Körbejár, körbeér
Esett az eső, bele a számba. Nem csak a számba, persze, csorgott az ábrázatomon lefelé, a hajam merő víz lett, a ruhám csicsogott. Azért a számba is jutott bőségesen. Egy tér közepén álltam, hátravetett fejjel, kitátott számba (is) hullott az esővíz. Nem nyeltem le. Megvártam, míg felgyülemlik, s mikor elegendőnek éreztem a mennyiséget, sugárban messzire köptem. Miközben én sugárban köptem, az eső továbbra is szakadatlanul szakadt rám. A vállamat verte. Meg a fejemet. Eszembe jutott, hogy:
Esett az eső, erre biztosan emlékszel, és tavasz-illata volt mindennek. A közlekedési lámpák sárgán villogtak, a zebra csúszott. Vizes hajad a szemedbe lógott, ezen nevettetek, te is nevettél, pedig, mint általában, pocsék volt a kedved. Csaknem bizonyos vagy benne, hogy így történt. Sejtjeiddel sejted, hogy így volt. És hajlasz arra, hogy a valóság részének fogd fel a csíkos nadrágos férfi felbukkanását is. Hajléktalannak tűnt. Pénzt kért, talán adtatok neki, talán nektek sem volt már. Mindenesetre megmutatta a koszos, kopott farmerdzsekijében lakó sünt. A legjobb barátja, mondta, társa jóban-rosszban. A sün nem félt, nem gömbölyödött össze, mikor feléje nyúltál, és megérintetted apró, nedves orrát, megsimogattad barátságosan meredező tüskéit, amelyek egyáltalán nem szúrtak. Ezen megint nevettetek. Aztán mentetek tovább az ázott utcákon. Nyilván a kabátlakó sünről beszéltetek még egy ideig, miután továbbindultatok, hogy belevesszetek az éjszakába. A memóriád nem képes követni az úton. Csak valamikor az elkövetkező napok valamelyikének kietlen reggelén bukkan rád újra, ahogyan mész keresztül egy téren. Ezúttal, amint többnyire, egyedül vagy. A jobb oldaladon a szökőkút már működik, tavaszutó, nyárelő lehet. Baloldalt az (akkor még) egyetemi könyvtár épülete. Előtte, a rámpán mentőautó áll, mögötte villogó rendőrség. Egészen bizonyosan reggel van, erre utalóan kevesen járnak az utcán. Látod, ahogy két fehér ruhás ember egy síró, csontrészeg férfit támogat a mentőautóhoz. Ismerősen csíkos (csíkosan ismerős) nadrág feszül rajta. Lelassítod a lépteidet. Kis híján megállsz. Kisvártatva lendületesen továbbindulsz. A megtorpanás éppen elég ahhoz, hogy végleg megbizonyosodj a mentőautóba tuszkolt férfi kilétéről, s eljusson a füledig néhány szava. A legjobb barátját siratja. Akit úgy szeretett. Akit éppen most veszített el. A sün tehát halott, állapítod meg. – Tehetetlen, otromba évek elteltével így emlékszel vissza az esőre, a csíkos nadrágra, a sünre. Mégsem vagy biztos semmiben. Abban végképp nem vagy biztos, hogy csakugyan láttad a mentőket, a rendőrséget és a síró embert az (akkor még) egyetemi könyvtár előtt, miközben lépteidet lelassítottad valahová mentedben. Az sem biztos, hogy szó esett ott egy sünről. A kabát alól előtűnő nedves orr, az ázott aszfalt, a tavaszutó illata valahogy mégis valóságosnak hat.
Újra megtelt a szám, messzire köptem a vizet. Valaki megérintette a vállamat. Megfordultam: Jónás állt mögöttem, vigyorgott. Kérdeztem, most jön a bálna hasából, vagy éppen oda tart? Erre nem válaszolt (nem szokott), inkább hátba veregetett. Hátrahajtottam a fejem, kitátottam a szám. Jónás ugyancsak.
Jónást a munkahelyemről ismerem. Okleveles agrármérnök létemre egy nyilvános toaletteket működtető vállalkozónál állok alkalmazásban. Mint vécés néni. Helyesebben vécés bácsi. Naphosszat ülök a kuckómban, időről időre besöpröm a porcelántányérból a felgyülemlett aprópénzt. Óránként felmosom a helyiségeket, a férfiak részlegébe bátran hatolok be, a női szakasz ajtaján hosszan kopogok, csörgök és csattogok – még így is nem ritkán kerülök kellemetlen helyzetbe. Gyakorta vagyok frusztrált emiatt. Felmosás közben bekukkantok a fülkékbe, nincs-e valami rondaság a fajanszon és környékén. Valahol többnyire mindig van. Munkám alapkövetelménye az erős gyomor. És a monotónia-tűrő képesség. Amikor nem a felmosó vödörrel vitézkedem, sokat olvasok, leginkább krimit, valahogy azt találom a hely(zet)hez illőnek. Ezenkívül hallgatom a beszűrődő zajokat. Sokféléket. A férfi részlegből viccelődés és anyázás egyaránt beszűrődik, a nőiből inkább csak csacsogás. Néha félreérthetetlen hangok is eljutnak hozzám. Ilyenkor képtelen vagyok erőt venni a kíváncsiságomon, megpróbálom kilesni, kiket vihet rá a szükség a nyilvános vécé szexuális célú felhasználására. Meglepő felfedezéseket teszek: jellemzően nem a pornó-fantáziáktól agyongyötört tinik osonnak a fülkékbe egy kis légyottra, gyors numerára, ilyesmire, sokkal inkább középosztálybélinek tetsző párocskák nyögdécselnek a farostlemez-falnak dőlve. Heterók, homók különbség nélkül. Olykor egyértelmű nyomokra bukkanok takarítás közben. Nem is megy ez ritkaságszámba. Szexuális vágyaim mindenesetre csihadnak.
Jónást, mondom, a munkahelyemről, a közvécéből ismerem. Csőgörénnyel dolgozik. A frizurám szőke sörény, kezemben egy jó csőgörény, szavalja mindig köszönés helyett és röhög, mintha ki tudja, milyen vicceset mondott volna. Jónás szakavatott duguláselhárító. A nyilvános toalettekben pedig óhatatlan a dugulás. Nem csak a gigászi adag szarok, de legalább akkora mértékben megdöbbentő tárgyak okozzák. Kihalászott már Jónás az én vécéimből pongyolát, pólyát, pillepalackot, pisztolyt, pelenkát, pattogatott kukoricát, pontyot, parittyát. De csirkecombot, egész grillcsirkét, játék mackót, vibrátort, labdát, nadrágot, táskát, könyvet, cipőt és kolbászt is találtunk már. Nem is beszélve a tárcákról, retikülökről, törölközőkről, gatyákról és bugyikról. Jónás gyűjti a dugulást okozó tárgyakat. Katalogizálja őket és lakása lezárt kisszobájában rendszerezve tárolja. Előtte, állítása szerint, alaposan fertőtleníti valamennyit. Ebben én, mióta egy alkalommal meglátogattam szerény hajlékában, kételkedem: áporodott ammóniaszag lengi be az életterét. Néha a ruháin is érezni. Az én ruháimon csak a fertőtlenítő érzik. Az sem sokkal kevésbé büdös…
Jónás és én álltunk az esőben, hátrahajtottuk a fejünket, kitátott szánkba hullott az eső. Mikor megtelt a szájüregünk, sugárban köptük jó messzire az összegyűlt esővizet. Ezen nevettünk. Én vagyok a köpők éke, világom egy köpőcsésze, rikoltotta a duguláselhárító, s én megjegyeztem, hogy egy Troppauer Hümér veszett el benne. Erre ő afelől érdeklődött, nem én vagyok-e az igazi Trebitsch? Erre csak annyit válaszolhattam: elefes. Nevettünk ismét, magunk sem értettük, mi a fészkes fenén. (És mitől fészkes a fene? És hová építi a fészkét? És miből?) Hátravetettük a fejünket, a szánk megtelt esővízzel. Íves sugárban köptünk sokadjára is. Jónás meszszebbre köpött nálam. Ezen felbuzdulva felajánlotta, hogy játsszunk távolba pösölősdit. Olyan hangulatban voltam éppen – talán az esőtől, talán attól, hogy éppen nem éreztem a tompa sajgást a kisagyamban –, hogy nem ellenkeztem. Messzebbre vizelt, mint én. Ezen nagyot nevetett és diadalmas ábrázattal intett nekem búcsút. Én a vállam vonogattam, áztam tovább. Elefes, motyogtam a sötétségbe és esőbe vesző alak után.
Egy tér közepén álltam, sötétség borult rám, víz verte a tagjaim. A nadrágom átázott, lábam szárán csorgott a víz. Az éjjeli lámpák gyenge fénye beleveszett az esőfüggönybe. A tér szélein álló szépséges, Monarchia-korabeli házaknak csak halvány, sejtelmes körvonalait láttam. Akárha misztikusan lebegtek-lobogtak volna, akárha nem is kőből és habarcsból, de fátyolszerű misztikumból emelték volna őket. Körvonalaik összemosódtak az esővel és a sötéttel, tömegük beleenyészett az éjszakába. Mint valamiféle délibáb vagy vetített kép a retinámon. Emlékezetből restauráltam őket. Eközben különös hangulat kerített hatalmába, melynek engedelmeskedve emlékezetből restauráltam mást is:
Végigmentél a főutcán, ami immár sokkal kevésbé tűnt hosszúnak, mint emlékeidben. A temetőhöz vezető kaptató is enyhébbnek tetszett, nem fulladtál ki annyira, mint hajdan. A kriptát sokáig nem találtad. Hosszas keresgélés után fedezted csak fel elvadult, agresszív, durva bokrok takarta bejáratát. A rozsdás sarokvasakon már azok a vascafatok sem csüngtek, amelyekbe tizenévekkel azelőtt könnyedén beleakadt és felszakadt a ruha vagy a bőr. A vad, tüskés bozót miatt így is nehéz volt a bejutás. És nagy a csalódás, miután bejutottál. Már semmi vadregényesség nem maradt. A fülledt romantika nehéz, dohos szaggá alakult, holott egykor vastag patakokban csorgott alá a barázdált, ráncos, összevissza gyűrt sziklafalakon. Meghalt a kaland. Elkeseredtél. Így jártál mindennel az utóbbi időben. Sorra fel- és átkutattad életed megőrzött színtereit, de sehol nem találtad meg azt, ami érdekelt, amire emlékeztél. Még csak foszlányokat is alig. Közhely, gondoltad, miközben a kripta szájába telepedett sűrű növésű, rosszindulatú csalittal küzdöttél, közhely az egész, ami történik veled, elvégre ugyanez történik mindenkivel, és ugyanezt gondolja róla, és ugyanígy veszi észre, és ugyanígy búsul fölötte. Aztán azt gondoltad, hogy ha így, hát így. Nekikeseredés helyett eljátszadoztál az egyetlen lehetőséggel, amivel érdemes lehet eljátszadozni: mi történik, ha a kriptában (miként alapjában véve áhítottad) megint csontvázakat találsz. A Radvánszky bárók csontvázait. Nem úgy, mint régen, már többé-kevésbé tisztában vagy a szavakkal: Radvánszky és báró. Már azt is tudod, hogy a család egyik sarja adta ki Madách Gáspár XVI. századi verseit a XX. század elején. Ez a tudás azonban halott, akár a Radvánszkyak. Ha lennének itt maradványok, biztosan nem vennéd kézbe a halálfejeket, a lábszárcsontokat, gerincoszlopokat, kezeket, medencéket. Már nem úgy vagy kíváncsi, ahogy valaha. Sokkal valószínűbb, hogy leülnél a kripta valamelyik sarkába, és elméláznál a Radvánszkyról, aki megtalált valamiféle furcsa könyvet, és néhány hét alatt megőrült. A közeli vár romjainál akadt kezébe a könyv, penészes volt és súlyos. A várból nem sok maradt, csak mohalepte romok, gigászi sziklatömbök és törmelék. Senki sem gondolná, hogy egykor rettegett huszita fészek volt, Mátyás fekete seregével évekig dacoló. A Radvánszky, aki utóbb megőrült, az alagutat kereste, amelyről úgy tudta, réges-régen kivezette a várból a menekülni kényszerülőket (valahová, sehová, akárhová). Hanem alagút helyett csak egy könyvet lelt. A könyvben pedig, beszélik, titkokat. Sajnos, soha nem derült fény arra, miféle titkokat jegyeztek le azokra a lapokra. A könyvet nem nyitotta ki sohasem más, csak a báró, aki megháborodott. Lehet, hogy ma neki is itt hevernének a csontjai, gondoltad akkor ott, a kriptában, ha hevernének itt még csontok egyáltalán. A Radvánszky, aki utóbb megtébolyodott, bezárkózott a talált könyvvel a kastélyába, olvasott egyre, egyre csak olvasott, falta a betűket, alig evett, alig ivott, ki se dugta az orrát a szobájából – egészen addig, míg bele nem zavarodott a szavakba, a mondatokba, a ki tudja, mibe, ami feltárult előtte. A világ minden tudománya benne lehetett abban a könyvben, vélhetnéd. Olyan lehetett, mint a szibillák könyve Rómában, olyan, mint Nostradamus jóslatai, csak éppen ködösítés és tévedések nélkül. Nem elképzelhetetlen az sem, hogy az alkimisták receptjeit tartalmazta, esetleg a templomosok titkáról számolt be, netán Agrippa von Nettesheim Kabbala-magyarázatai álltak benne. Végső soron az sem kizárt, hogy a Gólem emlékiratai voltak. Több ezer lehetőség fennállhat, hiszen amikor a Radvánszkyt, aki elvesztette a józan eszét, elvitték a bolondokházába, a könyvet nem találták sehol. Még az sem kizárt, hogy itt porosodna-rohadna az is, jutott eszedbe, ha porosodna-rohadna itt bármi is, s nem lenne olyan végtelenül üres és gyászosan kifosztott ez az egész, nyomorúságos, csalárd hely. Itt lehetne a könyv. Ha igazán létezett és az őrületbe kergette az egyik Radvánszkyt, akkor hát itt is kallódhatna akár. Benne minden, amit megismerni lehet és érdemes az ember számára. Úgy hitted, hogy amennyiben a különleges könyv létezett, nem a templomosok vagy az alkimisták titkait, nem Agrippa von Nettesheim titkos iratait, nem a Gólem naplóját rejtette magában, hanem maga volt a Mindenség, az Egy, az Igazság. Mert visszafordíthatatlanul megbolondulni, úgy istenigazában megőrülni csakis attól lehetséges. Átverekedted magad a töviseken, ágakon, indákon, kusza növényi szövedékek falán. Hátrafordultál, nem láttad a behatolás semmiféle nyomát. Megtörölted izzadt, összekarmolt arcod, hátat fordítottál mindennek, és lefelé indultál, a falu irányába. Még nem tudtad, hová mész – az állomásra, a kastélyhoz, a kocsmába? Mentél, egyik lábad itt, a másik ott. Lassan megfeledkeztél a Radvánszkyról, aki elmeháborodottként végezte. Fokozatosan, lépésről lépésre elfelejtetted a báró balsorsáért felelős könyvet. Végül kiesett az emlékezetedből az is, hogy egyáltalán hallottál mindezekről valaha, valahol. Ha ennek ellenére mégis hallottál, az csak ott történhetett: ott, lenn, a faluban, abban, amelyiknek házai felé éppen ballagsz.
Idáig jutottam. Elhatároztam, hogy másnap, a nyilvános vécében a felmosások közötti időszakokban leírom ezt a restaurált emlékemet. Ezen felbuzdulva elhatároztam, hogy most már végre hazamegyek, nem áztatom magam tovább, eleget áztam az elmúlt órákban. Rászorítom majd magam, hogy otthon ne írjak le semmit a restaurált emlékből. Csak holnap, elütendő az időt. Krimi helyett.
Elindultam, átszeltem a teret. Szeretek tereken keresztülvágni. Esőben mászkálni is szeretek. Olyan vagyok, mint a növények: élvezem, ha ázom.
A tér sarkán földön heverő kicsiny kupacra lettem figyelmes: egy vaslábon álló vasszemetes betontalpához simult. Lehajoltam: sün volt. Összegömbölyödve, teljesen átázva feküdt. Óvatosan alányúltam, mintegy fölnyaláboltam. Nem ellenkezett, nem védekezett, belesimult a könyökhajlatomba. A szemetes tetején valami keménypapír hányódott, azt borítottam az állatra. Hazaérkezvén egy rongyokkal kibélelt dobozba raktam, kis tálkában tejet tettem elé. Úgy éreztem, fekete gombszemeivel hálásan néz rám. Lefetyelt, akár a macskák, s közben elégedetten nyöszörgött. Mosolyogva figyeltem, ahogy fogy a tej. A sün a rongyok közé fúrta magát, csak néhány tüske meredezett elő elnyűtt pólóim közül. A papírt, amivel hazáig óvtam, kidobni készültem éppen, előtte azonban, a mindent elolvasó ember rutinjával egy pillantást vetettem rá. A Radvánszky nevet silabizáltam ki rajta. Ahogy jobban megvizsgáltam, láttam, hogy valaha egy könyv kötéstáblája lehetett. A szerző és a cím lekopott, leázott róla régen. A Radvánszky név a belső oldalán virított, kék tintája arra utalt, hogy tulajdonbélyegző volt, amely még mindig hirdeti néhai gazdáját.
Körbejártam a dobozt, amelyben a sün aludt, kezemben a kötéstábla, belsején a pecsételt ex libris. Úgy tűnik, körbeért valami, gondoltam. Ruhámból még mindig csöpögött a víz.