Kié a város szíve?
Oly hétköznapi magától értetődőséggel vesznek körbe mindennapjainkon a transzcendens dolgok, mintha csak egy parkolójegy megvásárlásáról lenne szó. Kedves barátnőnk a távol-keleti katasztrófa kapcsán jegyzi meg – mintegy mellékesen és mindentudóan –, hogy ilyen katasztrófák ott fordulnak elő, ahol baj van a társadalmakkal. Hogy valamely természetfeletti, égi főhatóság milyen mélységeiben tanulmányozta a japán társadalmat, azt nem tudom, de remélem, román vagy magyar valóságunk iránt nem mutat élénk érdeklődést, különben itt kő kövön nem marad. Másik, amúgy minden egyéb tekintetben két lábbal a földön járó ismerősöm oly meggyőzően adja elő az elhunyt nagymama (s időnként egyéb rokonok) valóságos és beszédes jelenlétét a másik fotelben, hogy egy pillanatig sincs okom kételkedni őszinteségében. S ugye, ki mellett nem reccsent meg legalább egyszer a bútor az üres lakásban?
Valóság és képzelt, netán megélt, átélt valóság kettőssége annak kapcsán kezdett motoszkálni bennem, hogy egyik kollégánk tanulmány-alaposságú elmélkedését olvastam a váradiság gyökereiről, illetve arról, milyen jelentéssel tud ma bírni ez a fogalom. Ha erről a témáról beszélünk, egész sor irodalmi előzményre támaszkodhatunk, Janus Pannoniustól a holnaposokon át Horváth Imréig vagy Réz Pálig. Kérdés, hogy ebből az irodalmi megközelítésű város-képből mi az, ami a jelenre kivetítve érvényesnek tekinthető. Melyek az irodalomban felbukkanó Várad-képek hasonló és eltérő vonásai a különböző korokban? Egyáltalán lehet-e összegezni valamiképpen azokat a sajátosságokat, visszatérő elemeit e Várad-képnek, amelyeket ma épp úgy fontosnak tarthatunk, mint egy századdal korábban?
Úgy hiszem, fontos, hogy e lokáltudatban generációkat átívelőek maradtak olyan értékek, mint a város befogadóképessége, toleranciája, az, hogy a váradiság nem a születési helyet, hanem valami sajátosnak a megélését jelenti, olyan emberek esetében is, akik csak pár évet töltöttek a városban.
Attól viszont óvnék, hogy a képzelet városában éljünk. Ma abban a közegben kell a váradiságot megélni, amely nem túl gyakran közelít az idealizált képhez, hogy finoman fogalmazzak. De ma ez a város, ez fogad be, ma ez a valóságos, s Dutkával szólva itt kell annak eldőlnie, hogy „kié a város szíve”. Nincs más út, mint azt a nyitottságot megőrizni, ami ennek a sajátosságnak mindig is kulcsa volt, aminek a megértése a váradiság-vizsga alapkövetelménye.