Kós Károly publicisztikájáról

Nehéz újságírásról, publicisztikáról beszélni Nagyváradon, főként az Ady Endre Emlékmúzeumban. Nehéz, mert a mércét nagyon magasra helyezték ezen a helyen. Gaál Gábor szerint Ady nagyváradi publicisztikai munkássága dokumentálja az Új versek előtti Ady halálát és az Új versek utáni Ady születését1. Mint írja, ezek a publicisztikai írások, „kenyér-írások, ahogy az ujságíró nyelv nevezi a szerkesztőségi órákban készülő, napról napra ismétlődő ephemeridákat, a vezércikkeket és »színeseket«, társadalmi és kultúrriportokat, »mazsolákat« és jegyzeteket, melyek mind ex abruptó készülnek, a szerkesztő lármái és a kollegák könyöklései közt egy szűk szobában, ahol a szerkesztőség tanyáz, minden igénye és szándéka nélkül az örökkévalóságnak.” Gaál hangsúlyozza, hogy „e műfajok csak úgy sikerültek, ha az »örökkévalóság« minden vonása hiányzik belőlük. Ha olyanok, hogy frissek és kimaradhatatlanok a másnapi lapból, amikorára e műfajok élete kiszabódott. Hisz másnap délután egy másik darab készül ugyanebből a nemből a következő napi számba, – és így tovább, az ujságírói sors végezetéig.”

Nos, kiderült, hogy Ady publicisztikái nem „ephemeridák”, nem tiszavirág-életűek, s Gaál Gábor szerint azt is bizonyítják, hogy „az a költő Ady Endre, akit ma a magyar irodalmi köztudat ismer, prózában, sőt újságírói prózában előbb jelentkezett, mint versben”. Megjegyzi, hogy „a század elejei, váradi újságíró Ady Endre már mindenkép a későbbi és egyetlen Ady Endre, olyan fascináló teljességgel, ami páratlan egy egész sor irodalomtörténetben”.

Nos, ezért nehéz itt megszólalni, még akkor is, ha Kós Károly publicisztikájáról kell beszélni.

A Pallas-Akadémia Könyvkiadó gondozásában jelent meg a Kós Károly publicisztikája2 című kötet. Bár a cím első olvasatra azt sugallja, hogy Kós Károly publicisztikai tevékenységéről szóló kiadványról van szó, belelapozva kiderül, hogy Kós Károly publicisztikai írásainak gyűjteményét tartjuk kezünkben, a cím pedig arra utal, hogy ez a gyűjtemény a teljességre törekszik, azaz valóban Kós Károly publicisztikáját gyűjtötte egybe a fáradhatatlan és elkötelezett Kós-kutató Sas Péter. Az anyagot gyűjtő művelődéstörténész szándéka a teljességre való törekvés volt, többévi levéltári, könyvtári kutatás, több ezer folyóirat átlapozgatása szükségeltetett ahhoz, hogy az a mű létrejöjjön.

A terjedelmében és tartalmában impozáns kötetet november 15-én mutatta be a 20. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron Kós Anna televíziós újságíró, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem dékánja, Kós Károly unokája, valamint Kántor Lajos irodalomtörténész, filológus, kritikus, lapszerkesztő. A jeles kolozsvári újságíró kiemelte Kós publicisztikájának erényeit, örökérvényűségét, azonban szóvá tette, hogy hiányolja a kötetből a jegyzetapparátust – amely helyenként érthetőbbé tenné Kós írásait, főként vitairatait –, s azt is kifogásolta, hogy az anyagot válogató és szerkesztő Sas Péter nem csupán a Kós által jegyzett publicisztikai írásokat, hanem a műkritikáit, recenzióit is belefoglalta a kötetbe.

Nos, itt talán megállhatunk egy percre, ugyanis érdemes lenne tisztázni, mit értünk a publicisztika műfaji megjelölésen. Az újságírói műfajokat taglaló szakkönyvek sem ugyanúgy határolják be a műfajt, többségük azonban megegyezik abban, hogy a műfajcsalád megnevezése a latin publicus – azaz nyilvános – szóból ered, meghatározása szerint pedig „az olvasók minél szélesebb körének meggyőzésére hivatott közéleti töltésű írás”, azzal a megjegyzéssel, hogy „a publicisztikai műfajcsalád fajtáit a vélemény különbözteti meg a tájékoztató műfajoktól”.

A műfajcsalád tagjai: a vezércikk, a kommentár (vagy hírmagyarázat), a jegyzet, a glossza és a kritika. Nos, vegyük sorra őket. A vezércikk a lap vezéranyaga, többnyire a címlapon található, célja a meggyőzés, s a jó vezércikk kifejezi a szerző és a lap politikai állásfoglalását. A magyar sajtóban a vezércikket Kossuth Lajos honosította meg. A kommentár (vagy hírmagyarázat) aktuális kül- vagy belpolitikai eseményt értelmez, segítve az olvasót saját véleménye kialakításában. Hasonló a jegyzet jellemzője és szerepe is, a különbség az, hogy többnyire egyetlen tényhez, gondolathoz kapcsolódik, s gyakran az élet apró dolgairól szól. A glossza is általában egyetlen gondolathoz kapcsolódik, a szakmában az egyik legrangosabb műfajnak tekintik, s népszerű az olvasók körében is. Kis terjedelmű, ironikus, csattanóval végződő írás. A műfaj megteremtői között tartják számon Ady Endrét, Kosztolányi Dezsőt, Karinthy Frigyest, illetve Molnár Ferencet. A kritika több tagból álló önálló műfajcsalád. Feladata tájékoztatni az olvasót a művészetek legújabb jellemzőiről, valamint a közönség befolyásolása. A kritikának szakszerűnek, ugyanakkor közérthetőnek kell lennie.

Besenyő Ágnes A sajtóműfajok elemzése3 című munkájában boncolgatja az írott műfajok, az újságírás kapcsolatát a szépirodalommal. Mint írja, „a médiával számos tudományág foglalkozik, többek között politológusok, szociológusok, nyelvészek, esztéták, rendszerelemzők és a kommunikációelmélet művelői”. Megjegyzi, hogy „a sajtót a századfordulón kezdték tudományos alapon megközelíteni, nevezetesen Jászi Oszkár a Huszadik Század című folyóirat politikus-szerkesztőjeként sürgette, hogy tudományos igénnyel kell feltárni néhány sajtóműfajt, például a publicisztika közéleti, politikai jellemzőit”. Besenyő hangsúlyozza: „Jászi szerint a tudományosság annyit tesz, mint az egyetemes okok keresése, az alaptörvény deduktív vagy induktív megközelítése, a fegyelmezett gondolkodás. A minta a természettudományok módszertana.” A szerző arra is rávilágít, hogy „Jászi kiterjeszti a publicisztika fogalmát, számára minden olyan írás publicisztika, amely folyóiratokban jelenik meg és közéleti témákkal foglalkozik”.

Besenyő Ágnes szerint „a műfaj elsősorban a forma, a csomagolás, de csak ennyiben válik el élesen a tartalomtól”, s leszögezi, hogy az újságírásban nincsenek rögzített szabályok, „a műfajok érintkeznek, egymásba folynak, csakúgy, mint az irodalomban, minden a szerző szuverenitásán múlik”.

„Az irodalom és az újságírás kapcsolata kézenfekvő – vallja Besenyő Ágnes –, az író és az újságíró nagyon gyakran ugyanazokkal az írói eszközökkel dolgozik, céljuk is egy, az olvasó kiszolgálása, élményhez és ismeretekhez juttatása.” Megjegyzi, hogy „míg a szépirodalom a fikció területe, az újságíró csak a valósággal foglalkozik”.

Akár a szakkönyvek fent idézett műfaji besorolását, akár a Besenyő Ágnes által idézett Jászi-féle megközelítést vesszük alapul, Sas Péter a Kós Károly publicisztikája című kötetbe Kós vezércikkeit, kommentárjait, jegyzeteit, glosszáit és kritikáit, no meg különböző alkalmakkor elhangzott előadásait, ismeretterjesztő írásait válogatta be. Azaz a Jászi-féle megközelítés szerint mindazon írásait, amelyek folyóiratokban jelentek meg és közéleti témákkal foglalkoznak.

Ezzel elérkeztünk a publicista kérdésköréhez.

A korábban idézett munkájában Besenyő így határozza meg – mintegy pontokba szedve az ismérveket – a műfaj művelőjét: „Publicista minden szerző, aki nyilvánosan gyakorol szellemi tevékenységet, és célja a meggyőzés, a közönség tudatának alakítása. A publicista témája valamilyen társadalmi jelenség, amely a szerző számára kiindulópontként szolgál… Egy adott ügy kapcsán fejti ki véleményét, egyedi gondolatait, igyekszik elhelyezni a történést a megfelelő gazdasági, társadalmi, politikai kontextusban. Az összefüggések felismerése a publicista legfontosabb jellemzője, a közélet barométereként működik. A publicista az ellentmondásokat, a hazugságokat, a visszásságokat keresi, hogy felmutassa őket. A valódi publicista nem titkoltan szembeszáll a hatalommal, ha kell, kíméletlen a közönséggel szemben is, mivel nincs tekintettel senkire és semmire, a hatalom megpróbálja sarokba szorítani. Feddhetetlenséget, erényt, stabilitást feltételez. Időnként eljátssza az ítélőbírót.”

E jellemzőket mintha mind egy szálig Ady újságírói tevékenysége kapcsán fogalmazták volna meg… Gondoljunk csak arra, hogy írásai kapcsán többször is párbajra hívták ki elégtételt követelve, egy másik írásáért pedig három napra elzárták.

Vagy mintha Kós hírlapírói munkásságának jellemzésére fogalmazták volna meg. Sas Péter, a kötet szerkesztője a könyv bevezető tanulmányában jegyzi meg: „Most láthatjuk csak, milyen sokat írt, lankadatlanul és rendíthetetlenül. Mindenről volt mondanivalója, véleménye, amiről csak azt gondolhatta, tájékoztatnia kell erdélyi közösségét, legyen az politika, vagy képzőművészet, egy fontosnak ítélt könyv, vagy kiállítás, egy megőrzendő műemlék vagy földművesnek szóló hasznos tanács. Mindezt az Ars poetica címen megfogalmazott írásában kifejtett erkölcsi-etikai elvárások magaslatán: »az igazi író minden időben népének élő és ható lelkiismerete volt, és nem is lehetett más, mint korszerű, ha becsületes volt és őszinte és – művész…«4 A mindent szülőföldjéért cselekvő, a hűség fundamentumáról építkező erdélyi mindenes az időben megjelenő és eltűnő, de kitörülhetetlen jelet hagyó nemzeti kiválóságaink egyik szimbólumává nemesült. És hagyományozott. Egész életre szóló, örök emberi értékeket. Munkásságának minden részét magunkénak vallhatjuk. Mindannyiunk általános magyar közkincse, akinek nincs külön jobb és baloldala, de meddő önigazolások helyett »a kisebbségi élet ajándékaként« próbáljunk hozzá méltóan sáfárkodni szellemi örökségével. Kós Károly fényképfelvétellé merevült mutatóujja mindenkit erre kellene intsen.”

Sas utal arra a vitára, amely az utóbbi időben kezdett fellángolni Kós Károly életének és munkásságának megítélése kapcsán. Mint írja a kötet bevezető tanulmányában, „az erdélyi művelődés történetével, az abban fontos szerepet játszó, kiemelkedő személyiségekkel való foglalatosság közben rá kell jönnünk arra, mi az igazi tét. Nem az életrajzi adatok bőséges felsorakoztatásának, a korábban ismeretlen források feltárásának igénye az elsődleges szempont. A legfontosabb a hogyan kérdése, vagyis hogyan próbáljuk az utókor számára átörökíteni nagyjainkat. A leírtak megfelelnek-e a korábban valamilyen egyéni érdek vagy politikai szempont szerint kialakított sémának, vagy azokat zavaró módja miatt slendrián elutasításban, vagy ami még rosszabb, agyonhallgatásban részesül. S most itt van Kós Károly esete, akinek számtalanszor feldolgozott és kiadott szinte teljes életműve sem elég ahhoz mindenki számára, hogy pontosan tudható legyen, milyen nézetek határozták meg életútját.”

Ugyanennek kapcsán jegyzi meg Kántor Lajos a Szabadságban közzétett írásában5, hogy „talán nem kellene Kós Károlyt is bevonni az egyre durvább kultúrharcba. Hogy ki volt ő, hogy hol állt, hova állt, hazatérve Erdélybe, azt nem most kell kideríteni. Legfeljebb emlékeztetni kell a rosszul (nagyon hiányosan) emlékezőket – akár a leszármazottak némelyikét – a tényekre, Kós Károly hatalmas munkásságának egészére, beleértve mindig harcos (nemegyszer karcos) szövegeit.” Kántor Lajos, utalva Kósnak életpályája különböző szakaszaiban kifejtett tevékenységére, hangsúlyozza: „minthogy Kós Károlynak a Sors által rendeltetett kötelessége változó időben változó lehetőségeket jelentett, »kiegyenesíteni«, azaz félremagyarázni az ő megnyilvánulásait: történelmi tévedés”. Kántor nyomatékosan leszögezi: „Egy dologban biztosan nem lehet »fogást találni« Kós Károlyon: hűségén Erdélyhez.”

A kötet szövegét gondozva ugyanaz az érzésem támadt, mint amikor Kuncz Aladár írásait, tanulmányait olvastam: noha koruk egy-egy adott eseményéhez kötődnek, a problémafelvetés, a következtetések, a vázolt megoldási módok nagyon időszerűek, ezek az írások mintha a ma problémáit térképeznék fel és keresnének megoldást – vagy legalábbis felkeltik az olvasó figyelmét, érdeklődését és érzékenységét egy-egy adott kérdés iránt.

A kötet időrendben közli Kós Károly írásait: az első 1905-ben jelent meg, az utolsó a 90. születésnapja alkalmával kapott magyar állami kitüntetés étvétele alkalmával mondott beszéde volt, s az Utunk 1974. évi 9. számában jelent meg.

A két évszám között számos sorsfordító esemény történt: sikeres békebeli budapesti építészkarrier, az első világháború kitörése, Trianon és az általa okozott trauma, a hazaköltözés, a Kiáltó szó megjelenése, az Erdélyi Helikon megalakulása, a második világháború és a kicsi magyar világ, a királyi Románia restaurációja, a szocialista rendszer kiteljesedése. Mindezeket az eseményeket tükrözi Kós Károly gazdag és sokszínű publicisztikai munkásságában. S teszi mindezt abban a hitben, amelyet Kántor Lajoshoz írt levelében így fogalmazott meg: „…minden igazi művésznek (legyen az író, képzőművész, építész vagy zenész) minden időben, mindenütt a világon és minden körülmények között a Sors által rendeltetett kötelessége – volt, van és lesz – a maga népe és szülőhazája sorsának vállalása és alkotó életmunkájában népének és megbecsült hagyományainak szellemében való hűséges szolgálata.”6