Kedves Isten!

Arról még nem írtam Neked, amikor az Anyu meglátogatott minket. Két hónapja lehettünk itt. Vasárnap volt, még jó idő, de a ligetben már hullottak a vadgesztenyék. A másnapi csatához gyűjtöttük őket. A Szamaras kihozta az intézet két csacsiját a gyűjtéshez. Két összecsomózott abrakos tarisznya volt a hátukon átvetve. Abba szedtük a vadgesztenyét a Garamival. A lány szamár volt velünk. Garami félt tőle, hogy megrúg vagy megharap minket, de velem engedelmes.

Voltam már náluk az istállóban egyszer. A Szamaras Tóth küldött, hogy itassam meg őket. Azt hitte, biztos megtipornak. De nem bántottak, mert beszéltem hozzájuk, mint Nagyiéknál a kályha szelleméhez. A Kloska úr oroszlánját mondtam, a Leót, mintha tényleg láttam volna, pedig nem.

– Fekete sörényes hím oroszlán a Leó – meséltem a szamaraknak –, a szeme meg sárga! Egy hintaszékben morog, Pesten, a magasföldszint egyben, a Kloska úr lakásában, fogát vicsorgatja. Egyszer odamentem hozzá. Kitátotta a száját, én meg beledugtam neki a fejem. Nagyon csodálkozott. Nyalogatta a nyakam. Megtanítottam aztán a hintaszékből kirepülni, ahogy én szoktam a láncos hintából, a téren. Egyre messzebbre szállt. Végül átrepülte a Kloska úr szobáját, de a falnál se zuhant le, hanem visszafordult a levegőben. A farkával kormányozta magát. – Amíg ezt meséltem a szamaraknak, a lány szamár két vödör vizet ivott meg az istállóban. Megsimogattam a homlokát közben. Felkapta a fejét, megfogta a mackófölsőm ujját a fogaival. (Azt hittem, meg akar harapni.) Közelebb húzott, és a szemembe nézett. Akkora szeme van, mint a tenyerem közepe.

– Világ proletárjai, egyesüljetek! – mondta.

– Szamarak nem tudnak beszélni! – hőköltem.

– De tudnak – mondta.

Attól fogva, ha meglátott az udvaron, vagy hátul, és szabadon volt, mindig odakocogott hozzám, hogy simogassam, de nem szólalt meg többet.

Most is magától ballagott utánunk a gesztenyeligetben, nem kellett húzni. Ha odébb mentünk a Garamival a vadgesztenyefák közt, ő is odébb jött.

– Apám! – ámult a Garami. – Ez a kurva szamár beléd van zúgva! Engem már kétszer megrúgott, most meg olyan szelíd, mint egy kutya.

A mackófölsőnkből csináltunk kötényt, abba szedegettük a fényes gesztenyeszemeket. Ha megtelt, beleborítottuk a csacsi oldalzsákjába.

A fiú szamárral a Turpinszki Tamás gyűjtött, egyedül, távolabb. Az ő szamara nem engedelmeskedett. Hiába rángatta, nem ment egy lépést se.

Garami azt mondta, hogy a Turpinszki szülei főmuftik. Megnéztem a lexikonban. Arab szó, jogtudós muzulmánt jelent. A muzulmán nem szerepelt a lexikonban. Gondoltam, megkérdezem a Turpinszkit.

Ebéd előtt kint napozott a falnál.

– Mi az a főmufti?

Addig lehunyt szemmel süttette magát. Most kinyitotta.

– Pardon?

–Te biztos tudod.

Újra lehunyta a szemét, mintha ott se volnék.

– És a muzulmán? – kérdeztem.

– Lexikon – felelte.

– Nincs benne – mondtam.

Figyelmesen nézett rám, mint a bogarat szoktuk, mielőtt felszúrjuk a gombostűre.

– Pótkötet – mondta.

– Milyen pótkötet?

– Második sor, külön rakva.

Azt még nem írtam Neked, hogy az intézetben két tanulószoba van. A nagyobbikban vannak az elsősök és másodikosok, rájuk a Szatmári elvtársnő felügyel. Ránk, nagyokra, a Zsuzsa néni. A Turpinszki valamiért a kicsikhez van osztva. A könyvszekrény a mi termünkben van. A Turpinszki mégis tudta. De a muzulmán abban se volt benne. Megkérdezhettem volna a Zsuzsa nénit, de nem mertem. Hátha disznó dolog, mint a koton meg a petefészek.

Az esti mosakvásnál megkérdeztem a Turpinszkit újra.

– A muzulmánok turbánt viselnek, és Allahban hisznek – mondta.

– És mi az az Allah?

– A muzulmán isten.

– Te is muzulmán vagy?

Most ő kérdezett.

– Hogy jut ilyesmi eszedbe?

– Mert az apád mufti.

Megrebbent a szeme.

– Az én apám ügyész. – Látta rajtam, hogy azt a szót se értem. – Ő kér ítéletet a bűnösökre meg a bűnözőkre – mondta. – Az én apám nagy ember!

– Aha – vigyorogtam. – Te mégis itt vagy.

– Már nem sokáig. A szüleim Moszkvába utaztak. November végén értem jönnek, és hazavisznek.

– Ruszkik vagytok?

– Nem, kedves Sormás. Én magyar vagyok.

– Mint én – bólintottam.

– Nem egészen. Én hű fia vagyok hazámnak, a Magyar Népköztársaságnak.

– Minden kisdobos az.

– Kivéve az olyanok, mint te. – Kedvesen, mosolyogva mondta. Pontosabban, ha nem mondtam volna, az egyik szeme kék, a másik barna. A barna szeme mosolygós volt, de a kék, az hideg.

– Miért ilyen a szemed? – kérdeztem.

– Heterokrómia.

Nem akartam, hogy okosabbnak higgye magát nálam, ezért másnap ezt is megnéztem a lexikonban. Ez se volt benne. Megkérdeztem Zsuzsa nénitől, de ő se tudta.

– A Turpinszki nincs a lexikonban – mondtam most a Garaminak, ahogy a gesztenyeszemeket szedegettük.

– A Turpinszkit hagyjad! – intett Garami. – Az egy Júdás spion.

A spiont értettem, a Júdást nem. De nem tudtam megkérdezni tőle, mert a liget szélén valaki üvöltött:

– Sormást hívatja az Igazgató Elvtárs!

Garami azt mondta, bújjak el gyorsan, és legalább két órát ne jöjjek elő. Addigra elpárolog az Igazgató Elvtárs haragja.

– Miért haragudna? Semmit nem csináltam.

– Talán megtudta, hogy kilestük a Zsuzsát zuhanyozva.

– Honnan tudná?

– Vagy megtalálta a titkos füzetedet, amibe Istennek írogatsz.

– Az ki van csukva.

– Miért? – kérdezte Garami. – Hova dugtad?

De én már futottam. Hallottam, hogy valaki szuszogva trappol a nyomomban. A lány szamár volt az.

– Jól van, csacsi, hagyjál. Menj vissza! Hallod? Keresd meg a Tóthot! Ő a gazdád, nem én! – Nem akart mozdulni. Félrebillentette a pofáját, úgy bámult a nagy, buta szemével. Ott hagytam volna, de megint jött. Ha megálltam, megállt. Ha mentem, kocogott utánam. Berohantam a kiskapun, és becsuktam előtte. Futva kerültem meg az épületet. Arra gondoltam, talán anyu írt levelet az Igazgató Elvtársnak, hogy küldjön minket haza, és most azért hívat. Az oldalkapun akartam bemenni, onnan is vezet lépcső az emeletre. De megláttam, hogy az Igazgató Elvtárs a zászlórúdnál áll valakivel. Kifújtam magamat, kisimítottam a mackófölsőmet. A hajamat is el akartam, mint régen, a választéknál, de nem volt választékom. (Az előző héten lettünk újra kopaszra nyírva.) Kiléptem a sarok mögül, a zászló felé indultam. Közelebb már láttam, hogy egy lila ruhás, rövid hajú nő áll az Igazgató Elvtárs mellett. Furcsán meggörnyedve, helyben lépkedett, mintha táncolna. Ahogy forgolódott, láttam, hogy az ölében, vagyishogy rajta van a hasán egy gyerek, csimpaszkodva.

Az öcsém volt az.

– Gyere, fiam! – Az Igazgató Elvtárs észrevett. – Szaporán! – integetett.

A lábam nem akart lépni. Mire odaértem, folyt a taknyom, nyálam.

– Istenkém, hogy megnőttél te is…! – Anyánk kacarászott. Nekirohantam a szoknyájának.

– Hát köszönni ki fog? – kérdezte az Igazgató Elvtárs. Egy értelmes hang se jött ki a torkomon. – Jól van! Beszélgessenek csak. Üljenek egy padra. És ahogy mondtam, művésznő. Ne időzzön sokat! – Az Igazgató Elvtárs elment.

Anyu nevetve próbálta lefejteni magáról az öcsémet, de az nem hagyta magát. Anyu botladozva elindult vele, a padhoz.

– Hozd a kisbőröndömet! – mondta nekem.

Vittem. (Pedig nem is az övé volt, hanem apa neszeszerje. Bécsből hozta, mikor kicsi voltam. Kívül fényes, lakkfekete, belül puha, sárga bőrből készült rekeszek vannak benne a borotva dolgoknak, meg egy selyembélésű az ingnek, nyakkendőnek. Külön rekesz a mandzsettagombnak.) A bőröndöt letettem a padra. Anyu leült mellé, a Sanyival.

– Ne bőgj! – simogatta. – Hát itt vagyok! Hallod? Inkább meséljetek! – Öcsém átfogta a nyakát, fejét a vállába fúrta. – Mi baja a Sanyinak? – kérdezte tőlem. A földre fújtam a taknyomat. Jó messze ment. – Nincs zsebkendőd? Vedd ki az enyémet! Ott van a zsebemben! Nem abban! A balban! – Kivettem a zsebkendőjét, hogy megtöröljem vele az arcomat. Elborított az anyaszag.

– Vigyél haza innen!

– Nem tudlak! – mosolygott. – Most semmiképpen. Majd talán jövőre. Képzeljétek, novemberben megint Szent Johanna leszek, Miskolcon! Én mentem meg egész Franciaországot!

– Minket mentsél meg!

Megsimogatta a fejemet.

– Tedd vissza a zsepit, ha már nem kell.

Láttam, ahogy az épület sarka mögül a Garami kiles. Aztán előreugrik, mintha lökték volna. Mögötte felbukkant a lány szamár.

– Jaj, de édes csacsi! – Anyu megint nevetett. – Azon szoktatok lovagolni, ugye? Az angol úrifiúk is intézetbe járnak! Ők is tanulnak lovagolni…

– A Likker azt monda, kurva vagy!

– Tessék?

– Minden színésznő az!

– Hogy mondhat ilyen szamárságot az én okos, nagy fiam? Mi van a Sanyival? Gyakran van vele ez?

– Vigyél haza, anya!

– Az Igazgató Elvtárs azt mondta, hogy jó az előmeneteled. Azt mondta, te vagy az intézet legjobb tanulója.

– Ezért vernek mindig!

– Beszélsz bolondokat.

– Minden ötösért meggyomroznak!

– Kicsikém, ne hazudj.

– Kisdobos becsület szavamra!

– Miért akarod összetörni a szívemet?

– Nem hazudok! A Garami megmondja!

De hiába integettem neki, a Garami nem jött közelebb, csak az a kurva szamár. Odakocogott elénk, és legelni kezdte a virágokat. Közben laposan pislogott felém, és elhúzta a száját, mintha nevetne.

– Ez a csacsi ismer téged! – mondta anyánk. – Mi a neve?

– Engelsz.

Sanyi már nem sírt, de még mindig kapaszkodott.

– Megkaptam ám a leveleidet! – mondta anyánk nekem. – Nagyon szép levelek. Büszke vagyok rátok. Nem is tudtam, hogy a lekvárt annyira szereted.

– Nem lekvár! – bömböltem. – Hitlerszalonna!

Ekkor az épület túlsó felénél felbukkant Szatmári Elvtársnő a Szamaras Tóthtal. A Szamaras szeneslapátot hozott a vállán. Engelsz is meglátta őket. Lesunyta a fejét, oldalt táncolt a pad mögött. A Szamaras füttyentett neki.

– Engelsz, hozzám! – A szamár pislogott, terpesztett. – Mi van, nem fogadsz szót? – A Szamaras lomhán közeledett.

– Ilyen nagyfiúk is vannak közöttetek? – kérdezte anyánk. – Ugye, a spenóton kívül mindent megeszel?

– Vidd már onnan azt az állatot, Tóth, mielőtt az egész csillagot lelegeli!! – kiáltott Szatmári Elvtársnő a Szamaras után.

(Még nem írtam Neked, hogy a zászlórúd körüli virágágyásban a tátikák és nefelejcsek közé Szatmári Elvtársnő piros kokárdavirágot ültetett, négy ötágú csillagba. A tátikákból meg sarlót és kalapácsot csinált. Engelsz éppen a kalapácsot ette.)

A Szamaras futni kezdett.

– Tavaszra már te is ilyen nagyfiú leszel! – mondta anyánk.

– Lehugyozod a vörös csillagot? – kiáltott a Szamaras Tóth. – Az anyád keserves… – Engelsz elbődült, farkát felcsapta, és odakakált a virágágyásra. – Még le is szarod? Majd adok én neked! – Lesújtott a szamár fejére. Engelsz úgy tett, mintha meginogna, aztán oldalról beleharapott a Tóth könyökébe. – Megharaptál? – Visszhangzott az udvar. – Engem?! – Újból felemelte a lapátot. – Most megdöglesz, bazd meg!

– De ugye, te nem beszélsz ilyen csúnyán, kicsim? – kérdezte anya.

Mire Szatmári Elvtársnő odaért, Tóth háromszor csapott le. A harmadik leterítette a csacsit. Oldalára dőlve rúgkapált a virágok közt. Körötte az oldalzsákból kigurultak vadgesztenyeszemek.

– Most hogy visszük el innen? – sápadozott Szatmári Elvtársnő.

– Kibírja, ne féljen – zihált a Szamaras. – Szívósak ezek. – Felrángatta Engelszt a zablájánál fogva, és elvezette.

– Elnézést, művésznő – mondta az Elvtársnő. – Főzettem magának egy kávét a konyhán, mielőtt elmegy.

Anyu nem itta meg a kávét, mert az öcsém kiverte a kezéből a csészét, aztán belefejelt az arcába. Anyu azt mondta a Szatmári Elvtársnőnek, hogy adjanak Sanyinak egy fél Belloidot. (Az egy kicsi, sárga gyógyszer, idegesség ellen.) Az elvtársnő azt mondta, szükségtelen, mert az esti tejbe mindig forralnak brómot. (Azt nem tudom, micsoda.) Hogy a gyerekeknek nyugodt álmuk legyen. Hát nekem nem volt az. Folyton arra ébredtem, hogy zuhanok álmomban. Asszem, üvöltöttem, mert valaki befogta a számat.

– Hallgass! – A Turpinszki volt az. – Uralkodj magadon! Ne tudják, hogy szenvedsz!

– Nem szenvedek, csak rosszat álmodtam.

– Ha értem jönnek – suttogta –, szólok apámnak, hogy téged vitessen át a fóti gyerekvárosba. Add ide a kezed! Fogom, míg elalszol.

Reggel a mosdóban mondtam neki, hogy köszönöm.

– Mit köszönsz?

– Tudod te azt!

– Fogalmam sincs – mondta, és ott hagyott.

Lehet, hogy az egészet álmodtam? Őt is meg Engelszet? Anyát is meg mindent? Hiszen nem lehet, hogy itt volt, és nem vitt haza minket! Ha itt lett volna, odaadom neki a nyakláncot, amit a búcsúban találtam. Lehetetlen, hogy elfelejtettem! A hálószemlénél megkérdeztem Szatmári Elvtársnőt, hogy milyen nap van.

– A tanuló csak a tanár kérdésére felel! Öt perc múlva sorakozz a kapu alatt! Aki elsőnek ér le, felhúzhatja a zászlót helyettem!

A bakancsomat be se kötöttem, úgy rohantam. Senki nem volt még a kapualjban. Kiszaladtam a zászlórúdhoz. A tátikák és nefelejcsek közt érintetlenül ragyogott a négy ötágú csillag. Más virágok se voltak lelegelve, vagy összetaposva a virágágyásban. Vagy tényleg álmodtam, hogy Anya meglátogatott, vagy a fűtő tette rendbe az ágyást hajnalban.

– A rablánc a lábon nehéz volt,

Se széttépte büszkén a nép…

A zászló csattogva emelkedett a magasba, mert fújt a szél, és sütött a nap.