Kócos, merész és fiatal
Sipos Lajos irodalomtörténész, professor emeritus (PPKE), a Magyar Irodalomtörténeti Társaság elnöke, valamint Boka László irodalomtörténész, egyetemi docens (PKE), tudományos igazgató (OSZK) idézte fel a Kócos, merész és fiatal című esten az Ady Endre Emlékmúzeumban a Holnaposok irodalmi és társadalmi szerepének jelentőségét 2012. november 3-án. A beszélgetést – melyet a váradi A Holnapnak szentelt négyalakos szoborcsoport felállítását ünneplendő szerveztek – Péter I. Zoltán helytörténész moderálta.
Péter I. Zoltán: A hétből négy holnapos került a nemrég felavatott váradi szoborkompozícióba. Ady szereplése nyilván nem véletlen. Dutka Ákos volt az egyetlen váradi születésű, Emőd Tamás a társaság Benjáminja, Juhásznak bár nem volt a szerepe eléggé hangsúlyozva, de ha nem kerül a premontrei gimnáziumba helyettes tanárnak, s nem veszik körül a váradi irodalmárok, akkor lehet, hogy nem is alakult volna meg a Holnap irodalmi társaság. Vendégeinktől előbb azt kérdezném, hogy tetszik-e nekik a szobor?
Sipos Lajos: A szoborcsoport érdekes és nagyon szép. A váradiak és az idelátogatók azonnal magukénak érzik. Sokan megállnak mellette, virágot hoznak, mécsest gyújtanak, leülnek az üres székre, fényképezkednek.
Boka László: Nagyon örülök neki, s nagyon tetszik, de elárulom, a terveket jól ismertem, hiszen nekem annyi személyes közöm is van a szoborhoz, hogy az alkotója, Deák Árpád tőlem kért korabeli portrékat, fotókat munkája elején Ady, Juhász és Dutka esetében, hogy a portrék korhűek legyen. Itt alapvetően a húszas éveik derekán járó fiatalemberekről beszélünk: Ady az egyedüli, aki akkor, 1908-ban már túllépett a harmadik X-en, Dutka is meglehetősen „idősnek” számít a maga 27 évével. Emőd viszont még éppen csak belép a huszadik évébe. Az ő portréját kissé fiatalosabbra vettem volna. Ennek a négyes fogatnak különben az egyedüli hiányossága, ha van, csupán az, hogy nincsenek rajta valamennyien, mind a heten, de ennek egyszerű, tényszerű okai vannak: ők négyen találkoztak a leggyakrabban itt Váradon. Ez a négyes fogat a valóságban is gyakorta ült le közös asztalhoz azokban a nagyszerű időkben. S ugye van az a festmény is, itt látható az Ady-emlékmúzeumban, mely a szobrászművészt ihlette. Ők négyen azok, akik akár a Bodegában, akár itt a Müller kioszk teraszán is gyakorta találkozgattak.
P. I. Z.: Miklós Jutkával kapcsolatban – aki külföldön fotográfiát tanult – érdemes elmondani, hogy ebben az épületben a húszas évek elején egy fényképészeti műtermet rendezett be magának. Nem sokáig, ugyanis a város eredetileg úgy adott rá engedélyt, hogy csak cukrászda, kávéház lehet benne. Úgyhogy hamarosan átköltözött az Apollo palotába, s ott nyitotta újra műtermét. Boka Lászlót kérdezném még a ma esti beszélgetés címéről.
B. L.: Ez a „Kócos, merész és fiatal” Kosztolányi Dezsőnek a pár sora. Ő írt így A Holnap első kötetéről, azt, hogy önmagával igaztalan az, aki nem szereti ezt a kócos, merész és fiatal könyvet. Ez az egyik pozitív kritika, a Lehotai néven megjelent Kosztolányi-méltatás. A másik a Hatvany Lajos tollából való, míg Lukács György az, aki még nagyon pozitívan értékelte az antológiát. Kosztolányi sora önmagában is kedves és figyelemfelkeltő.
S. L.: Miklós Jutkához engedd meg, hogy hozzátegyek valamit. New Yorkban tanulta a fényképészetet a tízes évek elején, 1913-ban visszajött Nagyváradra és fotóműtermet nyitott. 1918. május 5-én, a Nagyváradon megtartott irodalmi esten azonban, ahol a Nyugat vezető írói, Móricz, Babits, Schöpflin léptek fel Ódry Árpád társaságában, nem tudott találkozni Babitscsal, ugyanis megbetegedett. Május 8-án egy levélben mentette ki magát, kilátásba helyezve, hogy nyári budapesti útján remélhetőleg találkoznak.
P. I. Z.: Ez tényleg nóvum volt számunkra. Említetted a Nyugatot is. Lehet, csak én érzem így, de talán a váradiak kicsit túlértékelik – s most talán magunk ellen beszélek – A Holnap szerepét, mert voltak s talán vannak olyanok, akik azt mondták, hogy A Holnappal indult meg valami új a magyar irodalomban, s a Nyugat majd csak akkor vette át a szerepét, amikor A Holnap feloszlott, s Ady is csak akkor állt be a nyugatosok csapatába. Ez, jól tudjuk, nem így van, hiszen a Nyugat első száma 1908. január 1-ji dátumozású, de már decemberben megjelent, közben a holnaposok csak február 24-én döntötték el, hogy irodalmi társaságot alapítanak. Előbb folyóiratot akartak, utána antológiát. Az lenne a kérdésem, hogy ezek után objektíven nézni mindkettőt, A Holnap és a Nyugat szerepét, miként lehet?
S. L.: A huszadik század elején elindult egy nagy irodalmi-társadalmi modernizáció, mely nagyon nehezen tudott lábra kapni. Azok az újságok, folyóiratok, melyek 1908 előtt megjelengettek, néhány számot értek meg, nem nagyon tudták összegyűjteni az akkor induló, más alkotói horizontban dolgozó költőket. A Holnap szerepe egyrészt az volt, hogy összegyűjtötte azokat, akik később meghatározták a magyar irodalmat, vagy legalább érdekesek, fontosak lettek. Oláh Gábor, aki Juhász Gyula barátja volt, a pesti egyetemen együtt jártak Négyesy professzor stílusgyakorlataira, elutasította a részvételt. Azt mondta, hogy igazán fontos dolog csak Debrecenből jöhet. Nem küldött verset Kosztolányi, kinek addig már megjelent egy kötete, s valószínűleg „rangon alulinak” tekintette a részvételt A Holnap antológiában. Tévedett. Hiszen ott volt a szerzők között mindenekelőtt Ady, két évvel az Új versek megjelenése után. Ott volt Balázs Béla, akinek 1911-ben megjelent könyve, A vándor éneke teljesen új irodalmi beszédmódot jelentett, ott volt Babits, akinek a második antológiával egy hónapban jelent meg 1909-ben a Levelek Irisz koszorújából című kötete. S természetesen ott volt Juhász Gyula, mint szervező is, akit egyetemista korában a Négyesy-féle stílusgyakorlaton a legnagyobb tehetségnek tekintett mindenki. Olyan nagy volt a tekintélye, hogy a fiatal hölgyek, ahogy akkor mondták, a kisasszonyok egymást félrelökve igyekeztek ráadni a kabátot.
B. L.: Amire a kérdésedben utaltál, hogy túlértékeljük kicsit A Holnapot, igaz is, meg nem is. Minden irodalmi jelenségnek ez a sorsa. Az egyik az elfeledettség, a másik a kultikus jelleg, tehát a túlértékelés. Ez így természetes. A gond csak az, hogy mindkettő a képletes kánon peremhelyeire utal. Az egyik variáns szerint nem ér el a képletes középpontba jelentőségét tekintve, vagy egyszerűen ismeretlensége miatt, a másik szerint már el is hagyta azt, minthogy a kultusz gyakorta elfedi a műveket és a valós teljesítményt. Ami a kezdetekre vonatkozik, az tényszerű, hogy a Nyugat megelőzi A Holnapot, ezzel nem is szabad vitatkozni. De ez nagyon bizonytalan volt abban a korban, amikor a Nyugat előzményeinek számító, a modern irodalmi törekvéseket felkaroló irodalmi orgánumok nem vertek gyökeret. Tudjuk, Ady Párizsból ír még 1908 nyarán olyan levelet Juhásznak és Ignotusnak, hogy no, mi van, megszűnt a Nyugat? A Nyugatnak olyan előzményei voltak tudniillik, amelyek valóban csak ideig-óráig tartottak, semmi sem garantálta akkoriban még, hogy a Nyugat ennél kitartóbb lehet. S azt is tudjuk, hogy Nagyváradon biza Juhász érkezése előtt is voltak kezdeményezések, melyek egyrészt a fővárosi centralizációval szemben próbálták megmutatni magukat, de főként a kor uralkodó konzervatív irodalmával szemben akartak valami újat, mást mutatni, mint ami – Hatvany szavaival – Arany János óta lefolyt a Dunán. Nagy feszültségek vannak e városban akkoriban, s tény, hogy mindezek mellett kovászt jelentett Juhász felbukkanása Nagyváradon. A premontreieknél a tanári állását elfoglaló poétát Dutka várja Emőddel az állomáson. Dutka számos fővárosi lapban publikált már ekkor, megjárta az Újvilágot és fél Európát, komoly tekintélye van. Általánosan is elmondható, hogy mire megjelenik az antológia, a benne megjelenő hét költő többnyire az irodalmi lapokból ismert és elfogadott volt. A forradalmat az jelentette, hogy egységesen jelentek meg. Ady nem véletlenül hívta később az egész mozgalmat a magyar lelkek forradalmának. Ebben a kontextusban kell szemlélni a Nyugatot és A Holnapot: két, törekvéseiben egymással rokon, de olykor rivalizáló társaság. S még egy nevet feltétlenül meg kell említenünk a Nyugat kapcsán, az Osvát Ernőét, aki – kevesen tudják – szintén Nagyvárad szülötte. Ő az, aki az első antológia megjelenése után egy csodálatos levelet ír Babits Mihálynak, azt írva benne, hogy „kérem, küldje el nekem minden művét”. A Holnap volt az a fórum, amely az addig teljesen ismeretlen Babitsot felfedezte a nagyközönségnek. Érdekesség, hogy 1908 májusában, a szervezés idejében írnak egy levelet Fogarasra Babitsnak. Juhász megírja baráti levelét, mely alá firkant három sort Antal Sándor, az első antológia szerkesztője, hogy: Tisztelt Babics úr! (így, még cs-vel), kérjük, azonnal küldje a verseit az antológia számára, mert az egyébként nyomdára már készen lenne. Igaz, e levél akkor még nem Holnapot emleget, hanem Hétmagyarokat, majd erről is ejthetünk pár szót…
S. L.: A Holnapnak és az 1918 áprilisában megalakult Holnap Társaságnak volt még egy nagyon fontos kezdeményezése: irodalmi esteket, matinékat, kiállításokat tartott. Azok a festők, akik itt megjelentek Váradon, még teljesen ismeretlenek voltak. Köztük volt Kernstok Károly, a Nyolcak szervezője és Márffy Ödön, Boncza Berta későbbi férje.
B. L.: Ez valóban az egyik legfontosabb nóvuma volt A Holnapnak, amit a Nyugat egy picit el is tanult tőle, ti., hogy matinékat szerveztek, ahol képzőművészet, színjátszás, szépirodalom egyszerre mutatkozhatott be. Az előző kérdéshez kapcsolódva azt is mondhatnánk, hogy A Holnap egyféle védőernyőt jelentett a Nyugat számára. Ignotus programcikke a Nyugatban 1908 januárjában meglehetősen barátinak tekinthető még a konzervatív irodalom tekintetében, vagy ellenében, ezzel szemben Antal Sándor előszava maga a botránykő, a forradalom.
P. I. Z.: Adyt igyekeztek is minden ilyen matinéra, estre elcitálni, pedig ő nagyon nem szerette ezeket. Ő leginkább az ágyát szerette. Írta is Lédának, hogy borzasztóan rosszul érezte magát ezeken az összejöveteleken, akkor is, amikor Váradon tartották. Egy nappal előtte összeültek a Bodegában a barátokkal, s megmutatta, hogyan kell verset írni, kis kutyanyelvekre az ő jellegzetes betűivel megírta azt a verset, amely valószínűleg már megvolt a fejében.
Sipos tanár úrról azt el kell mondanom, hogy ő Babits-kutató, ezért érdemes felidézni, hogyan került Babits kapcsolatba a váradiakkal, s azt is megkérdezném, hogy későbbi pályája során a költő visszaemlékezett-e az ő holnapos időszakára, hiszen tudtommal ezzel meg is szakadt az ő váradi kapcsolata.
S. L.: Babits befelé forduló, kételkedő, a műveinek értékében örökké bizonytalan ember volt. Pszichiáterek elkészítették pszichopatológiáját, saját fogalmi rendszerükkel szembesítették a műveit, s egzakt módon dokumentálták, milyen periodikusan ismétlődtek erőteljesen szorongásos korszakai. Még inkább így volt ez fiatal korában. A Négyesy-féle stílusgyakorlatokon először bírálatokkal, aztán műfordítással jelentkezett. Saját verssel nem mert közönség elé lépni. Egyetemista barátainak, Juhásznak, Kosztolányinak s a ma már alig ismert György Oszkárnak küldte el az alkotásait. Juhász Gyula volt az, aki folyamatosan biztatta őt a versek közzétételére. 1904. december 29. után folyamatosan kért tőle verset, drámát, regényt. 1906. október 27-én a következőket írta a folyamatosan kifogásokat kereső Babitsnak: „Borzasztó az, hogy mennyire szüzeskedik Maga, kedves Babits, a nyilvánosság előtt. Legyen kurva, mint én és Kosztolányi, mint Farkas Imre és Shakespeare.” Juhász nagyon erősen kapacitálta Babitsot, hogy jelenjen meg A Holnapban. Babits ódzkodott, és olyan verseket küldött el, amelyek nem igazán jellemzők rá. A Holnap második kötetében már igazi Babits-versek vannak.
P. I. Z.: És mi van Babits névaláírásával? „Cs”-vel vagy „ts”-sel írta a nevét? És milyen származású volt?
S. L.: A „Babits” név horvát eredetű. A család történetét összeállító Babits István, a költő testvére szerint az ősök valahol az Adriai-tenger mellékén éltek, s a mohácsi vész környékén hagyták el szülőföldjüket, s a Varasd megyei Coborcon telepedtek meg. A Babits név különben a bäba vagy beba szóból származik. Mindkettőt olyan gyerekre vonatkozóan használták, akinek a szülei nagyon korán elhaltak, s felneveléséről a nagyszülők gondoskodtak. Ehhez a szóhoz kapcsolódott aztán az ics, ami a magyar szóvégi i-vel és fi-vel egyenértékű. A Babicsok, ezzel az írásmóddal, Coborcon már armális nemesek voltak. A 17–18. századi generációkból egyesek Sárvár közelében és Veszprém megyében telepedtek meg. Ez utóbbiakról van adatunk. A 18. század végi nemesi összeíró jegyzékben még cs-vel szerepelt a nevük. A költő dédapja, Tolna vármegye főorvosa is így írta a nevét. Az apa már a ts-t használta, s ez szerepel a költő anyakönyvi kivonatában. 1917-ben valamiért szóbeszéd tárgya lett a család nemessége és a névírás módja, legalábbis erre lehet következtetni az anya akkori leveléből, melyben a névírásra és a nemességre vonatkozóan leírta: „a nemesség itt Tolna megyében is kihirdettetett”.
P. I. Z.: Babits azonban cs-vel és ts-sel is írta a nevét…
S. L.: Babits a gimnáziumban ts-sel írta a nevét. Az érettségi bizonyítványban azonban eltévesztették, és cs-vel szerepelt. 1940-ben, amikor az ősök származása fontos, egzisztenciális kérdés lett, a Nevek, ősök, címerek című esszéjében leírta mindazt, amit a család esetleges horvát származásáról és nevének írásmódjáról tudott. Hozzátette azt is, „méltóságán alulinak találta”, hogy az érettségi bizonyítvány után miként írja a nevét. Az mindenesetre tény, hogy a levelezés első két kötetében, 1890 és 1909 között a személyes barátainak is „Babics Mihály”-t írt.
P. I. Z.: Babits később nem került kapcsolatba Nagyváraddal?
S. L.: Babits nagyon szerette volna meglátogatni 1935-ben Nagyváradot. A Familia című folyóirat tervezett egy találkozót román és magyar értelmiségiek számára arról, hogyan lehetne építeni a Kárpát-medence jövőjét. Ebben az ügyben Mihail Samarineanu, a Familia szerkesztője öt kérdést küldött el azoknak, akiket Magyarországról szívesen láttak volna ezen a találkozón. Kíváncsi volt arra, lehetségesnek tartják-e a megszólítottak a román–magyar kulturális együttműködést, miként lehetne ennek érdekében dolgozni, a két nép művelődése elegendő alapot nyújthat-e mindehhez, s „az író művével ellensúlyozhatja-e azt a meghasonlást, amelyet a politikus működése, szándékosan vagy tudattalanul felidézett”. Ez a konferencia-ötlet igazában csak követte a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság meghívását. Amikor híre ment e két tervnek, Fogaras is csatlakozott a meghíváshoz.
Babits nagyon szeretett volna eljönni Nagyváradra, ahol A Holnap antológia 1908-as bemutatóján nem lehetett jelen, 1918-ban nagyon kellemes emlékeket gyűjtött. Szerette volna a feleségének megmutatni Nagyváradot, Kolozsvárt, Fogarast. A román kulturális minisztérium azonban nem engedélyezte a beutazást „Babits Mihály író, magyar alattvaló számára”. Sényi László, a Kemény Zsigmond Társaság elnöke, nyílt levélben fordult Emil Isachoz, aki akkor Erdély művészeti és színházi főfelügyelője volt, s akinek több verse és cikke jelent meg 1918 előtt a Nyugatban és a Huszadik Században, és aki 1918. július 8-án Babitsnak írt személyes levelében a költőtől három verset kért az általa összeállítandó modern magyar antológia számára. Babitsnak azonban sem ő, sem a hivatalosságok nem szavaztak bizalmat. A költő 1937 karácsonyán megrázóan szép írásban, a Fogaras című esszében emlékezett az itt töltött időkre. Mint „Európa-hívő”, „minden sovinizmus ellensége” szeretett volna felmenni a galaci dombra, szembenézni a havasokkal. „Velük még el tudnék beszélgetni a régi dolgokról – tette hozzá –, ők még emlékeznek emlékeimre, s mindenkihez a maga nyelvén szólnak.”
P. I. Z.: Közismert, hogy a Holnap megalakulása előtt már volt Váradon egy irodalmi társaság, a Szigligeti, s ennek volt az elnöke az a Rádl Ödön nevű ügyvéd, aki állítólag olyan védőbeszédeket tudott mondani, hogy akinek a képviseletét ő elvállalta, az meg is nyerte a pert. Rádl írogatott is esszéket, publicisztikát a váradi sajtóban. 1900 elején már ott volt a Szabadságnál a nagy hármas, Ady, Biró Lajos és Nagy Endre, mind harcos publicisták. Ekkor Rádl Ödön egy fiatalokat bíráló cikket közölt, a radikalizmusukat ostorozva. Erre a Szabadságban mindhárman, külön válaszoltak. Utóbbi javára lehet írni, hogy ezért különösebben nem orrolt meg rájuk, hiszen később, amikor Ady kérte a felvételét a társaságba, akkor minden további nélkül fel is vették. Tisztelték a tehetséges fiatalokat. A kérdés az, hogy egy ilyen affér után miért is volt szüksége Adynak a tagságra?
B. L.: Rádl Ödönnel igazságtalanok lennénk, ha nem ismernénk el az erényeit. Ő még 19. századi műveltségű úriember volt, akinek Goethe volt a mindene, őt idézte éjjel-nappal, kívülről, s azt is tudjuk, hogy a kőszínház megnyitásakor is őt kérték fel az egyik megnyitóbeszéd elmondására. Mindig propagálta a váradi kultúrát, a váradi irodalmat. Ady pedig nemcsak bekerült a Szigligeti Társaságba, hanem ösztöndíjat is kapott tőlük, az 1903-as kötet megjelenését is segítették anyagilag, amikor Ady már el is távozott Váradról. Tehát Rádl, amennyire lehetett, úriemberként viselkedett, a fiatalokat nem mindig értette meg, de a tehetséget igyekezett becsülni. Ady valóban nagyon keményen, de jogosan válaszolt az általad említett Rádl-cikkre. Egyébként a nagy hármas – Ady, Nagy Endre, Biró Lajos – váradi jelentősége is egy picit kultikus túlzás, hiszen ők nagyon kevés ideig voltak valóságosan együtt, pár hónapig mindössze. Persze e rövid idő alatt is meghatározó jelentőségű volt ez a trió, ami a korszak publicisztikáját illeti. Aztán őket követték Dutkáék, Marton Manóék és a többiek a váradi újságírás fénykorában. Visszatérve Rádl Ödönhöz, amennyire az ő irodalomszemlélete és poroszos műveltsége engedte, ő azért fejlődött, próbált lépést tartani az irodalommal. De A Holnap fellépése 1908-ban mindenképpen túllépte világnézeti és esztétikai értékrendjét.
P. I. Z.: Azt is el kell mondani, hogy a Holnap Irodalmi Társaság megalakulása előtt, 1908. április 1-jén Ady és mások, Dutka, Sarkadi Lajos, Dénes Sándor, Fehér Dezső, Miklós Jutka elhagyták a Szigligeti Társaságot. Egy nappal előtte volt egy fontos esemény, a névadás legendája Sarkadi Lajos házában. Ezt többen, többféleképpen mesélték, még a Sarkadi Lajos háza sem biztos. Az az egy biztos, hiszen mindenki azt állította, hogy Ady volt az, aki azt mondta, hogy „majd holnap”. De ha hitelt adunk Adynak, nem így történt. Később ugyanis Ady Lajos azt állította, hogy amikor rákérdezett a bátyjára, az csak elmosolyodott, és azt felelte: „Látod, hogyan keletkeznek a legendák?”
B. L.: Saját szempontom szerint a névadás kapcsán nem olyan fontos, hogy ki mondta, miért mondta a holnap szót. Hogy Dutka fölugrott, hogy akkor legyen ez a címe. Emőd ugyanezt igazolja, pontosabban szerinte valaki mástól hangzott el a társaságból a szó, s Ady volt az, aki álmosan lecsapott, hogy ez jó, ez legyen. Úgy érzem, sokkal fontosabb az idő és maga a név tudatos választása. Sokszor látom is helytelenül leírva, hogy A holnap, így, kis „h”-val, vagy ami még rosszabb: nagy névelő nélkül. Az antológia címe, a hét betű a hét szerzőre utal! Már az év elejére biztossá vált, hogy heten szerepelnek majd benne. Szerintem Kosztolányi főként azért maradt ki, mert nem akarta elfogadni Ady vezérségét. Érdekes, hogy a másik címvariáns, melyet említettem, s mely szintén a hét poétára utal (Hétmagyarok) még 1908 májusában is megjelenik, sőt, a Göncölszekér is, ami a hét csillagja révén hivatott ugyanezt kifejezni. Tehát az biztos, hogy az év elejére a hétfős csapat (a nyolcadik Antal Sándorral) összeállt. Hogy az antológia csak őszre jelenik meg, illetve hogy egyáltalán csak antológia jelenik meg, s a kezdeti tervekkel ellentétben nem irodalmi folyóirat, az egy másik fontos kérdés. Az antológia megjelenését követte tulajdonképpen a Holnap Irodalmi Társaság megalakulása (itt már kisbetűs a névelő!), mely természetszerűleg nem csupán a hét költőt, de minden haladó szellemiségű értelmiségit magába fogadott. Ennek lesz később tagja a zeneszerző Reinitz Béla vagy Tibor Ernő és a szintén festő Balogh István is.
P. I. Z.: Sonnenfeld Adolf, a váradi nyomda tulajdonosa nagyon józanul azt mondta: Fiatalok, ne irodalmi folyóiratot indítsatok, induljon először egy antológia, aztán majd meglátjuk. Mennyire lett volna életképes A Holnap, ha folyóiratként mégis elindult volna?
B. L.: Nagyvárad – a kulturális hagyományaira s a korabeli gazdasági erejére, lakosságára gondolva, úgy vélem – elbírta volna ezt a folyóiratot. Lett volna kellő anyag is hozzá, ügyes szerkesztők össze tudtak volna kellő minőségű anyagot állítani a hozzájuk és szellemi törekvéseikhez közel állóktól. A gondot az anyagiak jelentették inkább, s no persze a piac, mert Pest már akkoriban is megkerülhetetlen volt.
P. I. Z.: Azért én pesszimistább vagyok, ha arra gondolok, mennyi fogyott az antológiából, s ez a szám különösen akkor meghökkentően alacsony, ha tudjuk, hogy a megjelenéséből országos botrány kerekedett.
S. L.: A Nyugat sem fogyott. Majd fénykorában egyszer-kétszer jelent meg 1500 példányban, egyébként általában csak 700 példányban, s nagyon nagy volt a remittenda. A folyóirat számait évekre visszamenőleg is hirdették, hogy a szerkesztőségben kedvezményes áron megvásárolhatók. Az első világháború előtt azonban jó esetben is csak 2-300 előfizetője volt. Igaz, nem volt olcsó a Nyugat, olykor egy-egy gimnáziumi osztály fizetett elő a lapra. Pedig mögöttük ott állt a Gyáriparosok Szövetsége is Fenyő Miksával, aki temérdek támogatót tudott szerezni.
B. L.: A Holnap első antológiája száz számozott példányban készült. Ahhoz képest hetvenvalahány talált gazdára, ez jó arány, s még így is az egész ország erről beszélt. A Budapesti Újságírók Egyesülete Almanachja, mely 1908 decemberében jelent meg, a mintegy 360 oldalából több mint kétszázat az új irodalomnak és A Holnapnak szentelt. Ebben Dutka Ákos azt írja sértődötten – már túl vagyunk A duk-duk afféron –, kicsit visszavágva Adynak, hogy igenis, mi hatan, akik maradtunk, 1909-től folyóirattal megyünk tovább. Tehát a remény, hogy az antológia után folyóiratot adnak ki, az még élt 1909-ben is, sőt, azt követően is. Én megértem Sonnenfeldéket, ez teljesen ésszerű lépés volt részükről, hogy előbb nézzük meg, el lehet-e adni az antológiát magát, s aztán kezdjünk bele a lapba, ha van rá igény, persze ekkora botrányra ők sem számítottak. Az is érthető volt, hogy amikor készen állt 1908 júniusára az egész anyag, akkor a nyári uborkaszezon miatt azt tanácsolták, hogy inkább szeptember legyen a megjelentetés ideje. Ez pragmatikus szempont volt, viszont tovább tolta a hét költő csoportos feltűnését.
P. I. Z.: A csúszáshoz viták, sértődések is vezettek. Mi lehetett a hét költő között a nézeteltérés oka?
B. L.: Antal (eredetileg Adler) Sándor, egy igen érdekes figurája a kornak, volt az, aki azzal a kikötéssel vállalta az előszó és a művészeket bemutató rövid portrék megírását, hogy előre egyetlen költőnek sem mutathatja meg a nyomda az antológiát. De mikor Sonnenfeldék azt kérték, hogy halasszák el a nyári megjelenést, hogy, hogy nem, a nyomdai ívek kikerültek. Emőd Tamás és Miklós Jutka elolvasták, amit róluk Antal írt, s felháborodva tiltakoztak ellene. Az érdekes az, hogy mire A Holnap megjelent, Antal már nem tartózkodott Váradon, ugyanis Svédországba költözött. Antal a maga ironikus soraival Emődnek az érett élethez szükséges pofonokat sürgette poézisa kiforrásához, Miklós Jutka esetében azt vetette fel, visszaemlékezése szerint, hogy „talán csak az érett nő szüzességének sikongatásai ezek a versek”. Miklós Jutka vérig sértődött, főként mert egyébiránt is költő-nőiségét hozta Antal szóba, s ő később is harcos femininnek számított. Dénes Sándor visszafogottabbá tette a nyár folyamán e sorokat. Ha figyelmesen kézbe vesszük az antológiát, lehet is látni az eltérő papíron, hogy bizonyos íveket – minthogy már kinyomtatva álltak – ki kellett cserélni. Ki kellett cserélni minimálisan verseket is, hiszen a két bevezető egyike lapszámszerűen Dutka egy versét is érintette.
P. I. Z.: Az első antológiában Adynak volt a legtöbb verse, ám a másodiknál úgy volt, hogy… egy sem lesz. Beszélnétek erről?
B. L.: Ady pragmatikus ember volt. Mire 1909 húsvétjára megjelenik a második antológia, Ady már egyértelműen a Nyugathoz kötődik. Az első antológia közlése után nem kért pénzt, (pontosabban kért, de ezt sokáig nem vallották be), a másodiknál már személyes viszályt is igyekezett csillapítani. Ady tudta jól, hogy A duk-duk afférral megbántotta a váradi barátait is, s végül a nevét adta a második kötethez is. Ekkorra országos botrányok övezték az első antológiát. Szűk fél évről beszélünk, de akkora országos visszhangja, negatív kampánya volt az első kötetnek, hogy úgy volt, a harcokban jelképesen Anatole France-szal íratnak előszót a folytatáshoz, őt kérik fel. Erről nem lehet konkrétumokat tudni, hogy egyáltalán vállalta volna, vagy csupán egy ötlet volt, s végül egy sokkalta kevésbé ismert úriember, Kollányi Boldizsár újságíró, mérnök írta a második kötet meglehetősen terjengős és semmitmondó előszavát.
S. L.: Az első kötetet egyebek mellett erkölcstelenséggel és hazafiatlansággal vádolták. Szabolcska Mihály írt egy verset „Fiaim csak énekeljetek” – Egynémely új poétához – címmel. Ebben a következőket írta: „Fiaim csak énekeljetek… / De legyen egy kis szemérmetek, / Lógassátok magatok, de vigyázva, / A magyar ember sohsem volt parázna. / S »alkotás« közben gondoljatok arra, / hogy húgotok, anyátok is olvassa!” Rákosi Jenő a Budapesti Hírlap 1908. december 20-i számában fulmináns cikkben fordult az antológia és a modern magyar irodalom ellen. „Ez urak életéből kiesett a Ma. Múltjuk – mindnyájunk erkölcsi alapja, létjogosultságunk és törekvéseink jogosultságának oklevele – nincsen, a Jelennel nem törődnek, a Jövő kapuit döngetik féktelen kétségbeeséssel, mintha attól félnének, hogy lekésnek a vonatról, amely még meg sem érkezett.” Kialakult tehát egy éles front, a „ti” és a „mi”; a „mi”-be beleértették egész Magyarországot, s a „ti”-be a kötet szerzőit, a friss, születő új magyar irodalmat. Ez a tegnap és a ma birkózása is volt. Tudni kell, hogy ennek a korszaknak az alapélménye a múlt volt. Ezért mindenben, ami ebben a korszakban született, a múltról beszéltek, a múlt felé néztek. A Holnap új orientációt jelentett, ahogy a Nyugat neve is új orientáció volt. Ady helye a magyar irodalomban már vitathatatlan volt. A Holnap antológia szerzőit megpróbálták Ady epigonjaiként felmutatni. Herczeg Ferenc, aki az Új Időket, a korszak hivatalosnak tekintett, minden értelmiségihez szóló lapját szerkesztette, ügyes ember volt, s tudta, hogy hírértéke lesz annak, ha lapja számára meg tudja nyerni Adyt. Meg is környékezte, nyilván rendesen meg is fizette. Ady A duk-duk affér címmel cikket és három verset adott az Új Időknek. Ebben a cikkben egy törzsről van szó, ahol a vezér nem tudja, hogy ő a vezér.
B. L.: Az érdekes ebben az, hogy az Új idők, mielőtt megkörnyékezi, addig már valamennyi holnapos poétától közöl verset. A Holnapot követő botrányról hoztam egy idézetet Antal Sándortól. Picit túloz, de ez így is helyénvaló. „Fél esztendőn keresztül a Magyar Tudományos Akadémia elnöki székéből is, a napisajtóban is, a vicclapokban is, az iskolai önképző körökben is állandóan csak velünk foglalkoznak. Háttérbe szorultak a politikusok, a primadonnák, a panamisták, a sikkasztók, az egész ország két pártra szakadt, a holnap ellen, a holnap mellett. Kitört a nyílt háborúság, meg kellett menteni a nemzetet a holnaposoktól. A Holnap ellen hadakozók táborának vezére Rákosi Jenő volt. Megszólaltak a nagyágyúk is, Apponyi Albert, a magyar kultúra akkori minisztere, Berzeviczy Albert, az Akadémia elnöke, Beöthy Zsolt, Mikszáth Kálmán, Bársony István, Szabolcska Mihály, Csizmadia Sándor proletárköltő. Kicsik és nagyok, tudók és tudatlanok leveleztek, cikkeztek, krokit és verset írtak a Holnap, illetve az Ady nevű veszedelem ellen.” Ne felejtsük el azt sem, hogy az illetők nem csak A Holnapot támadják, hanem általában a fiatalokat és az új, modern irányt. Nem véletlen, hogy Ignotus és Fenyő Miksa olyan címmel ír a Nyugatban 1908 decemberében cikket, hogy Hadi készülődés. Fenyő megvédi a modern irodalmat, mondván: „Vannak ebben az antológiában utánzók és utánérzett dolgok, de egy sincs, ami Rákosi Jenőt feljogosítaná, hogy a hóbortosok, a hisztérikus zsenik gyűjtőnevével hessegesse el magától azt a kényelmetlenséget, mit a kötet néhány darabja neki vagy azoknak okozott, akik tehetetlenségüket és irigységüket abba az epezöld formulába fogták össze. Ezt végre meg kellett mondani.”
P. I. Z.: Ezek után a fiatalok reakciói milyenek voltak?
B. L.: Ady „elhajlását” mindenki magára vette. A Nyugat is, Hatvany is, a Holnaposok is. Volt A Holnapnak és a Holnap Irodalmi Társaságnak egy fóruma Budapesten, a Független Magyarország című lap. Juhász ott nagyon harcosan válaszol, nagyon keményen odamond Adynak. Azzal zárja, hogy további sikereket kíván Ady Endrének, jobb barátokat azonban nem: „mert az már csalás volna”. Ady erre még sértettebben válaszol, immár Érmindszentről, s azt mondja: „Juhász Gyula úr, kompetensül félreértette az én cikkemet”. De a Rozsnyai Kálmánnak adott dedikációban (A Holnap két egybefogott kötetét Rozsnyai minden szerzővel aláíratta, a példány ma a Petőfi Irodalmi Múzeumban található) Ady bevallja, hogy „diszkrét megbánással” látja, milyen gondokat okozott ő. Az említett Budapesti Újságírók Almanachjában Dutkának is van különben egy írása, melyben válaszol A duk-duk afférra: „Aki nekünk utat tört, aki költögetni kezdte a Magyar Ugart, a mi jól ismert, becsületes törekvésünket megtagadta. Neki joga volt hozzá. De ne higgye ő sem, hogy A Holnapot az ő szava, vagy a Petőfi Társaság eltemetheti. A nagy egyéniségek önzése érthető, és megbocsátható, de az egyre születő új irányok még a legnagyobb egyéniségek mellett is elhaladnak a diadalmas Holnap felé.” Dutka meglehetősen naiv volt, azt gondolta, hogy Ady nélkül is megy majd tovább A Holnap, említett cikkében ezt ki is fejti, s mint említettem, önálló folyóiratban is gondolkodik.
P. I. Z.: Én azt hiszem, hogy Ady a lelke mélyén megbánta A duk-duk affért, de nyilvánosan, hivatalosan soha nem vonta vissza. Utána nagy sértetten hazavonult Érmindszentre, az neki mindig jó védelmet nyújtott, pihenést, de néhány nap elteltével már ott sem érezte jól magát. Mint Lédával Párizsban, ha együtt voltak ott, marakodtak, megsértődött, hazajött. De volt úgy, hogy már az úton, vagy otthon az első nap írta Lédának a bocsánatkérő leveleket. Érmindszentről 1909 januárjában Párizsba ment, onnan írta Hatvanynak, hogy „Párizs nekem már nem Bakonyom, de Ördögszigetem”. Áprilisban hazajött, a barátok addig jobbára megbocsátottak, s Váradon Bölöni megszervezte azt a tárlatot, ahová várták is Adyt, s ott olvasta fel a Szeretném, ha szeretnének című verset, mely a jelenlévők leírása szerint olyan hatást gyakorolt Gulácsyra, hogy odament, a nyakába borult és elsírta magát.
B. L.: Bölöni György 1909-ben szervezett egy nagyon híres képzőművészeti tárlatot Nagyváradon, mint már volt szó róla. A MIÉNK, tehát a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Körének tárlatáról Ady Endre egyébként maga tudósított Váradon, részletesen bemutatva azt, s tegyük hozzá, Érmindszentről is gyakran „jött haza” Váradra. A többiekkel hamar kibékültek, adta végül a verseit a második antológiába is, de addigra már A Holnap körüli botrányok úgy dagadtak, hogy egyfelől Ady is továbblép, másfelől, ahogyan Dutka híres korrajzában is visszaidézi, Osváték eljöttek Váradra, s lassan mindenkit elvittek a Nyugatnak, aki fontos volt.
P. I. Z.: 1909-ben volt még néhány rendezvény Váradon, illetve Temesváron, ezekről mit lehet tudni? 1911-re viszont elhalt minden folytatás.
B. L.: Ennek igen összetett okai vannak. A matinékkal Aradon is, Temesváron is, Kolozsváron is bemutatkozik A Holnap. Mint említettem, ez volt egyébként az egyik legfontosabb „találmányuk”. Pozitív hatásukat bizonyítja a Kolozsváron megjelent, Közös úton című antológia, de más, hasonló – olykor kifejezetten decentralizációs – irodalmi, művészeti kezdeményezés ösztönzője is egyértelműen A Holnap volt. Az említett Babits-felfedezés mellett említsük meg Vajda János költői életművének a felfedezését is, hiszen ezt is A Holnap tűzi zászlajára, már programbeszédében is, akkor, amikor egyáltalán nem volt a korabeli irodalomtörténet-írásban olyan evidens a helye, mint manapság. Az elhalkulásnak viszont a látványos sikerek és még látványosabb botrányok mellett is összetett okai vannak. A legkézenfekvőbb negatívum, hogy egyesek megpróbáltak hasznot húzni belőlük, a költőkből, s üzleti vagy politikai célra felhasználni a korban olykor radikálisnak is mondható eszméket A Holnap platformján. Kisebb-nagyobb helyi botrányok is kialakultak, például egy szilveszteri mulatság kapcsán, amikor a szervezők busás hasznot húztak az ünnepelt poétákból, akik fellépti díjban is alig részesültek. Vannak ennek egészen elképesztő, humoros aspektusai is: Budapesten például A Holnap néven kocsmát akart nyitni valaki. A poéták beszélték le finoman az úriembert. Az pedig a kultikus hódoltsághoz tartozik, hogy valaki Kolozsvárról elgyalogolt Váradra, csak hogy felvegyék A Holnapba. A Holnap elhallgatásának valós okai mindenekelőtt társadalmiak. Kollányi Boldizsár előszavából tudjuk, hogy az antológia mellett a Holnap Irodalmi Társaság egyértelműen megpróbált társadalmi forradalmat, minden téren változást képviselni, egy olyan eszmekört végigvinni, amiben már nem csak az irodalom vagy a művészeti érték számít. S meg kell mondanom, hogy szemben a Nyugattal, ahol annak esztéticizmusát Osvát kőkeményen képviselte és védte, a Holnap Irodalmi Társaság valóban megpróbált a Szent Lászlóról elnevezett László király szabadkőműves-páholy hatására is minden fórumon a társadalom minden területén változásokat elérni. Ez okozta részben megtorpanását, elhalkulását, sőt felhígulását is, hiszen hirtelen sok kolonccal és még több ellenlábassal találta szemben magát. Nem csupán az irodalom vonatkozásában. Egyénként éppen a Nyugatban jelent meg az első antológia után egy igaztalanul negatív kritika, Kemény Simon tollából, amiért meglehetősen meg is haragudtak a váradiak, személy szerint Juhász is. Az eset után Ignotus bocsánatkérő levelet írt Juhásznak, Fenyő Miksáék pedig magát a cikket látják el egy kis lábjegyzettel, hogy ezzel nem ért egyet ugyan a szerkesztőség, de ők teret adnak minden jól írni tudó embernek. Tény, hogy a Nyugat nem akart ilyen irányban, társadalmi kérdésekben megnyilvánulni, míg A Holnap ezt egyértelműen felvállalta. Ezért mondhatta a neves szegedi professzor, Ilia Mihály tanár úr, hogy A Holnap akarata ellenére is a Nyugat védőernyője volt. Mindezek mellett Juhász Gyula Váradról való elkerülése volt az a momentum, amikortól e rövid, de dicsőséges időszak végképp lezárul.
S. L.: Ehhez azt tenném hozzá, hogy világjelenség volt a 19. század legvégén, a 20. század elején arról vitázni, mi az irodalom feladata. A korábban emlegetett Négyesy László-féle stílusgyakorlatokon ott ült Bresztovszky Ernő, aki szerint a költészetnek csak akkor van létjogosultsága, ha egyben társadalmi tett is. Babits ugyanitt azt hangoztatta, hogy a vers legyen objektív, kapcsolódjék az ontológia valamelyik problémájához. Kosztolányi szerint a versben ne legyen gondolat, a vers legyen tiszta zene. A korszak kulturális és politikai szervezetei: a Társadalomtudományi Társaság, a szabadkőműves-páholyok, köztük a váradi László király páholy vezetői, a Huszadik Század és a Galilei Kör tagjai, továbbá a Szociáldemokrata Párt tagsága és vezetői a jövendőt szocializmusnak képzelték el, s úgy gondolták, hogy a művészetnek feladata ezért a jövendőért való harc. Nagyok voltak a társadalmi különbségek és a regionális különbségek is. Abban, hogy A Holnap felbomlott, benne volt az, hogy Juhász elment Váradról, másrészt benne volt az is, hogy a régi és az új irodalom gondolkodástörténetileg, költészettanilag, világirodalmi orientációjában élesen szemben állt egymással. Mindezt „kiegészítette” Közép-Európában a háborúra készülés, az egyetlen soknemzetiségű állam helyén létrejövő több soknemzetiségű állam politikai konfrontációja.
B. L.: Juhász elmenetele idejére ráadásul egyértelművé vált a Nyugat megerősödése. Nem mellesleg, volt 1909-ben egy A Holnappal közös sikeres Nyugat-matiné is itt Váradon, egy kicsit elsimítandó az addigra meglehetősen kiélezett hangulatot a két csapat között. A második antológiáról Tóth Árpád írt ugyanis a Nyugatban, s ő is azt mondja, hogy igen, van itt egy-két jelentős alkotó, jelentős vers, de a nagy többségről, ha jól emlékszem, azt állítja, hogy bizonyos verseket úgy lehetne leginkább jellemezni, mint „irodalmi nipp”. Annak ellenére, hogy a második kötetben a kiforrott Babits versei találhatók, Juhász és Balázs Béla néhány remekével, Dutka A Föld meg a város kötetének társadalmilag radikálisabbjaival, ugyanakkor szerelmi és vallásos lírájával, s persze tizenöt Ady-verssel. A Vér és arany verseivel, s néhány teljesen új verssel is. A konzervatív oldalról persze a korabeli kritikák nem változtak, a második kötetet a visszafogottabbak is így jellemezték: „A már érthető Ady, a még mindig tébolyodott Babits, a csengő-bongó szavú költők: Balázs Béla, Juhász Gyula, Emőd Tamás, a közepes tehetség Miklós Jutka, s a fejlődésre mindig képes jófiú Dutka.” Ezekre a sorokra a Független Magyarországban reagál Branyiczky Dezső, aki azt mondja, a második antológiát sokkal inkább olvasni kell, mert ha az első kötet ígéret volt, akkor ez méltó beváltása annak. Ennek ellenére a második kötet sikere messze elmarad kivitelezésben is az elsőtől. A Holnap új verseit már hiába nyomtatták Budapesten, sokkal nagyobb példányszámban, az a remélt sikereken túl külsejében is messze elmaradt az első kötet gyönyörű kivitelezésétől. Említést kell tennünk arról a fontos momentumról is, hogy időközben A Holnapban megjelenő verseket országosan a nagyközönség elsősorban nem az antológiából ismerte (a száz számozott példányból nehéz is lett volna), hanem többnyire csak a gúnyversekből, az élcelődő átiratokból, például az Üstökös című élclapból. Ennek a nem éppen hízelgő visszhangnak fontos momentuma volt a Holnapután kiskedden című 1909-es kötet is, mely egész könyvecskét szentelt az eredeti antológia kifigurázására, a versek paródiáira. Így történhetett, hogy a budapesti közönség jórészt nem első kézből, csupán híre alapján, a gúnyversekből ítélte meg a csoportos költészeti irányt.
P. I. Z.: A beszélgetés során tisztázódott az antológia szerepe a magyar irodalomban. De mit jelentett a hét költő életében ez a két antológia?
S. L.: Ez a hatás nem egyforma a hét költő életében. Az elsőben Adynak olyan versei vannak, amelyek az Új versek környékén keletkeztek. A második antológia-kötet Adynak a társadalmiasító arcát mutatja már. Babits esetében érdekes megfigyelni, hogy az ugyancsak 1909 tavaszán megjelent Levelek Irisz koszorújából című kötetből tizenötöt válogatott be, a tizenöt legjobbat. Dutka Ákos az első kötetben kicsit adysabb volt, a másodikban dutkább. Emőd pedig, aki később nagyon híres sanzon- és kabarészerző lett, nyolcvan egyfelvonásosa ment a különböző magyarországi kabarékban, halványabb darabokkal jelentkezett. Balázs Béla később elkanyarodott az operalibrettó felé, aztán politizálni kezdett, emigrált Bécsbe, később Szovjet-Oroszországba. Neki A Holnap volt a csúcs. Miklós Jutka 1919 után feleség és háziasszony lett külföldön.
B. L.: A váradiak kezdeményezése jó időben találta meg Adyt. Neki akkor éppen problémái akadtak a Pesti Naplóval, komoly anyagi problémái is, s hálás volt, hogy a váradiak akkor (is) a keblükre ölelik. Ő ugyanakkor pragmatikus ember volt, aki továbblép, amikor kell. Mire a második antológia megjelenik, Ady már egyértelműen a Nyugatnál van. Olyannyira, hogy 1909-ben a Nyugatban megjelenik egy tematikus Ady-szám is, a későbbi Ady-kultusz alapköve. Ebben a lapszámban, elismerendő Ady zsenijét, a Nyugathoz köthető kortársak, mai klasszikusok írnak a pályatársról. (Babits kicsit visszafogottan, s Karinthy kissé humorral, iróniával eltartva magától a kötelező penzumot, de mindenki más hódolattal). Ady életében tehát szükséges, de meghaladandó pont volt. Babits esetében túlzás nélkül mondhatjuk, hogy ez az antológia fedezi fel, tehát ez hozza meg az országos ismertséget számára, még akkor is, ha például a Feketeország nyilván az érthetetlenek és hóbortosak igaztalan körébe is utalja őt a kezdetekben. Babits bekerül az irodalmi köztudatba, de mint említettem, ebben Osvátnak is komoly szerep jut. Lényegében ugyanez mondható el Balázs Béláról is. Neki ismerünk egy olyan naplójegyzetét, amelyben elmondja, hogy az antológia megjelenése után megállítják az utcán, megismerik, s kérdezgetik. 1909-ben az addigra már könyvkiadót is működtető Nyugatnál jelenik meg következő kötete… A váradiak közül Dutka A Holnap elhalkulása után folytatja újságíróként, tehetséges színikritikusként, majd csak az őszirózsás forradalom idején (Biró Lajos révén) kerül Budapestre. Emőd már 1914-ben, a világháború idején Budapestre költözik, s fővárosi sikerei után meghalni tér csak haza Nagyváradra. Miklós Jutka, mint hallottuk, a fotográfia felé vette az irányt, eltávolodott a költészettől. Nagyon szép kort élt meg, akárcsak Dutka, akinek egyértelműen a legnagyobb élménye maradt a váradi Holnapos időszak, mindig ide tért képzeletben vissza, erre emlékezett, ha a megújult magyar líra forrásvidékéről beszélt. Regényes korrajza méltó mementója annak a pár esztendőnek, mely Juhász Gyula tragikusan végződő életében s költészetében is az egyetlen boldog és persze harcos időszaknak volt tekinthető.