„Leljük fel a jót, s ne dobjuk ki a rosszal együtt”
Örülök a megtiszteltetésnek, hogy a legkedveltebb tanárom pedagógiai és képzőművészeti tevékenységéről szólhatok. Szándékosan kezdem az oktatással, mivel a tanár-diák viszonyban számtalanszor előfordul, hogy szellemi apaság okán a volt diák élete végéig érzelmileg meghatározó nyomokat hordoz az említett kapcsolatból. Ebben az esetben is ez áll fenn, ráadásul a sors úgy hozta, hogy fiatalságom óta művészetoktatással foglalkozom, így a példaképemmé vált Nagy Pál-„jelenségről” sokat gondolkodtam. A tanári pályámon többször feltettem magamnak a kérdést, hogy mi lehet Nagy Pali hatalmas rajongói táborának titka. Hogyan tudta egyenlő mértékben uralni a vizuális művészetek műfajainak oktatását: festészet, képgrafika; alkalmazott művészetek: könyv- és tervezőgrafika, dekoratív művészet, és ha kellett, a grafikai órán irodalomból is oktatott – tőle hallottam először Szilágyi Domokosról, Hervay Gizelláról, Marin Sorescuról, de általa szerettem meg József Attilát, Radnóti Miklóst, Katona József Bánk bánját és Madách Imre drámáját, Az ember tragédiáját. Nagy műveltségű ember lévén számtalan dologban, egyetemi oktatói szinten, jártas volt: a művészetfilozófiában, a művészetlélektanban, a művészettörténet és a vizuális művészetek pedagógiájában és sok minden másban, ami az érdeklődését felkeltette, például színtanban, távlattanban, építészetben stb.
Ő már a 70-es években nem hatalmi elvű oktatással tágította a diákok szemléleti horizontját. Humorosan, vizuális gondolkodásra és a hamis dolgokhoz, a divathoz való cinikus hozzáállásra nevelt. A pedagógiánál maradva tisztában vagyunk azzal, hogy nem minden nagy festőből lesz jó pedagógus, ellenben ennek a fordítottjával még nem találkoztam. Nagy Pál Erdély nagy festő-grafikusaként az oktatói érzéket is magáénak mondhatta, mint annyi mást rövid élete során. Diákjain kívül oktatni akarta az alázattal bíró befogadó közönséget, úgy, hogy „képzőművészeti sétára” invitálta az ismert Barangolás a képzőművészetben című könyvével, melyben vallomást tett tapasztalatairól és mindarról, amiről úgy gondolta, hogy fontos lehet a képzőművészet megértésében, az érzelmi, az értelmi és a szakmai ítélethozatalkor1. Ugyanakkor azt írja, hogy a befogadás is művészet, mely „erőfeszítéseket követel”2 a műpártolótól.
Önkéntelenül felmerül a kérdés, hogy a tanár Nagy Pál hogyan ismerte fel az eredetiséget, a hitelesség felkutatásának módszerét. A választ nem ismerjük, csak annyit tudunk, hogy volt orra hozzá, a falvakban tehetségfelméréseket végzett, így talált rá olyan talentumokra, mint Plugor Sándor vagy a ma Franciaországban élő Simon Sándor, a Kanadában élő Pusztai Péter és még annyi kollégánk. Az értékszimatot úgy tanította, hogy biztatott, ne érjük be a gyakran elhangzott „nem tetszik” véleményformálással, hanem gondolkodjunk és indokokat mondjunk. Tudatában volt annak, hogy ami a szubjektivitásunk mögött rejtőzik, arról könnyen beszélünk, de ami előtt elmegyünk, arról is kell véleményünk legyen, azaz a nemtetszésünk ellenére leljük fel a jót és azt ne dobjuk ki a rosszal együtt. De az igazi befogadás ismérve szerinte az értelmi megközelítés mellett az érzelmi ráhangolódás marad3. Tanította a rendet a képalkotásban, a műhelyben és az életben egyaránt. Alapos és következetes volt mindenben, elméleti feladatokat is kaptunk tőle, s ezeket előadás formájában kérte vissza. Emlékszem, Csontváryról írtam volna, de – internet híján – nem találtam anyagot, akkor tüstént felajánlotta a könyvtárát és zavarhattam otthonában addig, amíg el nem készültem a dolgozattal. Kiváló lélekismerő ember volt, tudta, hogy kit mivel és mikor kell kimozdítania az „állóvizéből”, és az érzékenységeknek megfelelően differenciáltan szólt bele az alkotási folyamatokba. A leglényegesebb, hogy mindig kreativitásra tudta hangolni hallgatóit, meg alázatra, erkölcsre, erdélyiségre oktatott; többször hangsúlyozta, hogy a majdani művész felelősséggel tartozik nemzeti közösségének, embertársainak.
Feladatainak egy részét máig alkalmazom. Így a művészettörténeti idézetek témakörben, egy tájkép vagy egyéb reprezentációs megfigyelési gyakorlatot a történelmi avantgárdban sorra kivitelezni: impresszionista, expresszionista, szürrealista izmusokban megoldani egyrészt művészettörténeti lecke, másrészt a formajellemzők ismétlése általi posztmodern játék, mely teret ad a kreatív parafrázis általi kulturális interpretációnak. Másik jól bevált gyakorlat József Attila költészetéből vett példa, a Külvárosi éjben az „élesen belehasító Vonatfütty csendháborító hangjának”4 a rajza, mellyel szinesztéziás fantáziaképeket alkothat a hallgató. A klasszikus zene utáni rajzolás módszerével már a hetvenes években találkoztam nála.
A képgrafika nyelvezetének alapvető kifejezési eszközeit – szavai szerint az igen-nem átmeneti technikát – Derkovits Gyula fekete-fehér, Dózsa című fametszetnyomatán oktatta, és ahol kellett, be is mutatta, elindítva a Marosvásárhelyről Kolozsvárra özönlő ifjú grafikusok sokaságát. Ne feledkezzünk meg az óra végére készített meglepetésekről sem, melyeket a grafikaterem szekrényén levő két facsavarra akasztott fel. Ami lehetett egy tipográfiai felirat, mint: Vége, vagy egy op-artos térillúzió, bármi, ami éppen foglalkoztatta a Mestert.
Nagy Pál művészetpedagógiája szorosan összefügg saját alkotásaival. Abban az időben, amikor a fitomorf stilizálást, meg a térkitöltést tanította, akkor jelentek meg a Kicsi fehér ház buja zöldben (emlék) (1971) vagy a Lombhullás (1972) típusú festményei. Természetimádata élete végéig kísérte, s ez festészetében a faábrázolásokkal vált láthatóvá. Néhol Mondrian tanulmányai jutnak eszünkbe, máshol Paul Klee „csodálatos mesevilága”5 ahhoz, hogy eljussunk a tipikus Nagy Pál-stílushoz, a korhadó fűzfákkal való azonosulásához, melyben elég korán, már a hatvanas években a fatörzsnek a művészet ősi formáira visszanyúló világfa – nő jelentést tulajdonított, a fa mindenképpen antropomorf jelleggé módosult. A kisugárzása olyan mértékű volt, hogy akik közel álltak hozzá, azoknak a diákkori munkáin érezni lehetett a fa-lélek hatását. Esemény volt számunkra minden kiállítás, ahol láthattuk a Törzs (1966), a Szolidaritás (1969), az Árterület (1972) című festményeit, nevezhetném szimbolista tudatalattiságnak. Ritkábban érvényesítette a szürrealista attitűdöt, lásd a Duo (1968), a Gyergyatartó (1968) és a Meggyűrűzött fészek (1977) című alkotásait. Nagyon szigorú volt magával, a stílusával szemben, akár a másokéval is, ami nem tévesztendő össze a modorral, melyet könyvében tömören különválaszt.
Műfajokat átfedő interdiszciplináris kísérletein érhetjük tetten, amikor olykor festészeti témáiban a tervezőgrafikai tanulságokat felhasználva, plakátszerű megoldásokat alkalmazott, mint a Petőfire emlékező Székelykeresztúrtól Fehéregyházáig című frottázsán vagy az Üzenet (1971), az Aszály (1972), a Mindennapi kenyerünk (1974) című festményein.
A képgrafikában keresett organikus vonalstruktúráit pedig (Bozót vázlat, 1970; Parti füzek, 1974; Fák I.,1974; December, 1976) szintén megtaláljuk a festői eszközökkel létrehozott táblaképein, mint a Zápor (1969), a Zúzmara (1969) a Köd (1973) című ragyogó alkotásain. Az arcképek után készített grafikusi tanulmányainak is vannak párhuzamaik – lásd Kós Károly portréjának hidegtű változatát, mely visszaköszön az 1976-ban készített csodálatos kék szemű Egy ember című kartonján. Önarcképeinek változatairól akár a legnagyobbak portréinak viszonylatában beszélhetünk.
Külön szólhatok Nagy Pál erdélyiségéről. Könyvében ezt írja: „Nem lehet a művészetet környezetéből és korából önkényesen kiragadva elszigetelt jelenségként vizsgálni.” Így az ő művészetét sem tudjuk környezete és az újítás iránti vonzalma nélkül megérteni, hiszen az általa kedvelt irányzatok (op-art, pop-art) tanulságait az itteni környezetéhez akarta igazítani. Szerette volna, ha nemcsak a szakmának és a hozzáértő szemnek tetszik az, amit alkot, hanem minden művészetet kedvelő embernek is. A nagy modern elődök gondolatát vallotta: „a kép célja mindig az, hogy boldoggá tegyen bennünket”6 (Paul Klee), vagy hogy örömet okozzon a formák kimeríthetetlen gazdagságának szépségével7 (Vaszilij Kandiszkij).
Amiről itt még érdemes szólni, az a diktatúra idején való helytállás. Amíg sokan kimenekültek, addig Nagy Pál kitartóan maradt és dolgozott, példát mutatva mindannyiunk számára. Az El nem küldött képlevelek versidézeteinek sorai között vizuális metaforákkal üzent a korról, melyben élt. „Üvölt a kórus dobhártyám belereped alleluja tapsolunk HURRÁ, HURRÁ, HURRÁ, HURRÁ.” „Én nem a mások szeme láttára akarok élni. Fontos!” (Kiemelte). „Vajon hol nyomtatták az én életemet, hogy ennyire tele van megengedhetetlen sajtóhibával.” „Lovas szobrokat mosolygó emlékműveket állítunk, fel-felállítunk és mások lerombolják és szobrokat állítunk és leromboljuk, az alak, a mozdulat, a mosoly marad, csak a fejeket kell kicserélni.”
„A festészet egyaránt kapcsolatban van a művészettel és az élettel. Sem az egyiket, sem a másikat nem lehet megragadni többé. Megpróbálok hát a kettő között keletkezett üres térben dolgozni.” (Robert Rauschenberg) Kidolgozta a 3D technika Buja formáinak rácsszerkezetét, melyről ma is oktatható a szobrászrajz. Nagy Pál olyan művész volt, aki nem modort hozott létre, hanem egy kísérletező stílust úgy, hogy majd minden műve modellértékű kísérletnek számít ma is. Ismerjük meg munkásságát és emlékét őrizzük! A Partiumban van már emléktáblája, legyen minél több városban, hogy az új nemzedék is okulhasson művészi és emberi magatartásából, példájából.
2013. augusztus 20.