Lombhullásban – II.
1. Viszik Gozsdu Manó szobrát
A napjainkban Várad központjáért zajló mitikus helyfoglalás groteszk háborújában – amikor mind a helybeli magyar civil közvélemény, mind az ügyben megszólaló honi politikusaink és egyházi elöljáróink kizárólag azzal voltak elfoglalva, hogy a város főterén zajló nagyszabású átépítés után felállítandó három köztéri román szobor (Roman Ciorogariu ortodox és Mihai Pavel görög katolikus püspök, továbbá a lóháton ülő Mihai Viteazul / Ferdinánd király) mellett kerüljön-e vissza valamilyen formában városalapító királyunk szobra is a valamikor róla elnevezett Szent László térre, egy rövid, alig néhány soros hír értesítette Nagyvárad polgárságát arról, hogy a városvezetés utasítására március elején a kivitelezők lebontották s megőrzés végett az észak-ősi strandra szállították Emanoil Gojdu (avagy Gozsdu Manó) ’90-es évek közepén felállított főtéri kőszobrát. És a nagyérdemű nagyváradi társadalom (mind a román, mind a magyar) pisszenés nélkül tudomásul is vette a tudósítást, s még csak egy hozzászólás erejéig sem méltóztatott, ilyen vagy olyan szempontból, kommentálni azt…
Pedig hát Emanoil Gojdu / Gozsdu Manó emléke igazán többet érdemelne ettől a várostól. Nemcsak azért, mert 1802. február 9-én itt született, a Holdas-templom melletti, mindmáig álló házban, egy gazdag, voskopojai gyökerű macedoromán marhakereskedő, Atanasie Gojdu és Ana Poynar, egy bihari román polgárleány gyermekeként. S nem is csupán azért, mert a szülői házból eleve négy nyelv (román, magyar, görög és szerb) ismeretét magával hozó fiatal a középiskolai tanulmányait is itt kezdte, a premontrei gimnáziumban, mi több, 1820–1821-ben a helyi jogakadémia hallgatója is volt – tehát ízig-vérig váradinak tekinthető az istenadta! –, hanem elsősorban az egész életművéért, mindazért, amit 68 éves földi pályafutása alatt megalkotott, s amelyet ebben a sokat próbált Duna-medencében mindmáig példaértékűnek lehet(ne) tekinteni…
Mivelhogy ebbe az életműbe bizony sok minden belefér. Többek között az is, hogy ez a románságára és ortodox vallására mindig is büszke fiatalember, az egyaránt szerb és magyar kötődésű Vitkovits Mihály pesti ügyvédi irodájának néhai patvaristája, első irodalmi próbálkozásait magyar nyelven közölte a Szép Literatúrai Ajándékban. Hogy a Grabovszky Atanász szalonja révén a pest-budai macedorománok, illetve az itt megforduló magyarországi és erdélyi románok közkedvelt fiatal jogásza volt ugyanakkor az, aki 1827-ben – nem sokkal saját ügyvédi irodájának a megnyitása után – a pesti ügyvédek között elsőként vezeti be, a német többségű városi tanács nem kis megrökönyödésére, az addig úzusban lévő latin helyett a magyar ügykezelési nyelvet. Hogy nagy sikerű büntetőjogi védőbeszédeit – amelyek révén csakhamar Pest-Buda egyik legnépszerűbb ügyvéde lett, s amelyek nem csekély vagyoni gyarapodást is hoztak számára – utólag mindig közzétette ékes magyar nyelven…
És akkor még nem is beszéltünk Gozsdu Manóról, a közéleti emberről! Arról a politikusról, akinek a javaslatára 1848. május 1-jén a házában összegyűlt pesti románok bizalmat szavaztak a Batthyányi-kormánynak – az erdélyi román vezetők nem csekély utólagos elképedésére… Aki kezdetektől fogva a nemzetiségi jogok politikai eszközökkel való kivívásának volt a szószólója. S bár az 1848. június 24-i képviselőházi választáson az oravicai körzetben Eftimie Murguval szembeni alulmaradása miatt ideiglenesen visszavonult a politikától, ezt a véleményét a véres erdélyi román–magyar szembenállás ideje alatt is fenntartotta. Hogy aztán, az abszolutizmus enyhülésével, az októberi diploma kibocsátása után, ismét visszatérjen a közélethez és 1861-ben a román többségű Krassó-Szörény vármegye főispánjává nevezzék ki, majd ezzel egyidejűleg, az Országgyűlés novemberi feloszlatásáig, a Főrendiház főjegyzője is legyen. Néhány év múlva, 1865–1868 között, Tenke kerület országgyűlési képviselőjeként, szoros kapcsolatot ápolva Deák Ferenccel, aktívan részt vett a kiegyezés megszavazásában – amiért is, a koronázás alkalmával, Arany Jánossal, Erkel Ferenccel és Liszt Ferenccel együtt, megkapta a lovagkeresztet. 1869-ben – alig néhány hónappal 1870. február 3-án bekövetkezett halála előtt – a legfelsőbb ítélőszék, a Kúria bírájává nevezték ki…
Történik pedig mindez úgy, hogy Emanoil Gojdu közben mindvégig büszkén vállalta és hangoztatta a maga románságát. Túl azon, hogy mind a két felesége (Anastasia Pometa [1832], Melania Dumcia [1863]) a pest-budai románság köréből származott, otthona mindig nyitva állt a Pestre látogató románok előtt, rendszeres találkozóhelyet szolgáltatva a korabeli román politikusoknak. Ugyanakkor már a ’30-as évektől kezdve tetemes összegekkel támogatta az Egyetemi Nyomda román nyelvű kiadványait, a Biblioteca românească folyóiratot és a Calendarul românesc évkönyvet; később kötetnyi román népdalt gyűjtött össze és adott ki, utólag Koszorú a román népköltészet virágaiból címmel magyarra is lefordíttatva őket; íróknak és papoknak nyújtott ösztöndíjat… 1848-ban egyik szorgalmazója az erdélyi és magyarországi ortodox egyház egyesülésének. 1861-es krassó-szörényi főispánkodásának egyik legfőbb hozadéka a román nyelv számára is lehetőséget adó hivatali nyelvhasználat részletes szabályozása volt. Bihari országgyűlési képviselőként pedig, Deák felkérésére, aktívan részt vett a nemzetiségek egyenjogúsítását megfogalmazó törvény megalkotásában… Hogy aztán, utódok híján, élete végéhez közeledve, az 1869. november 4-én kelt végrendeletében, „hálát adván az Istennek, amiért románnak teremtette”, „nemzete iránt érzett szerelme síron túl is ható cselekvésre ösztönözvén” minden vagyonát kizárólag „a román nemzetnek Magyarországon és Erdélyben élő és a görögkeleti ortodox hitet gyakorló” részére hagyja, s e hagyaték legfőbb végrehajtójaként Andrei Şaguna erdélyi ortodox püspököt nevesítse. (Ebből a vagyonból jött létre aztán az a bizonyos, mindmáig államközi vita tárgyát képező Gozsdu Alapítvány, amely többek között Aurel Vlaicu, Octavian Goga, Victor Babeş, Petru Groza és Constantin Daicoviciu számára nyújtott tisztes ösztöndíjat egyetemi tanulmányaik folytatásához.)
Egyszerre tartotta magát „jó román és jó magyar hazafi”-nak – ami miatt, minden mecénási tevékenysége ellenére, az erdélyi románság vezetőinek egy része „rossz román”-nak, a magyarokat kiszolgáló árulónak, a magyar szupremáciát hirdetők pedig alattomos szándékú román nacionalistának tekintették. Tanulságként ezért – Nyári Krisztián Igazi hősök című kötetét felhasználva – idézzünk fel néhány gondolatot 1861-es országgyűlési hozzászólásából, amellyel épp Vincenţiu Babeş vádaskodásaira válaszolt: „Vesse akárki a mappára szemét, és meg fogja látni, hogy azon román, ki a román nemzetet folytonos ellenségeskedésre ingerli a magyarok ellen, legnagyobb ellensége a román nemzetnek; meggyőződhetik, ha egy kis élet- és világ-tapasztalata van, hogy az egymás közti súrlódások csak mind a kettőnek életét rövidítik: mert ha ma elvész a magyar, holnap a román fog elveszni.” (Főrendházi napló, 1861. április 6.)
Ennek a nagy formátumú, a román–magyar sorsközösséget tudatosan vállaló 19. századi közéleti embernek a szobrát tüntette el a nagyérdemű városvezetés most egyik napról a másikra Nagyvárad főteréről.
Mi pedig, szófogadó alattvalóként, pisszenés nélkül asszisztáltunk e „jeles cselekedethez”…
Megérdemeljük a sorsunkat!…
(Nagyvárad, 2015. március 16.)
2. A múló pillanat megörökítése
A történelem kezdete óta az idő visszafordíthatatlan sodrában vergődő halandó ember egyik fontos (ha nem is a legfontosabb!) célkitűzése volt az általa megélt események jelentősebb mozzanatainak, a múló pillanat emlékezetes élményeinek a megörökítése. Valószínűleg e törekvéssel is magyarázhatjuk a képzőművészet és az irodalom kezdetét: az őskori állatrajzoknak a dél-franciaországi és észak-afrikai barlangok falán való megjelenését, az ókori képrajzoknak és hieroglifáknak az egyiptomi és mezopotámiai agyagtáblákra és papirusztekercsekre való rögzítését, a trójai faló hadicselének egy ógörög eposz révén való közismertté tételét, a kultikus vagy kevésbé kultikus freskóknak a megmaradását az ókori és középkori egyházi és világi épületek külső vagy belső vakolatain. Mint ahogy e célkitűzéssel is indokolható a kezdetben csupán fatáblára, később kifeszített vászonra való festésnek, illetve a nyomtatás megjelenésével a fa- és rézmetszésnek a tömeges elterjedése is. Ez a célkitűzés is az okok közé sorolható…
Az már egészen bizonyos, hogy a múló pillanat minél tökéletesebb megörökítésének az igénye volt a legfontosabb serkentője az idestova 170 éves hatodik művészeti ág, a fényképészet kifejlesztésének, azaz a fény által közvetített képi információk műszaki úton való rögzítésének.
A fényképezés ugyanis egyszerre szakma, tudomány és művészet: a múló események özönéből egy fényképezőgép lencséjén keresztül megkeresni és megörökíteni azt az egyedi pillanatot, amely a legjobban jellemzi az akkori és ottani történéseket, az akkori és ottani világot. Ezeknek az egyedi pillanatoknak a kiválasztása teszi egyértelműen művészetté ezt a műszaki tevékenységet.
Most is egy ilyen művészi tárlat megnyitóján vagyunk: Marian Antal – a Fáklya és a Bihari Napló, majd az Erdélyi Napló mindig mindenütt hívatlanul is (saját szavai szerint „piaci légyként”) jelen lévő egykori fényképésze, a ’80-as, ’90-es évek váradi közéletének jellegzetes személyisége – elevenít fel száz ilyen egyedi pillanatot számunkra.
E kiállított fényképek egyrészt felidézik bennünk a félelem és suttogás világának az emlékeit, azt a dermedtséget, amelyben a leeresztett ablakredőnyök mögött azért mégiscsak működött az élni akarás és az emberi szolidaritás… Másrészt bemutatják azokat a perceket, amikor ebbe a végletekig megaláztatott és kiéheztetett, hidegben és sötétben tartott városba egyik napról a másikra megérkezett a legszebb karácsonyi ajándék, amit valaha is életünkben kaphattunk: újjászületett a lelkünkben a Remény…
Száz ilyen negyedszázaddal ezelőtti pillanat (újra)átélésére hívogat most ez a tárlat. Feleleveníteni azt a világot, amelyet a múló idő lassan-lassan kezd velünk elfelejtetni („népünk hőn szeretett vezetőjének” a személyi kultuszával együtt) – és előhívnia tudatalattinkból mindazokat a képsorokat is, amelyek elfelejthetetlenek: ’89 decemberének városháza előtti mámoros pillanatait, a feltápászkodás és magunkra találás csodás perceit, s végül a kisebbségi önösszeszedésünk beteljesítését jelentő Romániai Magyar Demokrata Szövetség I. Kongresszusának lélekerősítő hangulatát. Ezek a képek beégették magukat a gondolatvilágunkba. Csak elő kellett valakinek bányásznia őket.
Végső soron ez a múló pillanat megörökítésének a legfőbb hozadéka. Feketén-fehéren…
(Elhangzott a nagyváradi Euro Foto Art Galériában, 2015. március 25-én)
3. A Föld órája
Milyen cinikus teremtmény is a maga igazi valójában az ember! Mennyire gyarló, mennyire szemforgató és mennyire képmutató!…
Itt van ez az agyonreklámozott Föld órája (Earth Hour) nevű médiahisztéria. Az a nyolc évvel ezelőtt Ausztráliából indult, aztán a WWF által már 2008-tól világszinten is felkarolt, amúgy alapjában véve tisztességes kezdeményezés, amely minden esztendő március utolsó szombatján, este fél 9-kor arra buzdítaná a bolygónk jövője miatt aggódó földi halandók tíz- és százmillióit, hogy a globális felelősség és együttérzés jeleként, megtakarítandó valami keveset a Föld amúgy meglehetősen véges erőforrásaiból, ahol éppen vannak, egy órán keresztül tartózkodjanak az elektromos áram használatától. E felszólítás eredményeként immár a Föld 133 országában (köztük kies hazánk több városában is) azon a bizonyos szombat estén sorra kialusznak a fények a reprezentatív középületeken, az utcai közvilágítás erőssége a felére vagy a harmadára csökken, az elsötétülő ablakokban pedig mindenütt gyertya vagy mécses lángja hirdeti a felhívás eredményességét. Igazán dicséretes ötlet, mondhatnánk, a jövő iránti felelősség világméretű tudatosítása; valóban élmény nézni, a tucatnyi tévécsatorna egyenes közvetítésében, a karosszékben kényelmesen hátradőlve, miként merül sötétségbe egymás után a sydneyi kikötő hídja, a tokiói tévétorony, a dubai Burdzs al Kalifa felhőkarcoló, az athéni Akropolisz, a párizsi Eiffel-torony, a londoni Parlament épülete; szívet melengető öröm hallani, hogy ezzel a látványos cselekedettel az emberiség hány és hány százezer kilowattórát takarított meg röpke egy óra leforgása alatt – hogy aztán az óra leteltével visszaálljon minden szépen az eredeti kerékvágásba: az áramfejlesztő (vagy fogyasztó) motorok újra felperegjenek, a díszkivilágítások reflektorai ismét felgyúljanak, az üzletek és áruházak kirakatai pedig megint fényárba öltözve kínálják eladásra termékeiket. Azaz minden menjen szépen a maga útján változatlanul előre és fogyasztói társadalmunk, a minél nagyobb haszon jelszavával, zavartalanul folytassa a természet erőforrásainak esztelen elpocsékolását…
Pedig igazán oda kellene figyelni végre Gaia istennő egyre kétségbeesettebb, egyre hangosabb sikoltozására! A globális felmelegedésre, az immár Európát is sújtó elsivatagosodásra, a radioaktív szennyeződés megnövekedésére, a szinte megállíthatatlannak tűnő tengerszint-emelkedésre, Csernobil és Fukusima példájára. Föld-anyánk nem véletlenül panaszkodik mind nekikeseredettebben. A világ nagyvárosai mindinkább fuldokolnak az autóforgalom gerjesztette szén-monoxid-szennyeződéstől (szomorú „dicsőség”, hogy ebben is az élvonalban vagyunk: szeretett hazánk fővárosa a közlekedés-zsúfoltság világlistáján az „előkelő” nyolcadik helyre tornászta már fel magát, dilemma elé állítva Sorin Oprescu főpolgármestert: alkalmazza-e újból a harminc évvel ezelőtt oly „sikerrel” kikísérletezett megoldást: a páros/páratlan rendszámú autók forgalomtiltását) – miközben a légszennyezésmentes, jó hatékonyságú, biztos vezérlésű elektromos személygépkocsik működtetését a világ legtöbb országában már több mint másfél évtizede szabadalmaztatták (Romániában is – ezt személyesen tanúsíthatom!). Miért is nem lehet ezt a környezetbarát megoldást világszinten bevezettetni? Mint ahogy fel lehetne (pontosabban fogalmazva: fel kellene!) tenni ugyanezt a kérdést az amúgy sokat reklámozott megújuló energiaforrások (napfény, szél, árapály, hullámverés) régóta halogatott hasznosításáról is. Kinek (azaz kiknek) érdeke itt ez az öngyilkos helyben topogás?… Mikor döbben már rá végre arra a maga kreativitására oly büszke emberiség, hogy a kizárólag kőolaj- és földgázfeldolgozásra alapozott globális energiagazdálkodás (és egyesek relatív jóléte!) végső soron homokvár?
És hogy ne csak a távoli nagyvilág elvont képernyő-dolgaival foglalkozzunk: szűkebb pátriánkban, a kies Biharországban a sajtó példás vészharang-kongatása után (Tasnády-Sáhy Péter kiváló tényfeltáró riportsorozatára gondolok az Erdélyi Riport hasábjain) immár hivatalosan is igazolta prefektus és országos szakhatóság a tényt, hogy az utóbbi két évtized gátlástalan kitermelése miatt végveszélybe került nemcsak a hévízi tündérrózsájáról oly nevezetes püspökfürdői természetvédelmi terület, a Pece (azaz Hévjó) patak forrása, de magának az egész Félixfürdőnek a termálvíz-ellátása is – mégis mindmáig várat magára a szépszámú illegális vízkitermelő azonosítása, senki nem meri vállalni a felelősséget ezeknek a törvénytelen kitermeléseknek az azonnali leállításáért! Mi több, a megyei tanács elnökének napokban közreadott tájékoztatója szerint, az orosz tulajdonban lévő NIS-Petroleum, országos engedély birtokában, a közeljövőben éppen Félixfürdő körzetében szándékozik beindítani a palagázt kutató próbafúrásait (veszélybe sodorva ezzel nemcsak a Várad környéke alatt található termálvíz minőségét, de kockára téve – tessék csak a térképre nézni egy kicsit! – mind a gyulai, mind a hajdúszoboszlói balneoturizmus jövendőjét is). A helyzetet sokan ismerik, az idők során több szaktanulmány is készült erről a kérdésről, mégsem mer senki illetékes megálljt kiáltani. Miért?
Mint ahogy tisztelettel kérdezem: szemébe ötlött-e valakinek a Király-hágó felé menet, hogy az útszélről eltűntek a fák? Vagy hogy a Kálvária- és a Macska-domb lábának a felelőtlen megbolygatásával – egy eleve értelmetlen „gyorsforgalmi út” építése ürügyén – a közeli jövőben nagyarányú földcsuszamlást provokálhatunk ki: a várad–kolozsvári vasútforgalom legnagyobb „örömére”? Arról nem is beszélve, hogy a Gomba-feljárót mindenfajta környezetvédelmi engedély nélkül kezdték feldúlni jó két hónapja. Cui prodest?
Gaia istennő mind hangosabban jajgat. Szemrehányó kiáltozása eljut lassan még a legsüketebbnek tűnő fülekbe is! Ezeket a jelzéseket nem lehet nem elhangzottnak tekinteni! S akár tetszik nekünk, akár nem: tudomásul kell(ene) már vegyük, hogy Föld-anyánk mind panaszosabban és panaszosabban perlekedik velünk, testét zaklató földi halandókkal…
Jó lenne végre valóban odafigyelni kétségbeesett üzeneteire!
Amíg nem lesz túl késő!
(Nagyvárad, 2015. március 31.)
4. „S mondd, mit érlel annak a sorsa…”
„…ki költő s fél és így dalol…” Igen, József Attila csaknem fél évszázaddal ezelőtt betanult sorai dübörögtek fel bennem az emlékezet katlanjaiból április 11-én, a magyar költészet napja alkalmából. (Milyen jó is lenne, ha ezeknek az ünnepeknek az üzenetei kiterjednének az esztendő mind a 365 napjára!) Annak a József Attilának, akinek „a város peremén” született „De szeretnék gazdag lenni, / egyszer libasültet enni…” sorait az ötvenes évek végi elemi iskolánkban, az „Apáink mindig robotoltak, / Hogy lenne enni kevés kenyerünk”, a „Le a kapitalizmussal! Hatalmat, húst a dolgozóknak” vagy éppenséggel az „Ejh, döntsd a tőkét, ne siránkozz, / ne szisszenj minden kis szilánkhoz!” rigmusait pedig a középiskolai szavalóversenyeken skandáltuk annak idején olyan szívesen és oly lelkesedéssel; akinek a Mama című költeményét március 8-án, az utcán vásárolt ibolyacsokor átadásakor, illett mindig édesanyámnak odahaza elszavalni: „Én még őszinte ember voltam, / Ordítottam, toporzékoltam, / hagyja a dagadt ruhát másra, / engem vigyen fel a padlásra!…”; s akinek Duna-parti ülő szobrát negyvenvalahány év teltével, jócskán a rendszerváltás után, alig néhány esztendővel ezelőtt, egy agyament ötlet következtében, majdnem-majdnem sikerült elvitetni az Országház épülete mellől… Mert ugyebár mit is keres voltaképpen – hallottam szinte az inkrimináló pusmogást a fülemben – egy ilyen eltévelyedett „kommunista agitátor” bronzba öntött fizimiskája – aki nem átallotta volt leírni „tiszta szívvel” annak idején, hogy „nincsen apám, se anyám, / se Istenem, se hazám…”; hogy „a tőke szennyében gázolunk, kedves fegyverünk böködi / tomporunkat…”; mi több, még azt is képes volt magáról állítani, hogy „neve, ha van, csak áruvédjegy, / mint akármely mosóporé, / s élete, ha van élte még egy, / a proletár utókoré” – a nemzet megválasztott képviselői felszentelt tanácskozóhelyének a tőszomszédságában?… S aki ráadásul istenigazából nem is nevezhető magyarnak – hiszen a saját vallomása szerint: „anyám kún volt, az apám félig székely, / félig román, vagy tán egészen az”, s aki ráadásul egész életében görögkeletinek, azaz ortodox(!) vallásúnak tartotta magát…
Hogyan? – kaptam fel erre a gyalázatos hírre a fejem. Hát ennyit ér mifelénk manapság egy költő élete? Ilyen könnyen pálcát lehet törni egy önmagát emésztő alkotó életműve felett? – tettem fel magamnak, épp József Attilára kihegyezve, a kérdést (bár ha csak szűkebb erdélyi világunkra szorítkoznánk, ugyanezt az értetlenkedést meg lehetne fogalmazni az utóbbi esztendőkben oly szépen agyonhallgatott Horváth Imre, Szabédy László, Szemlér Ferenc, vagy éppenséggel, horribile dictu, a szekusbesúgónak bizonyult Szilágyi Domokos esetében is!). Ilyen hamar elfelejtettük a Levegőt!, a nyolcvanas években oly sokat skandált verssorokat, a „fortélyos félelem” korszakainak, a mindenfajta önkényuralmi rendszer (ideértve tehát az éppen körülöttünk tomboló „ügyészi diktatúrát” is!) működési elveinek lényegét oly képletesen leleplező helyzetábrázolást? Azt, hogy: „Számon tarthatják mit telefonoztam / s mikor, miért, kinek. / Aktákba irják, miről álmodoztam / s azt is, ki érti meg. / És nem sejthetem, mikor lesz elég ok / előkotorni azt a kartotékot, / mely jogom sérti meg.” Ennyire gyorsan megfeledkeztünk az Altató, az Óda, a Kései sirató, az Eszmélet, a Nagyon fáj, a Thomas Mann üdvözlése, az Ime, hát megleltem hazámat, a Tudod, hogy nincs bocsánat költőjéről? Az Elégia csodálatos vallomásáról: „Anyjához tér így az a gyermek, / kit idegenben löknek, vernek. / Igazán / csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz. / Magaddal is csak itt bírhatsz, / óh lélek! Ez a hazám”? A Reménytelenül gyönyörű sorairól: „A semmi ágán ül szivem, / kis teste hangtalan vacog, / köréje gyűlnek szeliden / s nézik, nézik a csillagok”? A Dunánál tökéletes önjellemzéséről: „a világ vagyok, minden, ami volt s van, / a sok nemzetség, mely egymásra tör, / a honfoglalók győznek velem holtan, / s a meghódoltak kínja meggyötör…”, és jövőképéről: „Én dolgozni akarok! Elegendő / harc, hogy a múltat be kell vallani…”? Az „én egész népemet fogom / nem középiskolás fokon / taní- / tani!” egykori merész ígéretének a beteljesüléséről? A politikai széljárások talmi világa ilyen könnyen képes kikezdeni még a megkérdőjelezhetetlennek tartott életműveket is ebben az istenverte régióban!?…
Szerencsére idült pesszimizmusom jogossága ezúttal nem igazolódott be. Hírét hallván a debilis kezdeményezésnek, a magyar értelmiség legkiválóbb képviselői, felülemelkedvén a hagyományos csoportérdekek szekértáborain, egy emberként hallatták szavukat a Nem én kiáltok méltatlanul megrágalmazott szellemóriása érdekében, s az „El a kezekkel a József Attila-szobortól!” felhívás eredményeként a Költő továbbra is ott üldögél a „zavaros, bölcs és nagy” folyó partján, nézi nap mind nap ezután is, „hogy úszik el a dinnyehéj”, hallgatja sorsába merülten, „hogy fecseg a felszín, hallgat a mély” – s szemlélvén türelmesen, ahogy „a Dunának, mely mult, jelen s jövendő, / egymást ölelik lágy hullámai”, rendületlenül figyelmeztet mindannyiunkat – és nem csak a magyar költészet napja alkalmából! – réges-régi, mindmáig teljesítetlenül hagyott Kárpát-medencei nagy adósságunkra: „s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés.”
Ezt az üzenetet nem lehet immár sem elsumákolni, sem elhallgatni. Mert „azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni, / Hogy fölengednének az emberek!”
(Nagyvárad, 2015. április 12.)