Kedves istentelenek
Dragomán György A fehér királya óta tudjuk, hogy a diktatúrák világát társítani a gyermeki, félnaiv elbeszélővel telitalálat. Nincs ez másként Horváth Péter legújabb regényében* sem, annyi különbséggel, hogy itt egy másik nézőpont, és ezzel együtt egy másik szál is helyet kap a történetben. A Kedves Isten egy apa és fia történetét meséli el az 1956-os események és azok következményeinek fényében. Az már a könyv elején kiderül, hogy egyáltalán nem meglepő módon hőseink rokon lelkek: Tibor, a kisfiú bálványként néz fel a karnagyként dolgozó apára, akire valóban fel is lehet: felvilágosult szellemű, emberséges ember és meggyőződéses kommunista, mert ebben az eszmerendszerben látja vagy inkább szeretné látni saját elvei megtestesülését, amelyek közül az egyik legfontosabb a művészet tisztasága. Azonban rosszkor van rossz helyen, vagy túl jókor túl jó helyen – a kérdés nyitott, hisz egy forradalomban azt, hogy valaki hős vagy áldozat, csak egy hajszál választja el. Akaratán kívül, banális véletlenek egymásutánisága folytán keveredik az események sűrűjébe, míg végül már nem tud kilábalni belőlük. Ezután következik a szokásos kirakatper meg a bebörtönzés, a történet ismerős, de mégsem elcsépelt. Horváth az apafigurát sikeresen megmenti a klisés hős kategóriájába való beskatulyázódástól, először is hiányzik belőle a forradalmi hevület, nem a hazát, hanem a munkatársait akarja megmenteni, minden eszközével azon van, hogy elkerülje a vérontást, és féken tartsa a színházban elharapódzott, szesztől fűtött indulatokat. Egyik pillanatban hőst, a másikban árulót kiáltanak rá, míg végül elveszít mindent, a családját is, és meggyőződéses ateista létére az Istennek kezd leveleket írni a börtönben: senkije sincsen már, akinek kiönthetné a szívét, csak azzal tud őszinte lenni, aki nincs, és akiről tudja, nem hallja a szavait.
Hasonló helyzetben van a fia is. Miután az apát bebörtönzik, és az anya nem tudja többé eltartani őt meg az öccsét, a két gyerek intézetbe kerül. Bizonyos szempontból rosszabb ez, mint a börtön, hisz itt a fogvatartottak nagy része nem tudja, mit keres ott igazából, különféle ábrándokból élnek, hogy majd egyszer utánuk jönnek a szüleik, vagy egy egészen más utat választanak, és így védekeznek az elhagyatottság fájdalmai ellen: konokul tagadják, hogy volt családjuk, igyekszenek elfelejteni az olyan szavakat, mint anya, apa, testvér. Sándor, az elbeszélő öccse is ezt teszi, másként – mivel kissé lassabb, mint a többiek – esélye sem lenne beilleszkedni ebbe az elállatiasodott társadalomba. Még a testvérét is megtagadja, nem hajlandó szóba állni vele, durva, látszólag lelketlen emberkölyökké válik, még azt is bántja, üti-rúgja, aki gyöngéd vele, mert nem bírja elviselni a kedvesség múlékonyságát és a körülötte mindenhová betokosodott keménységet meg sivárságot. Tibor azonban lázadó alkat, és túl értelmes ahhoz, hogy beletörődjön a sorsába. Mindenáron szeretne hazakerülni a nagyszüleihez Budapestre, de addig sem hajlandó lapítani: nem tagadja meg azt, amit a nagyapjától és az apjától tanult, zsinórban kapja az ötösöket és minden kérdésnél jelentkezik az iskolában, még ha ezért esténként verés jár is a hálóban. Végül pedig pontosan az intellektusa menti meg: Likkert, a rettegett és brutális hálófőnök-pajtást is érdekelni kezdik a történetei, bokszzsákból mesélő lesz, és mintha a legprimitívebb gyerekek is megszelídülnének a történeteitől, amelyeket még az életből hozott magával.
Igazi barátra az intézetben azonban nem lel. Egyetlen fiúval kerül közelebbi, kvázi bensőséges viszonyba, de a szerző ezt is finoman árnyalja. Garami alapvetően nem rosszlelkű gyerek, csak épp a jelleme gyenge és gyáva, többször visszaél Tibor bizalmával, amit amaz sorozatosan megbocsát neki, mert tudja, hogy rajta kívül úgysem számíthat senkire az intézetben, és az alkalmi kedvesség is jobb, mint a gyöngédség teljes hiánya. Tőle tanulja el például az istenhit egy sajátos formáját: neki is, csakúgy, mint édesapjának, szüksége van az önvallomásra, ám egy ennyire kirekesztő környezetben nem tehet rá magányára még egy lapáttal azzal, hogy a naplóírás hangsúlyosan elzárkózó, önmagához beszélő tevékenységét választja. Ezért szólítja meg ő is az istent: még az apjáénál is furcsább a viszonya a fennvalóval, mert noha többször hangsúlyozza, hogy tisztába van vele, nincs odafönt senki az égben, ennek ellenére megpróbál az isteni törvények szerint élni, és úgy tesz, mintha elhinné, hogy az a bizonyos szem mindenhová ellát. A történet végén aztán, csakúgy, mint minden kétkedő hívő, személyesen is találkozik az istennel.
A nevelőintézet világa leginkább William Goldingéval rokonítható: itt hiába felügyelik őket a felnőttek, az igazán mérvadó törvényeket a fiúk hozzák egymást közt, jobban mondva az iskolában többször bukott, ám szellemi elmaradottságukat fenyegetéssel és fizikai erejükkel kompenzáló vezetők. A nevelőintézet világa azonban még számukra sem otthonos és élhető környezet, Likker például szökést kísérel meg, Moszkvába akar eljutni az ottani elvtársakhoz. Igen, a felnőtteknek mégis sikerült egyetlen téren behatolni a gyerekek birodalmába, és megfertőzni azt: a legkisebbek közt is mindent átleng a kommunizmus keltette gyűlölethullám, azzal heccelik egymást, a szocialista bujtogató retorikát felhasználva piszkálják és sértegetik egymást, az anya szót pedig csak akkor veszik a szájukra, ha a kurvát is társítják hozzá.
Tiborban és apjában további közös vonás, hogy tudatosan-tudattalanul a nőkben látják az emberiség civilizáló erejét. Ahonnan eltűnnek a nők, ott csak tesztoszteron van, ütések, lövések és vér. Az apa a történetben először az októberi események előestéjén tűnik fel egy baljóslatú hajnalon, és – véleményem szerint egyáltalán nem vulgáris kontextusban – egyetlen szó jár az eszében: pina, avagy béke. Tibor is állandóan keresi a kapcsolatot a lányokkal, s míg otthon megszokta, hogy a másik nemtől általában csak jóra számítson, addig a falu iskolájában, ahol az intézetisek együtt tanulnak a többi gyerekkel, kevés kivétellel leginkább megvetés, kihasználás éri a lányok részéről. És az anya sem hagy maga után túlságosan kellemes emlékeket, amikor hosszú idő után meglátogatja a fiait.
A Kedves Isten nemcsak cselekményében, motívumaiban és szereplőiben érdekes könyv, hanem szerkesztésében is. Különböző tipográfiájú szövegrészek váltogatják egymást, a megszokott szövegarculatok közé Courier New-val szedett fejezetek ékelődnek be. Ezek különböző gépelt vádiratok és jelentések, amelyekből az apa sorsa és hányattatásai kerekednek ki. Ugyanakkor fontos szerephez jutnak a könyvben a fotók is, Tibor mintha azért mellékelné ezeket az Istenhez címzett leveleihez, hogy képekben is tájékoztassa őt a földön történő dolgokról: láthatunk itt Kádár Jánosról készült portrét, kapcsolási rajzot, bélyeget, propagandaplakátot, Marxot, Lenint, Engelst stb.
Végezetül pedig marad a kérdés: vajon mennyire önéletrajzi ihletettségű a Kedves Isten? Valamennyire egészen biztosan az, hisz a szerző gyerekkori fényképe díszíti a borítót, és a tőle hallott történetek közül jó néhány visszaköszön a lapokról, sőt, még egy-két szójárás is ismerős volt. Őszinte és mellbevágó olvasmányélmény, fiataloknak különösen ajánlott, mert szépirodalmi kvalitásai mellett visszafogott, a tényekre szorítkozó nyelvezetével remek kor- és kórképet nyújt a hatvanas évek eleji Magyarországról.