Lentről nézni, mindig kint
A magyar irodalomban jelentős hagyománya van a lecsúszottság, az elesettség, a peremlét ábrázolásának. Elsőre Tar Sándor ugrik be, a Lassú teher, a Meghalni nem, a Szürke galamb, A mi utcánk sötét tónusú és gyakorta mesterien hevenyészett, a végtelenségbe robogó mondatai. Aztán a Hajnóczy-novellák, különös tekintettel azokra, amelyek az elvonókúrák húgytól és egyéb testnedvektől bűzös, rideg falicsempével kirakott realitását tárják az olvasó elé. De ott van még Krasznahorkai Sátántangója is, és a lista természetesen itt nem ér véget.
Ebbe a hagyományba Szilasi László A harmadik híd című regénye is remekül beleillik. A felsorolt szerzőkkel ellentétben Szilasi azonban nem teljesen belülről mutatja be ezt a világot: a hajléktalanlétről mesélő elbeszélő, Nosztávszky Ferenc csakúgy, mint mindenki más, valahonnan fentről, vagy legalábbis egy normális társadalmi pozícióból csúszott le. Neki viszont, sok társával ellentétben, sikerült kikászálódnia a nyomorból, ezért viszonylag objektíven, bármi csöpögősség és szánalomkeltési szándék nélkül képes beszélni az utcán töltött évről. Fontos, hogy nem azért sajnálja a hozzá hasonlókat, amiért hajléktalanok, hanem jóval köznapibb problémáikért: korgó gyomrukért, betegségeikért, esetleg egy-egy viszonzatlan szerelemért. A hajléktalanlétet semmiképp sem tragédiaként, sokkal inkább olyan létállapotként mutatja be, amely igazából az egész világ számára természetes. Azok, akik benne élnek, már semmin sem lepődnek meg, de igazából a kívülállók sem, a konvencionális, középosztálybelinek tartott életvitelben lebegő városlakók ugyanis hiába kerülik ki viszolyogva az utcákon-tereken kóválygó csöveseket, hiába húzzák az orrukat a sokrétegnyi ruha alól terjengő bűz miatt, valójában csöppet sem döbbennek meg a létezésükön, részei ők is a városnak, akárcsak a szobrok és szökőkutak, melyeknek környékén grasszálni szoktak: „Ezért aztán feltétlenül szükség van a vesztesekre. A magunkfajtákra. Hogy üljünk itt ezeken a hideg téglakorongokon, és az emberek lássanak bennünket, ahogyan sietnek a vélt dolguk után. És féljenek. Féljenek tőlünk, meg attól, hogy ha engedetlenkednek, ők is ilyenekké válnak. Ezért nem tüntetik el a magunk fajtáját. Kellünk nekik. Kellünk a rendszerhez. Üljünk a téren, azok meg bámulják a ronda, büdös pofánkat. Mi vagyunk a fenyegető, csúnya szabályozók.” Ez az egyik legfőbb erénye a könyvnek, ez a tárgyilagosság, amely korántsem kegyetlen. Inkább normális. Magától értetődő. Becsületes.
Már a legelső oldalon feltűnik, hogy A harmadik híd nem kamuzik. Számtalan olyan könyv van, ami mottóval/mottókkal indít, de legtöbbször – még ha ismerjük is az idézet forrását – fogalmunk sincs, mit akar a szerző, hogyan akarja befogni az idézetek segítségével a ránk váró olvasmányt, milyen többletjelentést ad annak, vagy egyszerűen, mi köze van ennek a néhány sornak az egész műhöz. A harmadik híd esetében Szilasi remekül válogatott, a mottóknak itt nem az üres hangzatosság a funkciójuk, hanem a téma-meghatározás és egyfajta alkotói attitűd érzékeltetése. És ugyanez a helyzet az ajánlással is: kinek másnak lenne érdemesebb ajánlani egy ilyen könyvet, mint azoknak, akik igazán hasznosak, tehát vigyáznak a szereplőkhöz hasonló embertársainkra?
A harmadik híd cselekménye keretes, történet a történetben. Egy osztálytalálkozóra érkezik Sugár Dénes, és azonnal megrohanják az emlékezés hullámai: eszébe jutnak a régi, gimnáziumi szerelmek, az elmúlt barátságok, a nyolcvanas évek házibulii, kocsmázásai. Aztán pedig az évfolyam macsója, Foghorn Péter. Igazából innen indul a történet, amit már Nosztávszky mesél el egykori barátjukról, akivel az otthontalanság poklát és fázós hétköznapjait megjárta.
Noszta történetének elbeszéléstechnikája irigylésre méltóan jóra, működőképesre sikeredett. Noszta legnagyobbrészt arról a napról mesél, amikor csatlakozott Foghornék társaságához, bemutatja a csapat kora reggeltől estig tartó rutinját, amely nagyrészt végtelen hosszú sétákból áll, hőseink ugyanis járkálással ütik el az étkezések közötti időt. Noszta mindenről, a leghétköznapibb eseményről és látnivalóról is aprólékosan beszámol, ez mégsem teszi nehézkessé, unalmassá a szöveget, jólesik lentről, vagy inkább kintről figyelni a hétköznapok világát. Ennek a napnak a lassúdad hömpölygésébe vonja be az olvasót Noszta, és hiába a lomha tempó, az állandó szürkeség, Szilasi már a regény kezdőoldalain megragadja az olvasó figyelmét, és nem is engedi szabadulni többé. A bekezdések közé ékelt üres sorokat szintén telitalálatnak tartom, néma, pihentető, de korántsem üres szünetek ezek, melyeknek köszönhetően pontosan úgy halad a cselekmény, akár egy magát nehézkesen vonszoló, több réteg ruhába burkolózott hajléktalan: léptei meg-megdöccennek néha, de azért megy előre kitartóan.
Fontos kérdés, vajon ki A harmadik híd főszereplője: az, akinek szemén keresztül a cselekmény nagy részét látjuk (Noszta), az, aki körül a cselekmény forog (Foghorn Péter), netán az, akinek erre az egészre átfogó rálátása van (Sugár Dénes), és a történtek alakulásában és keretezésében is jelentős szerepet vállal? Noha a centrális karakterről való elmélkedés nincs olyan nagyszámú narrátor között szétosztva, mint Heinrich Böll Csoportkép hölggyel vagy Nagy Koppány Zsolt Amelyben Ekler Ágostra emlékezünk című regényében, Szilasi könyve mégiscsak rokonítható ezekkel, hisz mások emlékezésén keresztül ismerjük meg a főszereplőt, Foghornt. Tehát valójában nem ismerjük meg, csak azt a képet, ami másokban él róla.
Hősünkről már a regény elején kiderül, hogy halott. Mivel egy osztálytalálkozón vagyunk, megtudjuk, hogy rendkívül népszerű figura volt a középiskolában, és ennek következtében mindenkinek megvan a saját elmélete a távozása körülményeiről. A róla való emlékezés fő szálát azonban gimnáziumbéli legjobb barátja, Nosztávszky Ferenc ragadja magához, egy egész alkoholgőzös estét és éjszakát végigmesél róla Sugár Dénesnek.
Foghorn Péter, vagy ahogy hajléktalantársai szólítják, Robot, a maga nemében igen szolid, szeretetreméltó ember. Az én szívembe már abban a pillanatban belopta magát, amikor egy házibulin beszólt egyik osztálytársuknak: „Tudod mit, Zsilinszky? Olyan vagy te, mint a havaji gitár. Nem olyan szép. Hanem olyan plöm-plöm.” Ennél elegánsabb és célratörőbb oltást ritkán hall az ember, nem csodálkoznék, ha idővel szállóige válna belőle.
Természetesen amikor ez elhangzik, Foghorn még civil. (Noszta emlegeti így azokat, akik nem hajléktalanok, ennél jobb szót a társadalmi rétegek közti szakadék jellemzésére keresve se találnánk.) Lecsúszásáról nem sokat tudunk meg, a Nosztáéról viszont annál többet. Ő is, akárcsak a hajléktalanok nagy része, főként családi okokból kötött ki az utcán. Kanadában élt, elhagyta a felesége, inni kezdett, hazajött, nem tudott felállni, utcára került – a történet ismerős. A Foghorn társaságába tartozó idősebb hajléktalanoknál kicsit másabb a helyzet, ők általában többé-kevésbé a szülők miatt lettek földönfutók. Annyira más létforma ez, hogy szinte senki sem az eredeti, civil nevét használja, Foghornt például ugye Robotnak szólítják a többiek, de van itt Engelsz, Márs, aki a rendszerváltás előtt Marx volt, no meg Angyal és Droll. Fontos azonban, hogy mind a gúnynevük, mint az életvitelük nagyrészt önként választott, nem zavarja őket, nem küzdenek ellene: „Másrészt pedig teljesen világos volt, hogy a társadalmi lényem azonnal megszűnt, mihelyt az elmocskolódásom munkaképtelenné tett, az embereken láttam is, hogy számukra áttetszővé váltam, hogy áthatol rajtam a tekintetük meg a látható fény, mert a testem átengedi, a házfalat látják mögöttem, egymást vagy a kirakatokat, de úgy gondoltam, ez tulajdonképpen rendjén van így. Ekkor már nem igyekeztem vissza az ő társadalmukba. Neked bevallhatom, Deni, nem fogod félreérteni: kifejezetten jólesett végre kívül lenni rajta. Örültem a kivonulásomnak.”
Külön tetszett, hogy Szilasi könyvében minden természetesen egyszerű, nem tuszkol be minden dolog mögé egy bonyolult és fölösleges eszmerendszert. Például az is teljesen szimpla, mégis hiteles, emberi és igaz, ahogyan valaki beletörődik saját lecsúszottságába. Elaprózott, rövid mondatokkal (mintegy a fokozatosságot szemléltetendő) tárul fel szemünk előtt a folyamat: „…a kötelező kezdeti spirál mélypontján, ahonnan a legtöbben már soha többé nem tudnak visszaevickélni, egy szörnyűséges éjszaka után felébredt a reggeli vackán, és akkor egy hang, a sajátja, azt mondta a fejében, hogy ez a te életed. És ez a ténymegállapítás, magyarázta, annyira meglepte, hogy hangosan megismételte magának a mondatot. Ez az én életem. Ismételgette, próbálta megérteni. Aztán pedig megfogadta, hogy ő a maga részéről a továbbiakban ehhez tartja magát. Ahhoz, hogy ez az ő élete. Hogy nincsen neki másik élete, csak ez, amit most él. Hogy ez az ő élete, és senki másé. És hogy az, amit ő most él, az élet, és nem valami más. Ezért aztán nem tart azokkal, akik az elmúlt, lezárult, tőlük ellopott életüket siratják, sem azokkal, akik, szintén sírva, valamiféle új, emberhez méltóbb élet eljövetelére várakoznak.”
A harmadik híd cselekményéről sok minden elmondható, csak az nem, hogy pörgős. Ennek ellenére végtelenül élvezhető. És itt látom az egyik legnagyobb prózaírói kihívást, amelyet Szilasi igen sikeresen vett: írjál úgy valami élvezhetőt, hogy olvasás közben az olvasót ne száguldásra késztesd, hadd vesszen el a részletekben, egy-egy paragrafus pedig legyen annyira sikerült, hogy többször is újra akarják olvasni. A sztori körülbelül a regény harmadánál lassul be igazán, és ekkortól lesz a legjobb is: csak ballagunk-üldögélünk hőseinkkel a fagyos szegedi utcákon, egy olyan világban, ami mindig kint van: „mégy te is a utcán, sohasem lesz vége, nagyon hideg van, minduntalan nekimész dolgoknak, meg embereknek, de azok is ugyanolyanok, olyankor mindig letörik belőled egy darab, nagy, üreges töredékek hullanak le rólad a vizes, hideg betonra, újra meg újra oda az integritásod, a tested kompaktsága, és ezért nagyon haragszol, míg csak végleg el nem fogysz.”
Gondolnánk, hogy az ilyen mindennapos kálváriákat végigjáró emberek kiégnek belülről, eltompulnak. Szilasi azonban megkerüli a közhelyes, prototipikus karakterformálást, és attól is megóvja szereplőit, hogy az elvárt klisék alapján csak a legalapvetőbb fizikai szükségletek beteljesülésére vágyjanak. Droll néni például a saját maga által összeeszkábált fényképezőgéppel örökíti meg a számára fontos pillanatokat, és a testi szerelmet sem kizárólag a fizikai kontaktusért, a gőz kieresztéséért kívánják: a fiatal, jóvágású és jóképű Angyal hosszú ideig „stabil” párkapcsolatot ápol egy prostituálttal, és Foghornnak alias Robotnak is van stabil nője – egy darabig. De az időnként be-becsúszó homoszexuális közösülések sem a puszta nemi kielégülést szolgálják, inkább a testvéri, bajtársias szeretet számlájára írható összesimulások ezek, hogy legyen egy kicsit jó is valami, ha már minden mindig rossz, úgyis köztük marad a dolog.
Szilasi könyvéből az is kiderül, hogy a hajléktalanok elnevezés bizonyos szempontból pontatlan. Mert hiába gyalogolják végig a napjaikat ezek az emberek, valahol csak meghúzzák magukat néha. Olyan helyek ezek, amelyek nem az övék és mégis. De egy ennyi mindenképp kell nekik a túléléshez. „Ha volt rá idő meg pénz meg energia, addig-addig formálgattam mindegyiket, amíg olyanok nem lettek, amilyen én vagyok. Amíg nem éreztem, hogy a hely kifejez engem, hogy meg tud engem jeleníteni akkor is, amikor épp nem vagyok ott, hogy képes engem képviselni. Addig fúrtam-faragtam rajtuk, addig csiszolgattam őket, addig rakosgattam bennük a holmimat, amíg azt nem éreztem, hogy pontosan, ugyanakkor leleményesen utalnak rám, végre jó jeleim nekem. Amikor pedig készen lettek, és én mégis változtattam rajtuk, vagy lecseréltem őket, akkor éreztem, hogy én is megváltozom. Ők az én jeleim, nem pedig fordítva, mégis visszahatnak rám, nagyon is erősen. Ráadásul olyan nagy felületen, olyan meglepő területeken, hogy tulajdonképpen nem is tudom, van-e a lelkemnek, az énemnek vagy mimnek olyan része, amire a stabil helyeim tartós megváltoztatása ne lenne képes hatást gyakorolni.”
Szóval mély világ ez, a derűs nyomor és a magától értetődő nélkülözés óceánja, de Szilasi meglehetősen magabiztosan merül alá benne, és az olvasó búvárkodását is biztos kézzel segíti. A tálalás mindenképp remek, a könyv letehetetlen. Külön extra az utolsó fejezet, mert e nélkül ugyan nagyjából megállna a lábán a könyv, de az a plusz csavar azért jólesik, ez a kvázi krimi-vonal méltó levezetése ennek a remek történetnek. Persze senki se ringassa magát abba a tévhitbe, hogy ez után a háromszázötven oldal után szakértője lesz az utcai emberek világának. Van is erre vonatkozóan egy rész a könyvben, amit akár szerzői fricskaként is értelmezhetünk: „Pedig látszott, én legalábbis látni véltem rajtuk, közben azon erőlködnek, hogy azt gondolják rólunk, amit egy efféle szituációban politikailag korrekt módon gondolniuk kell. Talán azt is gondolták. Nem mintha tudnám, mi lenne az. Alatta azonban ott szörcsögött és pufogott bennük a középső fizetési osztály, amely örökkévaló, és amely sokkal erősebben gondoltatta velük most is azt, hogy mindannak a nyomornak, amit ők itt maguk körül látni kénytelenek, az alapvető oka, valljuk be, mégiscsak a szorgalom teljes hiánya. És ők, a tevékenyek és tudatosak, teljes joggal undorodnak ettől az önsorsrontó lustaságtól.”
Tehát ahhoz, hogy megértsük ŐKET – igen, csupa nagybetűvel, ennyit megérdemelnek a Foghornok és Engelszek –, ennél a könyvnél, bármilyen könyvnél sokkal több kell. (Ez természetesen A harmadik hídból is kiderül.) Vagy épp kevesebb: lentről nézni, kifelé a saját fejünkből, egyedül.
Potozky László