A magam dolgát megcselekedtem
Nagy Béla régészetet tanult. Volt újságíró, foglalkozott mozizással, hely- és színháztörténettel, több kötet szerzője, hosszú évekig a színház irodalmi titkára volt. A minap új könyvét mutatták be a nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeumban. A kétkötetes kiadvány címe: Az átkosból jelentem…; alcíme: Pont-, vesszőváltoztatás nélkül. A szerző 12 esztendeig dolgozott belső munkatársként a Fáklya című nagyváradi napilapnál. A könyvben megtalálható válogatott publicisztikák, riportok, portrék tükrözik a hetvenes-nyolcvanas évekbeli Várad és az egykori szerkesztőség hangulatát, afféle korrajz. Másfelől a szerző szándéka: jelzést küldeni arról, hogy abban a bizonyos átkosban is lehetett tisztességesen újságot írni. Nagy Béla beszélgetőtársa Szűcs László volt, a Várad folyóirat főszerkesztője.
Az Átkosból jelentem… a Varadinum Script Kiadó és a Varadinum Kulturális Alapítvány gondozásában jelent meg. A könyvbemutatón elsőként Szabó Ödön, a Varadinum Alapítvány kurátora szólt a résztvevőkhöz. Elmondta: az alapítvány az idei évre tíz plusz egy kötet kiadását tervezte, a Festum Varadinum programjait kiegészítendő. Ám objektív okokból nem tudtak minden könyvet a tervezett időben bemutatni. Megemlékezett a szeptember 27-én elhunyt Benkő J. Zoltánról. A tipográfus, tördelőszerkesztő, a Várad folyóirat munkatársa több mint száz könyvnek volt a grafikai szerkesztője, tervezője.
Nagy Béla könyvével kapcsolatban elmondta: a kötet bizonysága annak, hogy miként lehetett emberséggel, gerincesen írni ama diktatorikus rendszerben, úgy írni abban a nagyon nehéz periódusban, hogy a szövegek harminc-negyven év múlva is helytállók legyenek.
Szűcs László összekapcsolta a jelent a közelmúlttal – Benkő J. Zoltánra emlékezve, aki a kilencvenes évek elején úgy került Váradra, hogy az Ady Endre Sajtókollégiumba jött tanulni. Tördelést az a – nemrég újabb kiállítással is jelentkező – Sólyom Lajos tanított neki, aki Nagy Béla kollégája volt a Fáklyánál, neve a most megjelent könyvben is több ízben szerepel. Aztán néhány év múlva már a tanítvány tanított a Sajtókollégiumban, sőt egészen a közelmúltig részt vett különböző képzésekben. Szóval megvan az ív.
Új kötetéről szólva Nagy Béla először is köszönetet mondott a Voiticsek házaspárnak – akikkel fél szavakból is megértik egymást – a színvonalas tipográfiáért. Ezután az akkori kor sajtójának megítélése volt a téma. Szűcs László hangsúlyozta: az olvasók tudtak disztingválni, megkülönböztették a muszájanyagot az időtálló újságírói teljesítménytől. Ma sem okoz nehézséget felismerni, mi az értékes abból a korszakból. Érdekes kísérlet e könyv arra nézvést: működik-e változtatás nélkül egy szövegválogatás, harminc-negyven esztendő múltán – esetleg utólagos megjegyzésekkel ellátva. Aztán azzal fordult Nagy Bélához, aki volt újságíró, irodalmi titkár, színháztörténész stb., hogy fogalmazza meg: ő maga elsősorban minek tartja magát. Nagy Béla erre válaszolta tréfásan, hogy csupán akasztott ember nem volt még, utalva ezzel a forradalom utáni időkben román szélsőjobboldali körök halállistájára, melyen neki is szerepelt a neve. Öntörvényű embernek tartja magát, aki részben kormányozta saját sorsát, részben viszont külső erők irányították. A hatvanas években kezdett publikálni fiatal falusi tanárként. Az első írása 52 éve jelent meg. 1970-től ’81-ig volt a Fáklya napilap belső munkatársa. Aztán kirúgták. Másfél évig a mozivállalatnál dolgozott. Az azóta lebontott Crişana mozi főnöke volt. Első riportkötete a Tudok egy olyan mozit… ezt az időszakot tárgyalja. Aztán következett a színházi korszak, immár azt is számos értékes mű fémjelzi.
Nagy Béla 1966-ban diplomázott Kolozsvárott. Amikor lemondott a mozdonyvezetés álmáról, régész akart lenni. Nos, teljesült az óhaja. Egyetem után Váradon épp felfutóban volt a Körösvidéki Múzeum, frissen végzett archeológusként szeretett volna ott elhelyezkedni. Azonban az akkori múzeumigazgató azt üzente ki neki: magyar régészekre nincs szüksége. Múzeumi ügyét Mózes Terézia istápolta, aki akkoriban az etnográfiai részleg vezetője volt. Felajánlotta neki: menjen a néprajzi részlegre. Csakhogy a népi építészet nagyon távol állt tőle. Sok apró mozaik tevődött össze, mígnem az újságíráshoz vezetett az útja. Versírással kezdte, de ez, mint sok tollforgató ifjú esetében, pusztán hiú ábránd maradt. A jó íráskészség viszont megvolt benne. Hogy újságíró lett, az javarészt Lakatos Andrásnak, a Fáklya akkori újdonsült főszerkesztőjének köszönhető, aki fiatalítani akart a lapnál. Nagy Bélát mint vidéki tanárt nem engedtél el egykönnyen a tanügyből. Ennek szintúgy megvan a viszontagságos története.
Néhány évig a legendás Ady-körnek is a felelőse volt. Ez úgy kezdődött, hogy fölmerült a dolog: a Fáklya patronátust vállal a kör felett, ha Nagy Béla átveszi az irányítását. Több szempontból megreformálódott a kör, amelynek ’76-ig állt az élén.
A kérdésre, hogy mi a szándéka, célja e könyvvel, a következőket mesélte el a szerző.
„Kérem szépen, engem felbosszantottak. Mintegy nyolc éve a színház irodalmi titkárságán egy beszélgetés során szóba került Implon Irén újságíró, a Fáklya kulturális rovatának vezetője. A színháznak egy akkori, vezető beosztásban lévő munkatársa, egy magát írónak tartó fiatalember kijelentette: amíg ő a színháznál van, ennek a kommunista újságírónak a nevét meg ne hallja. Ekkor döbbentem rá, ez az ember nem tudja, miről beszél. Azt szeretném a magam nevében bizonyítani: a fürdővízzel együtt ne dobjuk ki a gyereket is. Akkor is lehetett tisztességesen újságot írni.”
Hangsúlyozta: kizárólag ideológiai alapon, ismeretananyag hiányában nem szerencsés közelíteni a témához. Fellapozta hát a régi kollekciókat, és kiválogatta a régi Fáklya-lapszámokból mindazon írásait, amit megmentendőnek tart. Mint mondta, a ’70-es, ’80-as évekbeli Várad ismerhető meg ezekből a cikkekből. Hozzáfűzte: Implon Irén munkáiból jó néhány kötet, akár tíz-tizenkét időtálló könyv is kitelne. „A magam dolgát megcselekedtem. Implon Irén munkássága feldolgozásra vár.” Reméli, akadnak majd olyan fiatal kutatók, irodalmárok, történészek, akik érdemlegesen foglalkoznak e gazdag életművel.
Nagy Béla visszaemlékezése során felidézte néhány neves régi fáklyás kollégája alakját. Szóba került például Köteles Pál, Bölöni Sándor, Nemlaha György. Nagy Béla megjegyezte: szerencsés ember volt a lapnál. Jó főnökök, jó emberek voltak körülötte. Implon Irén mellett megemlítette Pető Pált is, aki óvta őt a muszájanyagoktól. Persze, voltak piszkos munkák, de azok megírására is akadtak emberek.
A szerző megemlítette: egyszer meg akarták „vesztegetni”. Történt ugyanis, hogy egy többlakásos épületet oly módon bővíttetett a tulajdonos, hogy a belső udvarba nem hajthatott be a tüzelőt szállító lovaskocsi. Egy ott lakó néni kérte az újságíró segítségét, sőt 25 lejt akart neki adni, csak intézkedjen. Nagy Béla mondta neki, sajnos nem tehetnek semmit. A kisemberek akkoriban is sokszor keresték föl ügyes-bajos dolgaikkal az újságírókat, akiket afféle ügyintézőknek, kijáróembereknek tekintettek, de hát nem mindig lehet(ett) megoldást találni…
Arról is mesélt, hogy egy időben sorra meghívta magyar történelmi témájú előadásokat tartani Nagyváradra egykori történészprofesszorait. A hatalomnak ez persze nem tetszett. Különösen Jakó Zsigmond vendégelőadását kifogásolták. Lett is belőle számonkérés, megrovás. Erről és még sok más érdekes történetről lehet olvasni a fényképekkel gazdagon illusztrált könyvben.
Az eseményen végén megtudhattuk: Nagy Bélának már készül következő – nagy dobásnak ígérkező – könyve, melynek munkacíme: Hétköznapi diktatúra. Az Ady Endre Emlékmúzeum termében népes közönség előtt tartott kötetbemutató végén a szerző dedikált.