Kész a dráma
A Várad című folyóirat 2010/6. számában jelent meg Sall László barátom Örökmozgás című írása. Szegény magáról.
Nem egyedülálló mű a lapszámban, a többi írás is a visszatérésre, körkörös örökkévalóság köré épül.
Írom, hogy barát, jóllehet a frissességtől gyönge még a definíció, de hát öröktől fogva folytat párbeszédet, aki József Attilán át (is) értelmezi a mindenséget. Ki így (megírja, átírja, megszűri, reflektálja, megidézi), ki úgy (öregapai örökségként hordja).
Írom, hogy írása, jóllehet fordításként közli a szerzői invenció, Larcar Lasrissa, e női szerző mögé rejtőzik (nem ismeretlen mód a magyar irodalomban), József Attila nyelvére átültette Sall László, főszerepben S. L. és József Attila, asszisztens Judit és a nővérkék.
Kész a dráma.
A történetváz egyszerű, Svédországba emigrált család válsága, a gyermekáldások (-áldatlanságok) körül bontakozik ki, eredménye a vazektómia, és válás.
Valójában az írás majdhogynem visszafejthetetlenül összetett, a két beszélőt lassan összemossa a tipográfia. A mű a Szabad ötletek jegyzékének mintájára íródik, folyamatosan nyelvi játékkal, áthallásokkal telített.
A szerző, vagy fordító, zárójelben ki-kiszól a történetből, mintegy távoltartási végzésként. Szükséges is a jelenléte ennek a rejtett szerkesztési elvnek, hogy valami szálat, vezető fonalat kapjon az olvasó a szöveg, szöveg- és önreflexió bonyolult szövedékében.
A címnél kezdődik már az áthallás, elsőként saját, 2005-ös (?) Lélekzetvétel (sic! Pilinszky) című kötete Lélekvesztés című versében szerepel: „utolsó / figyelmeztetés a szerelem / merj / félj / a vágy / a kéj / a bűn örök / mozgás / – De Sade – / kezét mossa / ki szeretőt cserél” (kiemelés tőlem).
(Örök mozgás, örök morgás, örök szomorkás, körök mozgás, mozgáskörök)
Az alcím viszont már Adyt (Én, szegény Magam) idézi, mintegy előrevetítve az írásmű témáját, és egyik értelmezési kulcsát is nyújtva annak, egyúttal felszámolja a szabad ötlet, írás kategóriáját.
Mindezek mellé szintén a távolítás eszköze a fordítás mint műfajmegjelölés és a női karakter mögé bújás, bár nyilvánvaló, hogy a szöveget semmiképpen sem írhatta nő. (Csak annyira, mint némely Móricz- vagy Karinthy-dialógot.)
Valójában Judit is szerző, úgy is, mint feleség, úgy is, mint múzsa, úgy is, mint névrokon. Ő lesz az állomás Attila s Flóra közt, Sall Laci számára pedig „kőben a megkövesült csigaház”, az Egy nő. (sic! Esterházy)
A hömpölygő szóáradat sodrásában nehéz megkülönböztetni a beszerkesztett parafrázisokat, egy-egy szónyi, szókapcsolatnyi áthallást.
A kitárulkozó őszinteségű önvallomás egyúttal hiteles képét adja a világba vettetett ember magányának, szeretetéhségének. Modern regéje(?) a család válságának és szétdarabolódásának, egyúttal nemzettükör is.
Svédország befogadó és elfogadó, túlbiztosított hálójú miliőjében nincs helye a birtoklási vágynak, mindenek fölé rendelődik az egyén és az akarat szabadsága, a másik elfogadása, legyen bármily különböző. Furcsa módon (vagy éppen logikus, ha úgy tetszik) pont ez az elfogadás, védőháló gátolja meg a valódi egyéni szabadság elérését.
Ezt a kettősséget hivatott tükrözni tehát a szerző és fordító szerepeltetése.
Hogy mennyire kiéhezett mégis e társadalom is a szeretet, szerelem önzésére, a valódi, színjátszás nélküli érzelmekre, azt jól tükrözi a mű lezárása, ahol az Én a műtőasztalon heverve a Nagyon fájjal fájva végre, vagy éppen végképp, önazonosként elad két József Attila-fordításkötetet.
A kettő között „élveboncolódik” a nyelv, néha svédül, néha rímbe szedve, de mindig a magára maradt férfi (néhol apa) tűnődéseit járva körül. Fontos kérdés a „légy, ami lennél: férfi” mondattal való játék, az arra való reflexió. Mitől férfi a férfi, mit (t)akarhat a szó. Hogy viselkedik, aki férfi, s vajon melyik férfiatlanít jobban, a vazektómia, vagy a nő utáni vágy fájdalmának bevallása, az elgyöngülés? Egyáltalán számít-e mindez, főképp, ha Költő a költő?
„nézd / szerelmek jelene látszik / itt // a közel-jövő lehetőségei / múlnak ki arcomon / mikor rám nézel // és most / mondd meg / kiről mintáztam / arcomat neked / hogy ennyire szeretsz” (Vérbaj térképek arcomon)
„ajánló
a szerkesztőnek és olvasónak: a szövegben bárhol, ahol olyan részletekkel találkozol, amelyek nem felelnek meg a valóságnak, ízlésednek, a korszellemnek, csak nyugodtan húzd ki, vágd ki, dobd el, semmisítsd meg, égesd el, aprózd fel, edd meg stb.
elvégre a javítható (bocs!) kiadások korát éljük”
A mélyfeltárást meg végezze más.