Lírai önarckép Tóth István költőtől
Emberségre űzve
Román sírok közt, bozótos sarokba’
nyugszik jó anyám anyja meg az apja.
S az árkon innen a Tóth nagyapámék
behorpadt sírján a fejfa is áll még.
Cselédek voltak, értették is egymást,
külön porlanak; így hozta a vallás.
De két gyermekük gondolkodás nélkül
öntötte egybe a vért a két szívből.
Román, magyar vér tán azért folyt össze,
hogy agyamat a közös vér fürössze,
Mint Köröseink, a bihari földet,
mikben a móc hegy izen az Alföldnek.
S így belülről is emberségre űzve,
figyeljek fel az olthatatlan tűzre:
az értelemre! -s csillagokig nőve,
láthassak át egy emberibb jövőbe,
hová csak tiszta szív vihet
mint sast az ég, mint halat a vizek.
1956
Már kezdek ráébredni végképp
Már kezdek ráébredni végképp,
hogy nem az alvás, de az álom
frissít fel engem éjszakánként,
ha járkálok otthoni tájon.
Kenyérízű paraszti szókat
hallgatok. Nem telek be velük.
Elnyújtózkodom. Felfrissítenek
a harmatos szalmájú szérűk.
A gondok szelekként sodornak,
mint fák körüli őszi magvat.
A hajlatok szelíden szólnak,
hogy fülükben megtapadjak.
Minden udvar anyámként tart itt,
és minden út bátor testvérem.
Elfogyok – sokasodom köztük,
mint kenyér a kenyérszegésben.
1963
Testamentum
Ami csak teljes győzelemre vágyik,
önmaga köré ne növesszen tüskét.
Mesterként rakja fel molekuláit,
hol percekben megcsillan az öröklét.
Csend-részecskékből épült hangyavárak,
miket feltúrnak mackók és vakondok,
bolydulásai sokféle halálnak,
nagy heggyé haltok, mint útmenti dombok.
Világosodik tőletek már bennem
sorsom, mely teljes győzelemre vágyik.
Sok-sok halálos, éltető sebemben
egy gondolat láng-pengéje világít:
az életem – úgy érzem – odavan már,
rombolódom, úgy épül bennem eszméd,
hogy szebbé válhass romló önmagamnál,
bátrak fegyvere, szent fegyvertelenség.
„A legnagyobb tisztességet azoknak
kell adni, akik megakadályozzák a háborút…”
(Erasmus: Querela Pacis)
Testvéreim,
hű fiai az észnek,
akikhez köt
a hét szabad művészet,
ha elhagy majd
a rendszerező elme,
s a gyönge test
marad a véletlenre,
hogy a természet
lépcsőin leessék,
s kényén dobálja
az esetlegesség:
rögök szorítsák,
gyökerek felfalják,
s megízlelje
a létezés legalját –
ha az a fű s az ág
még én leszek,
simítsanak meg
nagy földes kezek.
„…életem a nyomorúságok
valóságos Iliásza.”
(Erasmus)
Szegények kenyerén éltem én,
abból lettem,
amivé lettem.
Keress meg, hogyha lesz erőd,
névtelen fákban és füvekben.
Boldog,
kinek nincs semmije,
ki magától mindent feloldoz.
S mint éltető, derűs terek,
formál jogot minden dologhoz.
1965
Dió kutyám
Diónak hívták
első kutyám.
Csatangolt vélem
sok-sok délután.
Jól ismerte az
erdő útjait,
és vacsorára
mindig hazavitt.
Bozontos szeme
már régóta por,
de figyel rám a
gyökerek alól.
Mert ha este a
sötétség nyüszít
az erdőtől az
ősi küszöbig,
és ha elalszom:
reggelig ugat;
a tolvajoktól
őrzi álmomat.
Önarckép
Mert a másság is más, mint egykor hittük:
a hó is szennyes, és a sár is tiszta;
a rózsa is rút, és szép a giliszta,
ha életünkre fényt vet súlyos tisztük –
és mert napod, Uram, a rosszra is süt,
hogy kérjem, mit adj, és miket végy vissza:
a Napot, mely a vízözönt felissza:
a tengert, hol szívedben a szívünk üt?!
– Hogy közelít a második gyerekkor,
nem kérek bort, búzát – csak békességet,
amitől nem lesz senki sem szegényebb.
Csak kezed nyomát tartsd meg rajtam egykor,
hogy arcom elsimulva, mint hideg por,
érezze szemcsénként az érintésed.
Marosvásárhely, 1996, Somostető, Péter-Pál napján, dr. Marton Józsefnek dedikálva
Tóth István
Nyitókép: Tóth István sírja