Kapóra jöttem
Úgy tűnt, végleg elhallgattak a fegyverek. Zoltánnal elhatároztuk, hogy bejárjuk a bukaresti harcok színtereit. Körutunk végén, a napesti derengésben terpeszkedő Palota kivilágítatlanul ormótlankodott elibénk. Odafent, a Nép Háza legtetején, a fel-feltámadt szélvihar széltében-hosszában harsogva csattogtatta az országzászlót, az elnéptelenedett sugárút tömbjei felerősítve visszhangozták az óriáslobogó csattanásait. Talán a három napja kivégzett diktátor szelleme kísértett a főváros fölött…
Én magam teljesen ártatlanul és értetlenül sodródtam az események forgatagába. Avégett utaztam Bukarestbe tizenkét útlevéllel a táskámban, hogy családom és még három baráti família számára megszerezhessem az ország végleges elhagyására feljogosító vízumot. December 21-én már nyitáskor zsúfolásig megtelt a követség épülete és udvara kérelmezőkkel. Rendkívül feszült légkörben zajlott a félfogadás, úgy hírlett, hogy a Köztársaság térre toborzott, Ceauşescu által felhergelt tömeg rövidesen a magyar nagykövetség székháza ellen zúdul. Nekünk, kitelepülni igyekvőknek fogalmunk sem volt arról, hogy ha most kimerészkednénk a követség épületéből, milyen történelmi fordulat tanúi, részesei lehetnénk. Odabent kitört a pánik. Valaki elkiáltotta magát: „meneküljön mindenki, ahová tud!”, és volt, aki rémületében még az iratait is otthagyva surrant ki az utcára. Az utcára, ahol immár diktátorellenes hangulat uralkodott. A félfogadás megbénult, magam is dolgom végezetlenül távoztam, s az errefelé áramlók szavaiból kezdtem megérteni: mi is történt a Téren.
Házigazdáim, az újságcsináló Mihálka házaspár, Magdi és Zoltán (akik rövidesen Nagyváradon Kelet–Nyugat lapalapító kollégáim lettek…) kivárásra biztattak. Véleményük szerint néhány napon belül lecsillapodik a helyzet, beindul az élet, s a követségen is újrakezdik a félfogadást. Ne is próbálkozzam a távozással, hiszen „kapóra jöttem”: legalább van ki vigyázzon a Mihálka csemetékre. Nem titkolom: mivel fővárosi magyar újságírókörökben híre ment, hogy „Mihálkáéknál van egy bácsi, akire délelőttönként rá lehet bízni a gyerekeket”, bukaresti „forradalmár-tevékenységem” java azzal telt, hogy mindenféle játékos vetélkedőt, mesekitalációt, bábszínházat rögtönözzek az egyre népesebb publikum számára.
Esténként viszont Zoltán barátomnak köszönhetően afféle felnőtteknek való, hozzájuk illő „játék” részese lehettem: három napig szem- és fültanúja voltam a Romániai Magyar Demokrata Szövetség létrejöttének. Domokos Géza, Demény Lajos, Horváth Andor, Verestóy Attila, Lányi Szabolcs – néhány név az alapítók közül, kit ismertem, kit nem, kár, hogy nem volt egy hangrögzítő alkalmatosságom, az elhangzottak megörökítése érdekében. Az egyik késő esti találkozó Rudas Ernő diplomata (a későbbi magyar nagykövet) otthonában zajlott le. Ernőnek nemcsak tágas lakása, hanem – ami nagy szó volt a teljes alkoholtilalom napjaiban… – valódi szilágysági szilvapálinkája is volt! Lányi Szabolcs vegyész hatalmas gézturbánnal a fején szabadult a jilavai börtönből, miután a tüntetések első óráiban letartóztatták, és milíciaőrsről milíciaőrsre hurcolva „megnevelték”. Nos, Lányi Szabolcs volt az, aki minden találkozó alkalmával megszállottan ütötte az „autonómia vasát”. „Fiúk, fiúk, minél hamarabb, minél többet írjatok az autonómia kérdéséről – fordult felénk –, követeljük a területi, a kulturális autonómiát, az mindennél fontosabb!”
Az elhangzottak óta immár harminc esztendő telt el. Ugyan mi valósulhatott meg belőlük?…
A szerző közíró, szerkesztő, a Várad folyóirat főmunkatársa.