Kelet–Nyugat-keresőben

 Váratlan feladatot (kérést) kap az ember, és elkezd keresgélni az emlékei, netán dokumentumok közt. Így járva el, két régebbi, 2000-ben megjelent kötetem után nyúltam a könyvespolcon. Az egyik Gondolatok Keletről Nyugatra címmel jelent meg, a Budapest központú Anyanyelvi Konferencia kiadásában. Az egyik, még 1998-ban született írásomban olvasom: „A Nyugat legelső írása – Ignotustól – a Kelet népe címet viseli. Móricz Zsigmond, évekkel azután, hogy kiszállt a Nyugat szerkesztéséből, a társszerkesztésből Babitscsal, élete utolsó szakaszában a Kelet Népét szerkesztette. Ady Endre egész életműve Kelet és Nyugat pólusai közt feszülve, őrzés és szakítás, a sajátosan magyar »ősi« történelem és a Párizs-vonzás dilemmáját akarja megoldani, önmaga és népe számára.” Amikor ezt leírtam, persze nem a kevéssel korábban megszűnt váradi Kelet–Nyugatra, a lapra gondoltam. Bár tehettem volna. Közben azonban tovább keresgélek, és már közelebb kerülök Nagyváradhoz, a néhány évet megélt laphoz. Valamikor a kilencvenes évek közepén a Magyar Nemzetben jelent meg egy publicisztikám, Kelet és Nyugat között, Nagyváradon címmel, amely így kezdődött: „Adyt keresem, a Körös-parton. Találkát adtunk – no nem egymásnak, mármint vele közvetlenül, hanem akik halálának 75. évfordulóján emlékezni jöttünk –, én azonban elég óvatlanul nem jegyeztem meg, amit a telefonba a szervezők mondtak, így hát tanácstalanul járkálok egy január végi reggel a váradi Fő utcán, kutatok egy plakát után, amely útba igazítana. A színházzal szemközti könyvesbolt kirakatában semmi jel, hogy ebben a városban ma tudományos ülésszakot tartanak a költőről…”

Egy kis kitérő után rátérek feltételezésemre, hátha a Bihari Napló segít. „Miután ez szerencsésen megtörtént, már nincs akadálya, hogy a Körösvidéki Múzeum termében az utolsó pillanatban csatlakozzam a Budapestről és Debrecenből érkezett, valamint a helyi előadókhoz, sőt a Kelet–Nyugat legfrissebb, 1994. januári számát is kézhez vegyem, amely szerencsésen egészíti ki az ülésszakra készült előadásokat.”

Bővebbet akkor írhatnék az ünnepeltről, pontosabban az emlékezést kiváltóról, ha most elő tudnám keresni régi lappéldányaimat. Szívesen tenném – de a kereséssel lekésném az emlékező gyülekezetet, nem úgy, mint 1994 januárjában. De azzal a reménnyel küldöm soraimat, hogy valahol a városban csak lesz plakát az alkalomra – ha nem is engem kellene most eligazítania.

Kolozsvár, 2015. február 12. Kántor Lajos