Kukucsi a Könyvmaratonon
Kukucsi1 szeret ásni. Nemcsak lefele, ahogyan egyesek gondolnák, hanem rézsút is, hogy ilyen finom kifejezést használjak, sőt felfele is, amerre csak kevesen mertek ásni. Egy Ikarosz veszett el benne, mit mondjak.
Hogy kicsoda Kukucsi? Ezt, ugye, nem kérdezitek komolyan?! Aki ott volt az Erdei Könyvmaratonon, az tudja. Aki meg nem volt ott, az szégyellje magát! Punktum.
Az elején a futóbogarak is indulni akartak, akik azt képzelték, hogy ez egy igazi futóverseny, de szerencsére hagyták magukat lebeszélni, mikor megtudták, hogy ez egy olyan játék, amelyben az győz, aki hamarabb ér oda, és megveszi a könyvet. Esetleg továbbadja, hogy másnak is jusson. De erre ritkán kerül sor, mert az állatok alapvetően önzőek. Szerencsére volt könyv bőven.
A hatalmas erdei rendezvényt, amelyet Mosómedve és Tengerimalac szervezett meg igen nagy körültekintéssel és szakértelemmel, sajnos kevesen látogatták. Ezek a hiányzó állatok többféle kifogással is éltek, például azzal, hogy jó erdei szokás szerint, több hasonló kulturális rendezvény is zajlott egy időben. Úgy látszik, hogy nem működik jól a kommunikáció, vadak és szelídek, mancsosok és szárnyasok képtelenek időpontokat egyeztetni, s ha meg is próbálják, már eleve kudarcra van ítélve a kísérlet. A vége hatalmas ordítozás, csoszogás, verdesés lesz, mert egyik sem enged a huszonegyből, hát még a november 17-19-ből. Ahogyan a Vedlő Állatok egyik törzse, a Medveállatkák fogalmaztak lemondó sóhajjal egyszerre: „a kultúra úgy hull le rólunk, mint…”, de nem fejezték be a mondatot, hiszen, így is többet mondtak a kelleténél, nem is beszélve arról, hogy rájuk senki sem figyelt, mert parányiak voltak nevükkel ellentétben.
Kukucsi azonban elemében érezte magát: beszélt, hangoskodott, gesztikulált. Vagyis előadta magát, ahogy egy rendes erdélyi íróhoz illik. Ellenpontozásként elhozta magával élettársát, a finom öltözetű Flamingót, aki több színben is felvonult, nem volt mindig rózsaszín. Pedig mindenki rózsaszín. Még ő is. Legbelül. Jó párost alkottak, amíg egyikük beszélt, addig a másik rajzolt, és fordítva.
Zsiráf, aki az Erdei Hírlap munkatársa, végig ott ült az első sorban és jegyzetelt, néha fényképezett is. Beszédkényszeres, állapította meg Kukucsiról, de nem mert szólni, mert ki állhatna ugyan ellent szótirádáinak, hasbeszélésének (van miből!) és tudományos fejtegetéseinek. Senki. Soha. Ahogy az erdő keleti sarkában székelő állatok mondása tartja: „Még a pityókát is kibeszéli a földből.” Ha lenne az erdőben.
Kukucsi nem másodmagával érkezett, hanem elhozta barátját, írótársát, hasonmását, Sünödi mestert is, aki Kukucsihoz hasonlóan, az utóbbi időben, sok mindennel foglalkozott. Többek között a simogatás természetén gondolkodott, mert ő is szerette, ha megsimogatták, ha az ember tudta, hogyan fogjon hozzá. Hát még az asszony! A többi kalandját már el sem mesélem, inkább keressék a Sünödi és a trallalla című kötetét kicsik és nagyok egyaránt.
Kukucsit nagyon kedvelik az olvasva rajongók, saját blogot is működtet, sőt még az Erdei Arckönyvön is szerepel, mert sajnos a rajongva olvasók nagy része (csincsillák, fehér egerek, pézsmapockok) nem rágnak ma már papír alapú könyveket, kivéve az Erdei cickányt (Sorex araneus olvasusz), akiről viszont mindenki tudja, hogy kihalásra ítélt faj. Mint mindannyian.
A rendezvény vége, mármint Kukucsi és társai szempontjából, nem volt nemes állathoz méltó: gyors búcsúzás után kiosontak a teremből, hogy hazaérjenek guruló csodamasinájukon, s a vasárnapot lustálkodva töltsék. Mert megérdemlik.
A többiek, vagyis mi, megint várhatunk egy évig, hogy újra élvezhessük Kukucsi társaságát.
_____
1 Demény Péter – Papp Sándor Zsigmond: Meghívó minden keddre. Irodalmi publicisztika. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2005. 75-76. oldal