kád helyett

Kikapcsolják a villanyt. Anya oroszlánná zsugorodik, és nyávogni kezd. A gyertyafény lesz a sörénye. Eljátsszuk, hogy nem vagyunk szegények. Varázsol minden nap valamit. Krumpliból virágot, szalvétából selymet, rongyokból szoknyát. Anya lámpa, vékony lábakkal támasztja a nagyszobát. Anya fekete, anya bíborvörös üvegkapu. Anya tollmadár, cérnavégre kötött csomó. Fényes kalap, régi bútor egy új lakásban. Anya foncsor minden arcvonásban.

Papucs, pizsama, ami egy kórházi csomagba belefér. Nem találok semmit. Jucimama rendjén ünnepi foltok, két adag mosatlan és egy szakadt szatyornyi krém. Szaladgálunk, bogarak a hirtelen fényben. Jucimama mozdulatlan bámulja a kék csempét, szerinte tenger. Az ujjai aranyhalak, a kád az elsüllyedt hajó. Alig van fény. Merül. Megkér, hogy mosdassam le. Talán utoljára érek hozzá, utoljára merülünk egymás mellé. A víz langyos. Régen ő emelt ki a kádból, megdörzsölte a fejem és a lábujjaim. Utána sokáig nem tudtam elaludni, felkavart az illata. Jázmin és menta, varázslat és rejtély. A fiók a hálószobában, a lószőrű fésű és a kagylóhéj nyakék. Csupa titok. Most minden az ölembe hull. A szőre, a kihulló hajszálak, a kimeredő csontok, a betört körömlakkról a szín, a szempilla, a nyál. Halászom. Édes hal a zománc hűvösén.

Margit néni egyre vékonyabb. Két gramm egy összehajtogatott papírmadár. Széthorgolt arcára ragadva pár zsíros hajszál. Új párna, hogy ne fájjanak az izmok, ne nyomjon a hús alatti kvarc. Nem adják könnyen a híd kulcsát. Üvegcipő a lábon, szürke és csúszós vaskapu. Nagyanyám nem búcsúzik. Szerinte mindegy. Így is, úgy is látják egymást. Különben is, minden szó túltömött egy haldokló testéhez képest.

Molyrágta sötét ég. Fülledten puffan fölénk a félelem. Szétsepert szavak közt loholok a házig. Válladra omlik a háztető, tartod, amíg a silány füst átlehel a kezeiden. Elejted. Minden óriás kegyetlen? Az arcom a tenyeredbe fér. Homokpartra zúdul a fény, lakatlan mondatok folynak az ereszen. Tegnap óta a tengernél ülök. Háttal. Medúzák langyos és sodronyos teste szövi a kéket. A halál barázdákat ver a piszkos hullámokba. És csak várok. Kibomló hínárhajak helyén egy maréknyi földet. Tájat, ami meztelen és puha. Szemgödör-kék sejtelem. Szorító, inakba kapart idő. Ablakok szárnya zuhan. Vegyül a kék, elfedi a bőrt, akár a paplan. És csak várok. Hogy majd ott leszel. Megrajzolt színeid kifolynak a partra, és akár egy fa, gyökeret versz a krémsárga fényben. Tegnap óta itt ülök. Háttal. Mert így könnyebb a vakság. Az elsodort remény súlytalan teste. A csend. Ahogy merülsz, ahogy nyel valami fogatlan száj, valami béleletlen mélység. Zabál. Folyik a száján a tintaréz, a vasalt víz, a fénykoptatta kék tompa moraja. És aztán sötét. Minden sötét. Mint a kabátod, amiben elindultál éjszaka.