar aktivizmus
Az aktivizmus azon avantgardista tendenciák összefoglaló elnevezése, amelyek a polgári világ elleni lázadást hirdették. Esztétikai elvei szerint minden művészi gesztus egyúttal társadalmi cselekedet is; a művészet értéke jó vagy rossz társadalmi hatásában mérhető, így elsősorban a hatás érdekli az aktivistákat, nem pedig a kifejezés módja. A magyar aktivizmus mindvégig Kassák Lajos nevéhez fűződik; ő 1915–16-ban A Tett (elnevezésében utal a német Die Aktion című újsággal való rokonságára), majd betiltása után a MA folyóirat köré szervezte meg a leghaladóbb hazai művészeket, írókat, gondolkodókat. Szellemiségében a korszak legjelentősebb külföldi avantgárd folyóirataihoz kapcsolódott, a társadalom átalakításának analógiájára a művészet radikális megváltoztatásának igényével lépett fel. Kassák és köre a művészetet tettként fogta föl, és megpróbálta a művészt és a hétköznapi embert elválasztó falat lebontani. Az aktivisták radikális társadalmi, világnézeti, művészeti elképzelésekkel léptek fel. „A MA nem egy újabb művészeti iskolát akar, hanem egy egészen új művészetet és világszemléletet” – írta a folyóirat képzőművészeti kritikusa, Hevesy Iván 1918-ban. Nem véletlen, hogy az aktivisták szerepet vállaltak a három hónapig tartó kommunista forradalom, az 1919-es Tanácsköztársaság művészeti átszervezésében is.
Az Európai Iskola
Az Európai Iskola a háború utáni szabad, optimizmustól duzzadó szellemi légkör terméke. 1945. október 13-án alakult meg. Alapítói úgy gondolták, hogy végre lehetőség nyílik a progresszív magyar művészet táborának felállítására, a modern európai művészet új tendenciáinak hazai elismertetésére és virágzó képzőművészeti élet megteremtésére. A kiállítások rendezése mellett elméleti füzeteket, periodikákat (Európai Iskola Könyvtára, Index Röpirat és Vitairat-Könyvtár) szerkesztettek és előadásokat szerveztek. Az előadások a modern szellemiségről szóltak, melynek megjelenése a képzőművészeten kívül az irodalomban, a filozófiában, a lélektanban és a nevelésben is kívánatos lett volna. Az Európai Iskola magába foglalta a kvalitásosnak ítélt magyar művészek legjavát, a természetelvű festészettől a valóságtól elszakadó expresszionizmuson át az absztrakcióval kacérkodó szürrealizmusig. A modern szellemiség meghonosítását, az európai kulturális élettel való szinkronicitás megvalósítását tekintették céljuknak. A nemzeti gyökerek mellett a francia irányultság dominált, közvetlen kapcsolatban álltak a francia szürrealista művészettel, s a nonfiguratívok kirekesztése után ez az irányzat nyomta rá bélyegét leginkább kiállításaikra. A valóságtól elszakadó, a háború borzalmait feldolgozni próbáló érzékeny alkotásokat a korabeli sajtó többnyire pesszimistának, destruktívnak, később pedig a kommunista társadalomra nézve károsnak ítélte. 1948 végén az Európai Iskola a fokozódó regresszió miatt kénytelen volt beszüntetni tevékenységét, de szellemiségük búvópatakként végigkísérte a kommunista, majd szocialista rezsim negyvenéves regnálását.
A szocreál
Magyarországon 1948–49, az egyesületek megszüntetése, a szociáldemokrata és a kommunista párt egyesülése után beszűkültek a képzőművészek önálló szerveződésű kiállítási lehetőségei. A követendő példát a Szovjetunió művészete jelentette, amelynek nagyszabású tárlatát 1949-ben rendezték meg a Műcsarnokban. A Magyar Dolgozók Pártjának ideológusa, Révai József népművelési miniszter megnyitóbeszédében javasolta, hogy a magyar festők „immár ne Párizsra, hanem Moszkvára vessék vigyázó szemüket”, s akkor bekövetkezhet a szocreál felé tett régen esedékes fordulat. Ez a valóságban azt jelentette, hogy teljesen megszűnt az európai képzőművészettel a kapcsolat: nem engedélyezték a Nyugatra való utazást, a nyugati folyóiratokat betiltották, a galériákat államosították, a főiskolai oktatásban pedig az ideológiailag megbízható tanárok kaptak vezető, meghatározó szerepet. A Magyarországon 1949-től 1956-ig tartó ún. 50-es évek művészete a szocializmus (kommunizmus) építésének ideologikus ábrázolását tűzte ki célul. A magát a realista ábrázolás magasabb fokának tételező szocreál jellegzetességei: a haladónak ítélt történelmi és művészeti hagyományok folytatása, a párt irányelveinek elfogadása (pártosság), társadalmi meghatározottság, közérthetőség, típusalkotás.