Magyar katonák a Szovjetunióban*
A kötet dokumentumai mind az egykori szovjet levéltárakból származnak, pontosabban az Oroszországi Szövetségi Biztonsági Szolgálat Központi Archívumából, az Oroszországi Föderáció Állami Levéltárából, a Vorozsenyi Terület Állami Levéltárából.
A kötet négy részre oszlik: Krausz Tamás bevezető tanulmánya Az elhallgatott népirtás címet viseli, és a magyar hadsereg által elkövetett népirtást, valamint az ezt követő megtorlást ismertető dokumentumokat vezeti fel. Tisztában lehetett már megírásakor azzal, hogy kétségek merülnek majd fel a dokumentumok hitelességére vonatkozóan, ezért a beszédes című A Rendkívüli Állami Bizottság: a források keletkezése és hitelessége alfejezet első bekezdésében már levonja következtetését: „…az itt publikált dokumentumok eredetiségéhez és hitelességéhez nem fér kétség”, és a RÁB tevékenységének szakszerűségét bizonygatja. Más helyeken vitába kerül a második világháborús magyar részvételről publikáló történészekkel is – például a 24. oldalon Unghváry Krisztiánnal –, s e vita sajnos nemcsak szakmai, hanem szubjektív és ideológiai érvelést is tartalmaz. Nem száll vitába a 27. oldalon Sztálin kijelentésével sem, mely szerint: „A magyarokat meg kell büntetni, mert a magyarok rosszabbak, mint az SS-ek.” Tanulmányában idéz magyar forrásokat is, melyek az ő elfogult álláspontját támasztják alá, ám ez a fajta forráshasználat módszertanilag is pozitív aspektusa az írásnak.
A dokumentumanyagot a kötet második és harmadik része foglalja magában (mivel a tanulmányt nem számozták külön, a kötet elején megtalálható tartalomjegyzékben ezek I. és II. részként szerepelnek). Az első egység Álgya-Pap Zoltán, Somlay Zoltán és Bakay Szilárd tábornokok és társaik peranyagát tartalmazza. Kiderül, hogy a tábornokok más- és másképpen reagáltak. Míg Bakay Szilárd elismerte a hadműveletekbeli felelősségét, a háborús bűnökért való felelősségét viszont tagadta, ez utóbbiakban nem érezte magát bűnösnek és felmentését kérte, addig Álgya-Pap Zoltán töredelmes vallomást tett, magára vállalva a felelősséget a beosztott egységek kegyetlenkedéseiért, sőt olyan megfogalmazásokat használt, hogy: „az akkori magyar fasiszta kormány és vezérkar akaratát hajtottam végre, és részt vettem az ukrán szovjet nép kiirtásában és leigázásában”; „kérem ügyemet a szovjet bíróság elé vinni, hogy ott a szovjet területen történt saját működésemért és az alárendelt csapataim által a békés lakosságnak okozott károkért a felelősséget és a következményeket vállalhassam”; „hitleri politikát folytattam, amely a szovjet nép leigázására és kiirtására, a települések megsemmisítésére és a helyi lakosság kifosztására irányult”, egyúttal rávall felettesére, Bakay altábornagyra is.
A másik nagy egység A magyar megszálló csapatok háborús bűntettei címet viseli. Ez anyagait tekintve változatosabb az előző egységnél, mely kimondottan peranyagokat tartalmaz. Összefoglaló kimutatások, táblázatok, jegyzőkönyvek, lakossági tanúvallomások, hadifogságba esett magyar munkaszolgálatosok vallomásai, egy hadifogoly magyar százados (Görgényi Dániel) vallomása, hadifogoly-nyilvántartási lapok, a magyar hadsereg hirdetményei és röpcédulái alkotják ezt az egységet. Nem kimondottan a témába vágó ugyan, de érdekes színfolt a 478. oldalon található plakát szövege, melyben a magyar parancsnokság átállásra szólítja fel a Vörös Hadsereg tatár, vogul, osztják, cseremisz, mongol és votják származású katonáit, egyebek mellett ilyen megszólításokkal: „Ázsiából származunk, ahol népünk a régi időkben békés egyetértésben élt együtt népeitekkel” és „testvéri szeretettel várunk mindannyiótokat a felszabadított Oroszországban”. Ha még nem lenne tudomásunk arról (legalábbis nekünk nincs), hogy a szovjet területen harcoló magyar hadsereg és a magyar politika ez idő tájt hogyan viszonyult azokhoz a magyarral rokonítható népekhez, amelyek a Szovjetunióban éltek, e plakát szövege kiindulópont lehetne egy ilyen irányú kutatás elvégzéséhez. Értékes része a kötetnek a függelék is, mely gazdag fényképanyagot, életrajzi jegyzeteket, helységnévmutatót is tartalmaz.
Két szempontból kell megvizsgálni a könyvet, mielőtt megítélnénk: az elvégzett munka mennyisége, illetve a közgondolkodás és a tudomány területén való hozadéka szempontjából.
Szakemberek tudják, hogy az orosz levéltárakban mind a mai napig nehéz kutatni külföldieknek, és nem feltétlenül nyelvi okok miatt. Ebből a szempontból nézve a hatalmas anyagmennyiség, amit a vorozsenyi levéltárból a kötet szerkesztői megszereztek, mindenképpen nyeresége a magyar történetírásnak. A közgondolkodás terén már kevésbé egyértelműek a dolgok: az egy irányba néző jelentések esetében szükséges lett volna egy alapos forráskritika elvégzése, mivel a valóság és a túlzás közötti határvonalat jelen esetben nem húzták meg… És mivel egy ilyen kötet közéleti vitákat generálhat (mint ahogy generált is, lásd például a Krausz Tamás által a kötetért megkapott Sánta Kutya díjat), és politikai többlettartalmat kaphat, a felelős forráskritika elengedhetetlenül szükséges. De ez lehet a feladata a jövő kutatásainak ebben a témában. Mindenesetre úgy gondoljuk, hogy a kötet témája körül elindult közéleti és szakmai vita még nem zárult le, nem zárulhatott le véglegesen.
Lakatos Artúr Loránd