„Kard ki kard!”
Esterházy Péter tavalyi regénye* korántsem nevezhető egyszerűnek, és százoldalasnak sem. Sőt, a történettel és a „kardozással” is problémák adódnak, tekintetbe véve a „cselekmény” kuszaságát, szerteágazását, töredékességét. Nehezen követhető, a gyakori betoldások és epizódok után megcsavart szálakat csak komoly odafigyeléssel lehet rendezni. A méretes jegyzetapparátus pedig csak tovább bonyolítja a megértést, de az akadályoztatott olvasással bizonyára szándékai voltak a szerzőnek. A kötet nyelvi megformáltsága – Esterházy nyelvi zsenijét ismerve – ezúttal is maradéktalan, a humor, az irónia minden szinten átjárja a művet. S mindezek mellett ott van a már említett jegyzetapparátus, amely majd a kötet felét kiteszi, nem egyszer előfordul, hogy több a jegyzet egy oldalon, mint a főszöveg. A jegyzetek következetesen törik meg a lineáris olvasást, és következetesen zavarják össze a történetet. Több nézőpont és szempont érvényesül a jegyzetekben, láthatunk 17. századi krónikás kommentálót, de 21. századit is, a korhűséget megakasztó hozzászólást, vagy a főszöveg esetleges hibáit korrigálót, sőt a szerző saját gondolatának tűnőt is. Ebből a szempontból tehát a jegyzetapparátus nem tekinthető homogén egységnek, s számtalan olyan jegyzet is akad, amely nem illeszkedik szervesen a szöveghez. A túlzásba vitt jegyzetelést viszont szándékos írói koncepciónak is lehet tekinteni, a szerzőt korábban ért támadások, miszerint nem jelzi pontosan a hivatkozásait, idézeteit, magyarázatként szolgálhatnak a jegyzetapparátusra. Esterházy reakciója tehát egyszerre önigazolás és irónia.
Másrészt a túlzott önreflexivitás is bonyodalmat okoz a kötet esetében: Esterházy ezúttal túlságosan előtérbe helyezi önmagát, a szövegalkotás mesterségében való jártasságát, s bár ezeket retorikailag próbálja megoldani, mégis szembetűnő és zavaró tényező.
A történet egyszerűnek tűnik, de valójában nem az: III. Lajos németalföldi régenssel kezdi a cselekményt, aki Magyarországra érkezik egy Habsburg-ellenes szövetséget kötni Nyáry Pál gróffal. Egyikük sem tudja, hogy az udvar mindkettejüket figyelteti, sőt lépéseikről jelentések is születnek. Az ízig-vérig 17. századi kémtörténetnek látszó cselekményt csak megfűszerezi a Sztambulból hazatérő, magyarnak született, de törökké lett kém, Kara Zsigmond, vagy a kavargó lelkületű, fiát eltitkoló s gyilkosságot elkövető Pázmándi Zsófia alakja. Esterházy egyszerre több, hosszabb-rövidebb történetszálat bonyolít, egy idő után maga is megjegyzi, hogy rendezni kellene, különben teljes a káosz. A rendezés és a pontosság igénye – valóban száz oldal – ugyan megvan, de a végére várt megoldás képlékennyé sikeredik. Az oldalszámozás, amely az elején még pontosan követi a rendet, a történet közepén összezavarodik, utolsó és utolsó előtti oldalak kúsznak be, majd több számozatlan oldal is nehezíti az olvasást. A tudatos szerkesztés a jegyzetapparátussal „együttműködve” hoz létre egy sajátos szövegformát, melyben a linearitás és a koherencia csak másodlagos szerepben tűnik fel.
Az előversengéssel szemben, ahol a konkrét önreflexión és múltidézésen keresztül olvashatjuk a szerzői szándékot is, a kötet, a történet célját: „azt szeretném, az a becsvágyam, a hübriszem, hogy beszámoljak apám élete utolsó két évtizedének boldogságáról” (6.), végül nem teljesül az előre elhatározott szándék. Az előversengés és az utolsó oldal közötti kétszázvalahány oldal egyáltalán nehezen elégíti ki ezt a várakozást. Az egyetlen épkézláb, kézzelfogható magyarázat a műben egy lábjegyzetben feltüntetett félmondat: „Azt szeretném, mondta, ha a gyerekeim tudnák, utolsó éveimbe boldog voltam. (…) Hogy a fájdalom, amelyet nekik okoztam, és a fájdalom, amelyet a feleségemnek okoztam, meghozta a gyümölcsét. Szóval, hogy az okozott fájdalom eltörpül a keletkezett boldogsághoz képest.” (208.) Voltaképp ebben a paratextusban teljesedik ki a szerzői szándék, így – megfontoltan ugyan, de – kijelenthetjük, hogy a valódi történet nem a főszövegben, hanem a jegyzetekben íródik.
Korábbi hasonló regényéhez (Esti) Esterházy ezúttal is egy már meglévő „művet”, pontosabban műfajt pécéz ki magának, s írja át esterházyasra. Egy 17. századi – valóságban nem létező, de a formai elemeket magán hordozó – krónikát szemel ki áldozatául és ezt teljesen lebontva, leépítve, de a stiláris, formai, műfaji sajátosságait megtartva építi újra a művet. Az újraalkotás folyamatában mindvégig szem előtt tartja, hogy a 17. században vagyunk, de a 21. század szerint szemlélünk. Ezért kaphatnak helyet a műben olyan részletek, mint a III/III-as jelentésekre kísértetiesen hasonló szövegek: „Értékelés: Részvétlenségét jócselekedetekkel leplezi. Ellenőrzése folyamatban.” (41.) A szövegen túlmenően pedig az egész megfigyelési história az erre való rájátszás. A szerző ugyanígy rájátszik a 17. századra jellemző elemekre is, úgy, mint a ködös történetvezetésre, vagy a jól ismert Querela Hungariae toposzra (lásd Ötvenedik oldal). De a legenda műfaja is felülíródik némiképp, amikor Gedőcs várának históriáját meséli el. Mindez annak az eszköze, hogy a történet kora némiképp hitelesnek tűnjön, legalábbis sikerüljön fenntartani a hitelesség látszatát.
A kötetben egyszerre két történet íródik: a főszövegben az úgynevezett „krónikás” gyakran pozicionált (szinte már szájbarágósan) 17. században játszódó története és a lábjegyzetekben – ha úgy tetszik – az író (E. P.) saját története. Teljes homályba burkolózó „krónikásunk” szemmel láthatóan belebonyolódik a század eseményeibe és személyiségeibe, rossz időben szerepeltet bizonyos személyeket, hamis dátumú eseményeket tüntet fel – s ennek a szerzői szándékban, az egészre nézve sincs jelentése. Esterházy szóhasználatával „tollhibának” lehet minősíteni őket.
Ezzel szemben a főszöveget kommentáló és egyidejűleg ironizáló író egy másik, saját nyelvezetű (pajzán és trágár kifejezésektől sem mentes) történetet vezet, az előversengésben megfogalmazott tervet „szem előtt tartva”. Ezzel a kijelentésével azonban megtévesztő dimenzióba sodorja el az olvasót, minket, engem. Egy újabb apa-történet? Ezzel arra kényszerít minket, hogy a Harmonia caelestis és a Javított kiadás felől közelítsük meg a történetet, belesodorva az olvasót a feneketlen Esterházy-univerzumba. A megrajzolni kívánt apa-kép azonban félhomályban sejtetődik valahol a Harmonia és a Javított között félúton.
A regény megjelenése után keletkezett kritikák igen sokrétűen viszonyulnak a műhöz: legtöbben kifogásolták, hogy a cím meghamisítja a kötetben elmondottakat. Továbbá hogy Esterházy képtelen túllépni önmagán, egyre nehezebben beszélhetünk megújulásról, vagy újítási szándékról, hiszen évtizedek óta ugyanazon elv szerint alkotja meg szövegeit, a korábban ars poeticáját meghatározó kísérletező jelleg mára már csupán a szöveg belsejében érvényesül. Önmaga vall erről a szövegben, de a szöveg – sajnálatosan – ellentmond a kísérletnek. Az egyszerűnek ígérkező kötet nem lett egyszerű.
Béres Norbert