Kivándorlás
Ki mer az elme-lélek elnehezült, kettős egére fölnézni?
Erre a tornádóként kavargó túlzsúfoltságra
ki mer vajon most nem gondolni?
Mintha hullazsákba cipzárolnák a napot.
Ki mer ösztönösen is belehallgatni
a kétségbeesetten csapkodó morajlásba?
Az éjszaka arca nem különb ennél.
És amikor a sötét mindent elárasztott,
Ki nem fájlalja, hogy a levegőt összepréselték?
A földön szanaszét fénycafatok.
Már tudjuk azt, amit tudnunk kell.
Hogy hideg van az elhagyatott tájakon,
Amely magából durván kilökte,
– Mint a szokott test az idegen anyagot, –
És idegenekké e miatt fajultak el
a miisanevük érzések, gondolatok.
És körbekering megbolydult iránytűjük,
Akárcsak nyugtalanságuk jegye szólna örökre.
Menekülne messzire ez a vert sereg,
Ám szárnyukra ólmosodott verejtékük.