Láttatni a láthatatlant – Craig Mazin, Johan Renck: Csernobil
A Trónok harca-rajongók még magukhoz sem tértek az utolsó szezon okozta csalódásból, amikor az HBO minden különösebb előzetes dobpergés nélkül előrukkolt a következő nagy dobással, és így, mint valami Münchhausen báró, saját hajánál fogva rántotta ki magát abból a gödörből, amelybe a csatorna eddigi zászlóshajójának záróepizódjai taszíthatták volna bele. Nyilván egy ötrészes minisorozat nem fogja évekre szinten tartani az előfizetők számát, mint a Trónok harca, de Craig Mazin és Johan Renck filmes mesterkurzusnak is beillő alkotása akkorát szólt, hogy az utórengései még sokáig érezhetők lesznek.
A csernobili atomerőmű-katasztrófa története régóta megfilmesítésért kiáltott, már csak azért is, mert – ahogyan ez a filmből is kiderül, de aki megélte, az tudja – a Szovjetunió hatalmi berendezkedése nem támogatta az igazság kiderülését. Emlékezhetünk: azon a hétvégén, 1986 áprilisának végén itt, Kelet-Európában még csak sejtettük, hogy valami baj történt tőlünk nem messze, de biztosabbat csak a titokban hallgatott Szabad Európa Rádióból tudhattunk meg napokkal később. És bár a „nagy képről” már van némi elképzelésünk, és háttér-információkat is olvashattunk, dokumentumfilmeket is láthattunk a történtekről, mindeddig senki nem vállalkozott az események mélyre menő, dramatizált elemzésére, arra, hogy a messziről is látszó, nyilvánvaló dolgok mögött meghúzódó emberi tragédiákra és meghökkentő ok-okozati összefüggésekre rávilágítson.
A Csernobilra mindazonáltal nem érdemes dokumentumfilmként tekinteni. Sokkal többet nyerünk, ha túltekintünk a történelmi hűség kérdésén, azon, hogy melyik szereplő valós és melyik nem, vagy mi hangzott el valójában azon a bizonyos tárgyaláson és mi nem. Az összesen csaknem hatórányi játékidejű minisorozat olyan tökéletesen megalkotott momentumok láncolata, amelyekből nehéz csak néhányat kiemelni. Kezdhetjük mindjárt a megrázó nyitójelenettel vagy a katasztrófát megelőző perceket bemutató képsorokkal – hiába tudjuk a történelemkönyvekből, hogy mi fog történni pillanatokon belül, a feszes rendezés és a bivalyerős dialógusok első perctől a székhez szegeznek, és nem is engednek el az utolsó epizód végéig. Folytathatjuk magával a robbanással, amelyet az első részben még csak távolról, a szomszéd város, Pripjaty egyik ablakából látunk. Említhetjük az erőműben tomboló „tűzben” gyönyörködő embereket, akik egy vasúti hídon bámészkodva élvezik, hogy valami nagyon szokatlant látnak, gyerekeikkel együtt derűsen játszanak a szálló radioaktív pernyével, és fogalmuk sincs róla, hogy rövid időn belül mind halottak lesznek. Kiemelhetjük az erőmű irányítószobájában elhangzó kafkai párbeszédeket, amelyek nyomasztóan pontosan festik meg az elnyomó rendszer rémképét – és még mindig csak az első résznél tartunk. Kapkodhatjuk a fejünket, nemcsak azért, mert Jakob Ihre operatőr képein a legapróbb részletek is gondosan a helyükön vannak, hanem azért is, mert a több szálon futó cselekmény nem egyetlen főszereplőre összpontosítva, hanem a nagy kép egyes részleteit reprezentatív elemek, szereplők kiemelésével, mozaikszerűen láttatja.
A szálakat mintegy összefogja a Valery Legasov (Jared Harris) és Boris Shcherbina (Stellan Skarsgård) alkotta kettős. A két veterán színész közti dinamika önmagában is elvinné a filmet: az aggódó és sötét titkot rejtegető tudós (Harris), akinek nincs más választása, mint a mártírrá válás, és a rendszer részeként, a parancsok végrehajtójaként érkező magas beosztású politikus, aki viszont a minden képzeletet felülmúló igazsággal szembesülve kénytelen revideálni saját nézeteit és helyzetét a propagandagépezetben, együtt próbálják kezelni a soha nem látott mértékű katasztrófa következményeit, és menteni, ami menthető. Az Emily Watson által alakított atomfizikus a minden körülmények között az igazságot kereső tudós reprezentánsa, az Ignatenko házaspár pedig a közelben élő egyszerű emberek, illetve a katasztrófa helyszínére aznap éjjel kiküldött és akaratuk ellenére hőssé vált tűzoltók közelképeit nyújtja. És ott vannak a felkavaróan emlékezetes epizódszereplők: a három munkás, aki halált megvetve merül alá a reaktor alatti termeket és folyosókat elöntő radioaktív vízbe, hogy egy sokkal nagyobb, Európa jelentős részét veszélyeztető szerencsétlenséget megakadályozzon, a sugárfertőzött háziállatok leölésével megbízott katonák és civilek, vagy a szintén a további katasztrófák megakadályozására a helyszínre vezényelt bányászok, akikkel – itt, Romániában is megtanultuk pár évvel később – nemigen lehet kecmecelni.
És ott van még a sorozat abszolút főszereplője: maga a sugárzás. Mazin és Renck képírói művészetének egyik remeke – sok minden egyéb mellett – az, ahogyan pusztán képi és hangi megoldásokkal megjeleníti a képernyőn a láthatatlan fenyegetést, a szinte földöntúlian titokzatos – hiszen azelőtt ilyen mértékben soha nem tapasztalt – halálosan veszélyes rémet. És bár a dialógusok hibátlanok, minden sallangtól és mellébeszéléstől mentesek, ami önmagában is magasan a mezőny fölé emelné a Csernobilt, a sorozat legerősebb jelenetei mégis azok, amelyekben egyetlen szó sem hangzik el. Ilyen – sok másik mellett – az erőművet elöntő vízbe merülő búvárok nehézkes előrehaladása a sötétben, akik az arcukat eltakaró maszkok miatt csak hümmögésekkel képesek kommunikálni egymással, miközben elemlámpáikat csak folyamatos rázogatással tudják életben tartani, a néző pedig a széke karfáját szorongatja, mert úgy érzi, ő is csapdába esett a katakomba- és labirintusszerű, szűk folyosókon, amelyek mélyén a halál vár. Vagy a minisorozat számos felejthetetlen képsora közül a legerőteljesebb, amelyen valós időben, vágás nélkül követjük végig azt a 90 másodpercet, amelyet az erre a feladatra „önként” kijelölt emberek tölthettek egyhuzamban a reaktor leginkább sugárszennyezett tetőzetén, hogy megtisztítsák a felületet a radioaktív grafittól. Senki nem kiabál, hogy vigyázz, sugárzás, senki nem sír, hogy istenem, mindjárt meghalunk, nincs nagyívű zene, a hatásvadászatnak az írmagja sem, a látvány pedig mindössze egy szürke, törmelék borította betonplatform. Ebben a jelenetben a film dramaturgiája, képi és hangi világa csúcsosodik ki és érik be, mint egy radioaktív gyümölcs: tudjuk, mit jelent a hideg, vakító fény, és tudjuk, mit jelöl a sugárzásmérő eszközök egyedüli „zenei kíséretként” használt folyamatos, hol gyorsuló, hol lassuló kerregése. Tudjuk, érezzük, látjuk és halljuk, hogy a tetőn a levegő is halálhozó, és akaratlanul ki fogjuk próbálni, vissza tudjuk-e tartani a lélegzetünket másfél percig.
A képi megoldásokon túl a kelet-európai néző számára különösen emlékezetesek maradnak az igazság megszépítésén munkálkodó államapparátus és a KGB működésére finoman utaló replikák, illetve a tragédiát okozó korrupciót és általános hanyagságot láttató képsorok és párbeszédek. Nem nehéz a múltbeli és jelenlegi hazai helyzetre asszociálni, elég, ha csak a bukaresti Colectiv klubban történt, több mint hetven fiatal életét követelő tűzesetre gondolunk. Nem láttál ott grafitot, mert nem volt ott grafit – és ha ezt a mondatot egy hatalmi helyzetben lévő (általában felkapaszkodott) kis- vagy nagyfőnök mondja az ember szemébe 1986-ban a Szovjetunióban, akkor az ember lehajtja a fejét, és elhallgat.
2019-re már nem lehet kétségünk afelől, hogy a minőségi televízió bármikor felér a minőségi mozi szintjére, és a minisorozat műfaja épp az, amely a mozifilmet meghaladó terjedelmének köszönhetően mélyebbre tud menni a karakterekbe és a kérdésekbe, és van ideje kisfilmnek beillő jeleneteket illeszteni a narratívába, mégsem válik végtelen szappanoperává, arra késztetve alkotóit, hogy kereken, olajozott gépezetként állítsák a néző elé a cselekményt. A Csernobil ennek az iskolapéldája, sokáig fogják még emlegetni a filmdramaturgia, a képírás és a hangmunka bámulatos együttállásaként, egyben pedig egy túl kevéssé ismert és mai napig ható történelmi tragédia krónikájaként.
(Megjelent a Várad folyóirat 2019/7. számában)