Könyvlelő (Böszörményi Zoltán: Regál; Berka Attila: Hosszúkávé külön hideg tejjel; Andrassew Iván: Vashideg. Jegyzetek egy novellához; Németh Gábor: Zsidó vagy?; Láng Zsolt: A jövő emberei)
Böszörményi Zoltán: Regál. Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2011. 264 oldal.
Két fülszövege is van ennek a kötetnek, egy száraz tartalom-összefoglaló mondat az első fülön és egy plasztikusabb, líraibb összegzéske a hátsón. Természetesen íróktól, ahogy illik. A borítón hátul pedig Mányoki Endre szövege, ebből idézünk:
„A menekülés mindig ugyanaz: hátunk mögött a kín, előttünk a remény. Közbül pedig az út, ami mindkettő egyszerre. Tarkovszkijnál mocsár, Babitsnál a cet gyomra. Böszörményi Zoltán regálnak nevezi.”
A regál – visszafelé olvasva láger – az egykoron a kommunizmusból szököttek „purgatóriuma”, mielőtt az áhított „szabad világba” léphettek volna. Olvasható könyvet írt erről Böszörményi. És már szinte mindegy, hogyan vélekednek erről az irodalomgyár kanonizációs bugyraiban, mert az olvasót eléri a történet, eltalálják a mondatok. Viszonyulni tud a történet főszereplőjéhez.
Keménytáblás, védőborítós könyv. Profi borítóterv, fehér alapon fekete és vörös óriásbetűk és a könyv címét két színben is előjátszó betűket két lapos kő is nyomja. Kár, hogy nem sikerült rájönnöm, ki a tervezője, mert szép.
Részlet a regényből:
„Aznap, bár egyikünk sem vállalt túlórát, mégiscsak hétre értünk haza, mert Saulnak az utolsó pillanatban még eszébe jutott, hogy ki kell takarítanunk a nescafé bunkerét a padláson. Ketten több mint egy órát kínlódtunk, hogy a ragacsos, fekete masszát eltávolítsuk a rozsdamentes fémtölcsér falairól. Utána fél órát mosakodtunk, úgy összekentük magunkat.
Mire az élelmiszerboltba értünk, majd összeestünk az éhségtől. Ezúttal elővigyázatosságból két napra vásároltunk kaját. »Csak azért – oktat ki Kopasz –, hátha újra eszedbe jut éjjelig gürizni, mert csomagot akarsz küldeni a családodnak.«
Ahogy belépünk a hálóba, Matek
os azzal fogad, levelet kapott a menyasszonyától Autérliából. Mutatja is a kétrét hajtott, teleírt papírt. A végén ez áll: XOXOXO.
– Ez mit jelent?
– De hülye vagy – mondja kiábrándulva. – Azt, hogy ölellek, csókollak, ölellek, csókollak.
Nem fűzök hozzá kommentárt. Kopasz mellé ülök, akinek annyira tele a szája, hogy alig mozog az állkapcsa.
Félreáll a hasam, annyit ettem. Jólesik a hideg sör. Ez alkalommal az aranygallérosból vettünk, majd leszakadt a kezem a cipelésben.
Tudákos mellénk ül. Sörrel kínálom. Megvetően néz rám.
– Nem iszom alkoholt – hárítja el erélyesen. – Csak ásványvizet. Minden neuronomra szükségem van. Te is jobban tennéd, ha nem innál. Nem is értem, miért dolgozol. Nem kéne minden szabad idődet a felkészülésnek szentelned?
– Mire készüljek fel?
– A bevándorlásra. Talán beszéled annak az országnak a nyelvét, ahová igyekszel?
– Bevallom, nem.
– Akkor mire vársz? Egész nap hajtod magad. Mit csinálsz majd nyelvtudás nélkül az új hazában?
– Ameddig van munka, addig dolgoznom kell. Nincs pénzem, mint neked. Háromtagú családot hagytam otthon. Keresnem kell, hogy segítsem őket. Különben is, ha beáll a rossz idő, nem lesz más dolgom, csak a nyelvtanulás.
– A te dolgod. Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek. És idejében – teszi hozzá.”
Berka Attila: Hosszúkávé külön hideg tejjel. Hernádkak, 2010. 124 oldal, a Spanyolnátha művészeti folyóirat és a Példa Képfőiskola Kortárs Művészeti Alapítvány kiadása.
A Spanyolnátha Könyvek sorozat nyolcadik darabjának könyvtervét, tipográfiáját és borítóját is a szerző készítette. A felhasznált fotók eredetijét Szabó Zoltán jegyzi. Puritán, fekete-fehér, illetve nagyon is fehér borító, fekete verzál betűkkel és egy asztalt ábrázoló fotó részletével.
A könyv megjelenését támogatta a Magyar Könyv Alapítvány, a Nemzeti Erőforrás Minisztériuma és a Café Factory.
Berka Attila a Spanyolnátha folyóirat szerkesztője, 1976-ban született Budapesten. Ez a második könyve. Sokat és sokan írtak már erről a könyvről, hogy önmegszólító, hogy elidegenedés meg magány meg depresszió. Erről a könyvről, amelyben felcserélhetőek (?) a napok, amelyben saját magához beszél valaki, de lehet, hogy nem is egy személy, hanem többen, illetve egy szétesőben lévő személyiség esetleg, amit már csak a hosszúkávé külön hideg tejjel tart egyben. Annyira, amennyire.
Érvényes, néhol áthallásos, gondolkodtató szöveg, nem írnék róla, ha nem ajánlanám olvasásra.
És mindeközben végig kísért a fíling, hogy már írtam róla. Pedig bizonyára nem tettem eddig ilyet. Hát nem borzasztó?
Részlet a könyvből:
„Itt az ideje papot hívnod, mert tizenegyezer átok ül rajtad és közel a vég.
Hiba lenne a körülményekre fognod. Hajtod magad előre, szinte vég nélkül támadsz, előre, előre, aztán egyszer csak megállsz, leülsz. Terpeszkedsz, kortyolgatod a friss hosszúkávét külön hideg tejjel felöntve, nézel ki a fejedből.
A céltalan sétát a tetemek között már unod, az orrfacsaró bűzhöz a várhatónál könnyebben szokódik az orrod, és talán a vér is megszárad lassan.
Váratlanul bizakodni kezdesz, és kinyitod a következő üveg bort. Bőven szódázol, úgy jobban és gyorsabban csúszik, akárcsak ahogy ezek vonaglottak órákon keresztül, gabalyodtak, gyűrődtek bele a szökőkútba, hogy testnyílásaikba és -ból spricceljen, zubogjon a nedű, fulladásig töltsék meg őket az á-barnák, é-feketék, í-vörösek.
Először azt hitték, te is beszállsz, sőt, te leszel a vezér, a mérce, tiszteletet parancsoló jó híred körbeért, ám te azonnal a konyhába siettél, hogy bekapj néhány falatot, és főzz egy remek kávét, úgy epekedtél az illata, a színe, az íze után, hogy meg is feledkeztél róluk. Leültél a konyhaasztalhoz, átlapozgattad a napilapokat, néhány hetilapot, megfejtettél pár keresztrejtvényt. Újabb kávét készítettél elő, találtál megfelelő fajtájú borokat, egyszóval kellemesen töltötted a délutánt, amikor mégis eszedbe jutott, hogy nem vagy egyedül.
A kiszűrődő hangok miatt fel kellett állnod, hogy a nappali ajtajához lépkedhess. Valaha sikeres és szép, ma egyszerűen bukott védőangyalaid kínozták-kéjezték egymást a lemenő nap giccsfényében, szerettél volna gondolkodni vagy legalább érezni valamit, de nem mozdultál, álltál mereven. Nem tudni, végig így maradtál volna, ha a kávé nem kezd el kotyogni, és nincs is jelentősége.
Már besötétedett, amikor beültél a szobába, a fotelodba, szemben a többiekkel. Lövések hangja hallatszott, mintha lőtér lenne a közelben, pedig bizonyosan nincs. Aztán megint. A társasjátékozók egy pillanatra érdeklődve feléd fordulnak, te meg azonnal a homlokodra csapsz, ó, hát hiszen minden a legnagyobb rendben van, csak te voltál, azt álmodtad, hogy lelőttek egy pápát.
Harsányan kinevettek, és vidáman folytatták, amit elkezdtek.
Ennyi.
Te meg kimentél a konyhába, elmosogattad a kávéscsészét, kiürítetted a főzőt, majd felnyaláboltad mindazt, amire szükséged volt, elővetted az összes tisztítószert, mert tudtad és sejtetted, nemcsak büdös lesz, de még a fal is össze fog fröcskölődni tőlük.
Az üvegasztalt nagyon sajnáltad, de muszáj volt szétverni rajtuk, az üvegszilánkok igen művészi rajzolatokat képesek létrehozni.”
Andrassew Iván: Vashideg. Jegyzetek egy novellához. Noran Libro kiadó, Budapest, 2011. 160 oldal. A kötet megjelenését a Magyar Szak- és Szépirodalmi Szerzők és Kiadók Reprográfiai Egyesülete alkotói díjjal támogatta.
Ez a puhafedelű, nagyon könnyű papírból készült könyv a háborúról szól, az emberségről és az elveszítésének mértékéről. És az emberség megőrzéséről. Az emberség önmegőrző mechanizmusairól. És a Gizi kávézójában megesett csodákról.
Sokáig lehet olvasni, rágódni az olvasottakon és morfondírozni fölöttük. Andrassew mindenhova éppen a megfelelő mondatot írja. Megbízható kísérőként gardírozza végig a történeteken az olvasóját.
A kötet borítója Andrassew Wanda grafikájának felhasználásával készült.
Részlet a Virágevő Margit című opusból:
„Szerencsével rohantunk át a téren. Évekkel később, amikor beszéltünk erről, kiderült: Avram meg volt győződve arról, hogy nem is lőttek ránk, pedig zuhogtak a golyók. De azért nevetett, amikor átértünk. Mint egy gyerek. Nem nézett vissza. Én igen. Fura volt, hogy élünk, a téren meg ott fekszenek a halottak. Az egyik arcára a szél ráfújt egy papírzacskót. Egy nő volt. Mintha az Isten eltakarta volna.
Nem hittem a szememnek: a portás ott állt a hülye tábornoki egyenruhájában. Igaz, nem az ajtóban, hanem egy pult mögött. Fényesen, suvickosan, pont úgy, mint a világ bármelyik szállodájában. Udvariasan köszönt nekünk, mi visszaköszöntünk, aztán a poggyászaink felől érdeklődött. És ez nem volt elég, elkérte a papírjainkat a bejelentkezéshez.
Akkor előlépett egy szolga, hordár vagy mifene, és a szemével jelzett, hogy nem kell velünk törődni. A tábornok tisztelgett, én majdnem elnevettem magam.
– A lift nem működik – mondta a szolga.
– Csak most, vagy soha?
– Kilőtték a motorházat.
Arra gondoltam, hogy olyan városokba, ahol háború várható, egy új típusú liftet kell kitalálni: a pincében legyen a gépház. Csak el ne felejtsem, mert ebből még meggazdagodhatok.”
Németh Gábor: Zsidó vagy? Kalligram kiadó, Pozsony, 2010. 182 oldal.
A fülszövegből: Az elbeszélő gyermekkora tragikusan fájdalmas pillanatait felidézve keresi leküzdhetetlen idegenségérzetének eredetét. Ezt az érzést azonban nem származása értelmezi és igazolja, hanem annak az ismétlődő tapasztalata, ahogyan mások félreértik és stigmatizálják.
Keményborító, védőborító, fényes, szép, kézbevehető könyvecske. Szerzője 1956-ban született, idén júniusban volt a Törzsasztal vendége Nagyváradon.
Részlet a könyvből:
„Jön a magyar szembe, már itthon, vasárnap délután, jön a Jókai utcában, szuszog az ünnepi kibaszott mackójában, arra rá van írva valami szent név, lehetőleg rosszul, direkt rosszul, mert a maci kamu, hamisítvány Tajvanból. Tajvanban hamisítják a szintén Tajvanban gyártott eredetit. Szuszog a magyar, kerülget más, nála is rosszabbul öltözött, dülöngélő magyarokat. Ez egy részeg ország, viszik haza a kannásbort, ha mondjuk egymillió kanna kannásbort beleöntenének egy irgalmatlan nagy kádba, abban együttvéve sem volna félkilónyi szőlő leve, nem volna benne egy rohadt korty se, a kannásbort ugyanis valahol Belső-Ázsiában szőkítik pakuraszármazékból, később Záhonynál még beleszórnak egy kis ködökpiszkot, a végén pedig megbolondítják citrompótlóval, vagy nem is bíbelődnek az érzékeny részletekkel, jön a kannásbor egyenesen a Barátság vezetéken, jön, ahogy a csövön kifér, hogy jusson a mackósnak minden vasárnap, hogy minden maciba öltözött szuszogónak minden vasárnap legyen mit szuszogva hazacipelnie. Pedig lehetne még olcsóbb is, mondjuk volna egy kis bolt, hagyománytiszteletből kocsmának lehetne nevezni, annak az ajtaja előtt kígyózna a sor, és ott, mindjárt az ajtóban állhatna valaki, hogy ne kelljen takarítani, lehetne mondjuk száznegyven kilós, korábban hentes volt, hentes vagy böllér, bőrkötényben áll, a kezében egy szívlapát, és amikor a magyar az ünnepi mackójában, amit direkt Tajvanban csináltatott, végre odaérne, akkor a böllér vagy hentes adna neki a szívlapáttal egy embereset, egy emberes tockost a hájas tarkójára, akkor térdre esne a mackós, aztán nehézkesen fölállna, a böllér kivenné a kezéből a húsz forintot, amit addig szorongatott, bedobná egy cseréptálba, nem, inkább valami mosóporos kiszerelés kiürült változatába, és a mackós már tántoroghatna is hazafelé, szédülten és boldogan. Ez lehetne az olcsóbb változat.
Nem.
Én egyáltalán nem gyűlölöm a hazámat.
Hanem fizikailag vagyok rosszul tőle. Fizikailag. Ahogy megfogsz egy fogantyút a hatos villamoson, úgy. Mert tízezer magyar fogta meg előtted, és szorongta rá a szorongását a tenyeréből. És egyetlen se akadt, aki az előző tíz évben, vagy legyünk nagyvonalúak, az úgynevezett rencerváltozás óta egy meleg, vizes ruhával leszedte volna az előző tízezer magyar szorongmányát.
Hazafelé a repülőgépen a svédek például adtak egy forró rongyot, hogy beletöröljem a kezem, mielőtt nekifogok a fagylaltomnak. Persze nem rongy volt, hanem hófehér kis frottírdarab, kendőcske, törölköző.
Belgiumban pedig, az erdő közepén – egy olyan helyen, amelyhez hasonlón nálunk baromi rosszkedvű kepinggatyás ember szokott bádogbódéból meleg kólát adni – minden tekintetben kifogástalan étterem állt, a kandallóban lobogott a tűz, és a tiszta szemű, végtelenül kedves, hetven körüli úr hófehér ingben és csokornyakkendőben magyarázta el, hogyan kúrálta Nagy Péter cár a rakoncátlankodó máját a helyi forrásból föltörő gyógyvízzel. Búcsúzáskor kifejezetten ragaszkodott hozzá, hogy családostul jöjjünk vissza, hozzuk el a gyerekeket is. És föltehetően azért, mert valamilyen okból azt hitte, angolok vagyunk, elmesélte, milyen sok angol költözött a vidékre pár száz évvel azelőtt.
Nem azzal jövök, hogy ott jobb, hanem azzal, hogy itt reménytelen.”
Láng Zsolt: A jövő emberei. Megjelent 100 példányban a szerző kiadásában, 2011-ben. 160 oldal.
Előszó, utószó vagy fülszöveg nem segít az olvasónak az „előzetes” tájékozódásban. A kötet 20-50 év múlva „készült”, elképzelt interjúkat tartalmaz.
A jövő emberei közé a szerző a következő erdélyi irodalmárokat, művészeket válogatta be: Balázs Imre József, Demény Péter, Kovács András Ferenc, Láng Dániel, Markó Béla, Márton Evelin, Mihálycsa Erika, Selyem Zsuzsa, Szabó Róbert Csaba, Visky András, Zsigmond Andrea.
Olvastán először Karinthy Frigyes jut eszünkbe, hiszen az elképzelt interjúkban megszólaló létező szerzők szövegei óhatatlanul stílusparódiák is egyben. Emellett figyelemreméltó az is, hogy milyen (apokaliptikus) közeljövőt vizionál az erdélyi népesség számára Láng Zsolt. Néhány elképzelt interjú (köztük beszélgetés a százéves Markó Bélával) pedig egyenesen vitairatra vagy pamfletre hajaz.
Az élet értelme
Beszélgetés Markó Bélával
Kérdezett: Szabó Viktor Máriusz
Marosvásárhely, 2051. szeptember
(részlet)
SZVM: Ön szerint mi vitte kátyúba az erdélyi magyar képviseletet?
MB: Először is: a cél megfogalmazását az ihleti, amit célzunk. Vagyis tudni kell, mi a cél, hogy jól megfogalmazhassuk. Ehhez viszont megint csak mondatokra van szükségünk. Az utánam jövőknek nem voltak mondataik, ma már jól látszik. Ezért mondtam az előbb is, hogy Tőkés is csak addig tudott létezni, amíg voltak mondatok, amelyekkel szembefogalmazhatott.
SZVM: De már Ön alatt is felére apadt a magyar képviseletre szavazók száma.
MB: A harmadik évezred 1989-ben történelmen kívüli idővel indult. Vagyis egy csodával, aminek nincs reális ideje. Ilyen még nem volt. Rómában a kereszténység felvétele lehetett hasonló fordulat, de ahhoz vér tapadt, nem is kevés.
SZVM: Csakhogy mintha a harmadik évezred nem tudott volna mit kezdeni ezzel a csodával.
MB: Idő kellett hozzá. Meg kellett találni a nyelvet. A csoda bekövetkeztekor némán álltunk előtte. A csoda megfog, és azért teszi, hogy megtanítson egy új nyelvre.
SZVM: Egyik versében úgy fogalmaz, hogy Isten attól él, hogy foghat minket, más értelme nincsen. Ezek szerint az 1989-es csoda isteni közbeavatkozás eredménye?
MB: Korábbi verseimben egész más istenre gondoltam, mint amilyenre ma gondolok.
SZVM: Milyenre tetszik ma gondolni?
MB: Régebben azt gondoltam, isten az örök változatlan, ma azt gondolom, isten a mondatainkkal együtt változik.
SZVM: Minden csak akkor válik létezővé, ha valamilyen formában meg tudjuk fogalmazni?
MB: Pontosan. Van isten, ha van rá szavunk.
SZVM: Ez volt az Ön ki nem mondott politikai jelszava…
MB: Van-e nyelvünk ahhoz, amit mondani akarunk. Olyan nyelv, ami nem vesz el abból, amit mondok. Helyesen látja. (…)
SZVM: Hogyan segít a nyelv a megismerésben? Azért kérdezem, mert egyik versében úgy fogalmazott, némiképp frivol metaforával, hogy a nyelv a test rejtett mélységeibe hatol.
MB: Ezt holtbiztos, hogy nem nálam olvasta. Azt viszont komolyan gondolom, hogy ahogy a matematikai nyelv fejlődése oda vezetett, hogy felfedeztük a komplex számokat – gondolom, ismeri őket –, a szerelem mathészisze elvezethet a komplex létformák megtalálásához is. Az új nyelvvel a dinamikusság felé tolódott maga a szerelem is. A Levés helyett a Valamivé-válás került előtérbe. Érthető? Ily módon a lényege is később tűnik elő, nem a keletkezésénél. És ugyancsak a Valamivé-válás igazolja a szerelem eredetiségét, egyszeriségét is. Minden szerelemnek szerzői joga van.
SZVM: Hogyan tartja magát ilyen jó kondícióban? Árulja el, mi a hosszú élet titka?
MB: A titok: maga az élet.
SZVM: És mi az élet értelme?
MB: Az élet értelme a nyelv.