Kelettől Nyugatig

A diktatúrák nem szeretik az önállóan gondolkodó, szabad kreatívokat, ezért többnyire olyan munkahelyeket teremtenek nekik, ahol elveszítik a méltóságukat, az önbecsülésüket és beállnak a tapsoló sorba, elfelejtve, hogy valamikor értelmiséginek készültek, képzőművész álmaik voltak. Ezt az állapotot szüntette meg számomra Stanik István telefonhívása 1989 decemberében, mondván, hogy nagy tervei vannak, irodalmi és művészeti újságot szeretne kiadni, és biztosan tudnék segíteni neki az arculat és a művészeti rovat szerkesztésében.

A marosvásárhelyi képzőművészeti középiskola irodalmi és művészeti folyóiratának, a Zenitnek illusztrációs anyagát két évig én gyűjtöttem és sokszorosítottam éjjel Nagy Pál kedves tanárom grafikatermében, de az újságszerkesztéshez ezenkívül kevés közöm volt Stefi hívásáig. Ez sorszerű, gondoltam akkor, és látva ma a fényképet – melyet talán Marian Tóni, a Bihari Napló fotósa készített rólam –: a Kelet–Nyugatnak szánt szerkesztőségi szobában asztal nélkül a földön lelkesen dolgozva, emlékszem, nem volt könnyű feladatom. Megvásároltam tíz jó minőségű nyugati sajtóterméket és kielemeztem aszerint, hogy melyek az azonos elemek, és milyen változókat lehet látni oldalanként, sajátosságukat meghatározva. Inspirációs forrásnak a Magyar Naplót kaptam, címnek pedig a szerkesztőség a Kelet–Nyugatot határozta meg. Miután megterveztem a fejlécet és az újságot magát, hosszú leckéket kaptam az analóg nyomtatás rejtelmeiből, ugyanis hetente egyszer hajnali négyig kellett a nyomdában ügyködjek, és ha tévesen számoltam a sorokat, vodkát követeltek a nyomdászok a plusz sorok szedése miatt. Egyszóval tervezőgrafikus és rovatgondozóként gyarapíthattam az ismeretségi tőkét, melynek a mai napig nagy hasznát veszem. Természetesen először a Kelet–Nyugat művészeti Galériájában adódott alkalom a művészetkritikai megfogalmazásokra, Fábián Imre, Mihálka Zoli és Magdi – és most nem sorolom, még valakit kihagyok – baráti segítségének köszönhetően csiszolódtam. Magyarországi képzőművészekkel végre kapcsolatot teremthettem. Csodálatos élményt jelentett és büszkeséggel vettem tudomásul azt a tényt, hogy Budapesten a Nyugati pályaudvar aluljáróban Kelet–Nyugatot kiáltottak a rikkancsok. Életemben először érezhettem úgy, hogy magyar közösségünknek valami hasznosat csinálhatok.

2002-ben a Várad folyóirattal a folytatás eszméjét hoztuk létre, sajnos mára egyre kevesebben. Változást nemcsak a digitális nyomdai előkészítési technika hozott, hanem a nyomtatás minősége is. Szeretném hinni, hogy nemcsak az irodalom, hanem az esztétikai forma és a Galéria rovat anyaga is társadalomformáló szerepét kihasználva tud nyújtani olyan különlegességet, mellyel Kelettől Nyugatig hidat teremthetünk a vizualitásban is.

Ujvárossy László