Jósika Miklós adóssága
Nincs mit rejtegetnem előletek. Hetvenéves koromban különösképpen nincs. Lemondtam minden fényűzésről. Előbb a lovaglásról, aztán a társaságról, a kocsikázásról. Egyáltalán az utazgatásról. Az utolsó út ez – Brüsszelből ide Drezdáig: Júlia brüsszeli csipkéi őrzik csak a menekülteket befogadó ház emlékét.
Mi lesz, ha le kell szoknom a sétáról is. Nem marad más hátra, csak ez az öt-hat lépés a szobában; meg az emlékezés.
Amikor már önmagadban sem bízhatsz!… Józan ítéleteidet kikezdi a képzelgés, reflexeid berozsdásodnak. Az a bizonyos hajszál az élő ember és a holt között (a történelem csak két kategóriát ismer, amiként Falstaff mondta volt). Az élet hatalommal s gazdagsággal kecsegtet – még hogyha csak incselkedik is veled a cselszövő dicsőség. Ha pedig meghaltál? – ó, az egészen más. Nem fognak többé sárral megdobálni; kukacos testeddel együtt fogy a rágalom…
Nincs ami ellen lázadoznom. Nekem már csak a múlt maradt. Magamon – tulajdon emlékeimen – kívül ki ítélkezhetne fölöttem? Sietnem kell, amíg magamnál vagyok.
Márpedig magamnál vagyok; megtart kívül-belül a fájdalom. Még 1814-ben, katonakoromban kaptam ezt a főbeli csúzt, s mind ez óráig – ötven év óta – nem tudtam végképp megszabadulni a gonosz kíntól; habár híres orvosok ötöltek-hatoltak, négy alkalommal gyógyfürdőbe küldtek, közben meg is raboltak. Végre én magam fedeztem föl egy palliatívumot, mely által meg tudom szüntetni a fájdalmat. Akár az imént is. Fejemre húzván ezt a gyolcssipkát, s rá egy másikat viaszos selyemből, végül valami meleg süveget, és szorosan bekötöm a fejemet – hermetice, úgy, hogy semmi lég ne férjen hozzá. A hatás olyan gyors, hogy mintegy húsz-huszonöt éve jóformán ki sem zökkenek a munkámból.
A lábtörés Brüsszelben már szerencsétlenebb ügy volt: öt hónapig kínlódtam, míg meggyógyultam, ráadásul egy kis seb keletkezett a lábamon, melyből a derék doktor urak igen nagy sebet csináltak. Ezen én aztán úgy segítettem, hogy angyalfű levével borogattam. Két hét alatt meggyógyult.
A lelki nyavalyák gyógyítása sokkal nehezebb; olyankor hiába van kéznél egy kis kámfor vagy rebarbara… Az összeszámlált tizenhárom kór közül (vértanúk emlékezete, ó!) a jövendő iránti hidegség első helyre került. Úgymint: aléltság, apáthia. Öregemberként próbáld megőrizni méltóságodat! – ezzel biztatom magam folyton. (S mi lesz a higgadtság-iszonyommal, visszamenőlegesen? Azt, aki én voltam, letagadni úgysem lehet.)
Önnön bűneimet nem állt módomban meggyónni. Ámde sohasem volt szándékomban letagadni, hogy már gyermekfővel gonoszkodtam, tiportam leányt is, jeleskedtem önzésben, vakmerőségben. A csatában: öldöklésben…
De hát fél életem egy csatatér volt!
Ha ütsz, pillád meg ne rebbenjen!
Ha ölsz, ne érezz megbánást!…
Pedig többnyire jámbor szándékú nevelőim voltak, s micsoda fennkölt szellem világított gyermekkorom Paradicsomában. Anyám ártatlan kacagása s könnyű léptei, midőn a hálószobában én alvást színlelek. Atyám szigorú intelmei, feddhetetlen erényű látogatói, s nyögdécselései mulatozás után. Nővéreim francia rendhagyó igéinek ragozása, később álmomban is… Minden drága, vagy riasztó, kiállhatatlan személyhez fűződik egy-egy emlékezetes, olykor bizarr történet. Ők, kik legelőbb váltak porrá: két nagyanyám. Medgyesfalvinál Marosvásárhelyhez közel csak vakáció idején jártam. Akaratos, nyers modorú, igazi magyar nagyasszony volt gróf Lázár Antalné Torma Éva. Báró Jósika Imréné – miután anyánk fiatalon elhunyt – lett az én valóságos, szerető nagyanyám, ő fogadott be minket Rozália nővéremmel régi lőrésekkel ellátott, regényes fekvésű ófenesi várába. Az épület kívülről inkább zárdához hasonlított, de a családi ünnepélyek, névnapok s mulatságok otthonossá, felszabadulttá tették a hangulatot. Az égő mécsektől kivilágított szobákból zene s énekszó hangzik föl – néha nagy ritkán ma is visszahallom, s elképzelem: ezen összeférhetetlen, rideg világból csak egyet kell lépnem, átal a rozoga küszöbön, hogy ismét odataláljak az ódon kedélyű időkbe.
Az álmodozás is hallhatóvá válik. Megtorpanok. Hinta száll a magasban. Majd miként vízesés függönye, zokogás fedi el a világ szeme elől gátlásaimat. Ki emlékezik még ebben a magától is elidegenedett testben az elfojtott nemi vágyra?
Legutóbb – még Brüsszelben laktunk – különös epizód esett meg velem. A nyárfasorból kiérve a tűző napra, erős szédülés fogott el, bizonyára a forróságtól. (Eret vágatni nem szoktam, úgy tudtam, nem vagyok hajlamos a gutaütésre.) Az úton sehol egy fiáker, egy árva gyalogos, mintha kiürült volna a város. Hirtelen szúrást éreztem – előbb a nyelvem tövében, majd a torkomban. Eszembe jutott az első halálos veszély életemben, amikor friss csukát ettem atyám belmonostori házában Kolozsvárott. És érdekes módon, miként ha a múlt utáni nosztalgia hozta volna felém, megpillantottam Péntekit – atyám tordai születésű perügyelője volt valamikor –, kacsázva közeledett. Most is a legrémségesebb, hosszú copfok lógtak le fejéről kétfelől, és ugyanolyan savanyú képpel vigyorgott reám, mint legutoljára. „Ne féljen – suttogta alig kivehetően –, a kedves mamája küldött, a báróné nagyasszony.” Hát él még? – akartam kérdezni, de szúrta valami a torkomat. Pénteki udvariasan betessékelt a boltba, melynek ajtaja tárva-nyitva volt, s bent rajtunk kívül egy lélek se. Egy borbélyszékre mutatott (különösnek, szertartásosnak tűnt az egész), hogy üljek bele. Akkor már tudatosodott bennem, hogy fulladozom. Pénteki készségesen sietett a segítségemre, csak méltóztassak kinyitni a számat. Működésének eredménye az lett, hogy nyakam, arcon kékülni kezdett (jól láttam magam a borbélytükörben), de az a valami még jobban a torkomba hatolt. Máskor mindig anyám szokta kiszedni a szálkát! – méltatlankodtam, persze hang nélkül, magamban. Egyszer csak érezni kezdtem megint, amint a hűvös, keskeny női ujjak a nyelvemet csiklandozzák, majd beljebb nyúlva egészen a torkomig, hogy megragadják a gyilkos szálkát… Ráncos gyermekarcomon patakzottak a könnyek, mielőtt elájultam volna.
Az út mentén lerogyva tértem magamhoz, ujjaim a nyakam köré fonódtak. Mundérosok haladtak el mellettem, izmos, fehér lipicai lovakon kocogva. „Ez a vénember még megtikkad ebben a hőségben!” – szólt oda nyeregben ringatózó bajtársának egy délceg huszár.
Eltűntek a hűvös ujjak, el az ügyefogyott Pénteki bűntudatos ábrázata. Aranylón kavargott a porrá lett tisztaság meg a szenny.
Akkor volt az utolsó erekcióm.
Ma kifulladva értem haza, mint akit üldöznek. Álmában szokta elfogni az embert ehhez hasonló ijedtség. Pedig ez nem lehetett álom. Igaz, hogy a felhőszakadásban mintha úszott volna felém az ormótlan fekete batár. Fülemben csak a zuhogás, nem hallottam a patkózajt az utcaköveken. Miközben nagy nehezen sikerült leszakítanom a habzó orgonabokorról egy fehér virágfürtöt, egyvégtében remegtem, hogy hátha meglátnak. Már a kapuboltív alá értem kezemben a Júliának szánt szál virággal; akkor ugrott elém a batárból egy marcona hölgy; szoknyája keményen suhogott. Drezdai szakácsnénak néztem volna, ha…
Júlia otthon nem tudta, sírjon vagy nevessen, mikor elmeséltem neki a történteket. „Ha ennyire megrázó volt, hátha gyógyítólag fog hatni a napok óta tartó melankóliádra” – nézett rám őrangyalom állhatatosan, mintha szuggerálni akarna. „A pipám is épp most kezdett szelelni” – vágom rá ingerülten. Mindennek kiszolgáltatott vénség. Szerencse, hogy írni még tudok.
Délután megint feltűnik a batár. Lekoppant volna cédulázás közben a fejem? A papírvágó kés kezemben, vékony cetlikre vágom az íveket… Most, másodszorra ismerem föl a francia dámát. Őt várja a sötét batár. Mademoiselle Charlotte elől nem lehet a szekrény mögé bújni! A francia nyelv íze, varázsa mindenütt rám talál. (Atyám és nővérem Fraunak szólította, az új nevelőnő idegen kiejtéssel beszélt németül.)
„Maga bánatos, megindító kölyök” – búgta közelről egy mély női hang. Kinézek a kocsonyás égre, a dermedt füvekre, bokrokra. A leheletétől veríték ül ki homlokomra.
„Az első éjszaka felejthetetlen” – mondták volt a fiúk a kígyózó sikátorban. Volt köztük, aki már a kaszinóban is járt Kolozsvárott.
A hadifogoly kertész – számunkra egyelőre az ő személyében látogatott el hozzánk Erdélybe a háború – szemet vetett a mi Charlotte-unkra. Gondoltam, majd én megmutatom ennek a trágyaszagú Francois-nak, hogy melyikünk a különb férfi! Nem hívhattam ki kardpárbajra. Vérem tett hevülékenyebbé vagy a dölyfös indulat ama percben, nem tudom. De elképzeltem, amint Charlotte másnak szorít helyet maga mellett az ágyban – álmosan, forrón, engedelmesen. És vakmerőn benyitottam a szobájába.
A többféle illat keveréke azóta is bódítóan hat rám. „Te hős vadóc!” – borzolta össze egyszer a hajamat.
A dölyf rég elszállt belőlem akkor. Megütközve szólt rám. Nem értettem, mindenesetre nem Pascal-idézet volt – „Feliz qui potuit rerum cognoscere causas” (Boldog, ki a dolgok okát ismerni tanulta) –, hanem valami epés megjegyzés lehetett.
Hálóingben, a fejét elfordította, nem volt benne semmi a végzet asszonyából. Ajkáról mintha végképp eltűnt volna a kacér mosoly. Haja, akár a konyhalányoké, bevette a töltött káposzta szagát. Mégsem hátrálhattam meg. Pipára gyújtottam (addig csak titokban mertem), a kályhában volt még egy kevés parázs. Majd megkértem, olvasson fel nekem valamit. Pocsékul, érzelmesen szavalva adta volt elő nekem Novalis verseit.
A föld ölében lenn, alul,
a fénytől és a bánat
árnyától távol jele gyúl
a boldog távozásnak.
Olyankor rendszerint nevetségesnek láttam; ez persze nem tántorított el az esedékes kalandtól. (Fogj át, Szerető, szívd perzselve a szám: / lengjen szerelmes / szender köde rám.) Utóvégre ki kellett elégítenem természetes ösztöneimet (ahogy a méh száll a virágra! – ezt is másoktól hallottam). Úgy éreztem, hogy egy régóta bennem lappangó betegségtől szabadulok meg a gyűrött nyoszolyán.
Ölébe hajtott fejjel, lekuporodva, várom a folytatást. Csak a kalimpáló szív könnyebbülne meg végre.
Zsíros föltincsét fölkunkorodni látom, amint fogai közé veszi duzzadt ajkamat. A gyötrő sóvárgás csillapul; merev ijedtséggel, sápadtan szállok alá egy elnyíló, lágy kehelyben. A kéj kizárja a lelkieket. Rikkantásokkal, mint a madarak, adja tudtomra, hogy csak most kezd ingerlékennyé válni, mikor bőre, húsa már kékesre játszik józan tekintetem előtt.
Reggel hiába kerestem a tükörben a kéjnek kiszolgáltatott arcomat.
Az ebédnél, amint megpillantottam, vártam, hogy undort érezzek, legalább magam iránt. De csak a cukros saláta hersegett fogaim között.
A többi a tudatalattiban eltemetve. Mint alaktalanná vált emlékeim Európa franciakertjeiben.
Addig volt igazi gyermekkorom, míg adtam a látszatokra.
Nincs itt valami ellentmondás?… Látszat és igazság.
Utoljára anyám pendelye mögé bújva fojtottam vissza erőnek erejével vágyaimat. Miután – a pap bácsi szavaival – angyali fiatalságával égbe szállt, én már csak egyetlen imádságot éreztem a magaménak. „Istenem – hajtogattam makacs sírással –, add, hogy még egyszer szálka akadjon a torkomon, s ő itt legyen és észrevegye!”…
A sérült állapotból nőtt ki a művészet. Érdemes megsérülni, barátaim! – Akkor én még ezt nem tudtam. Midőn kedvenc nyelvtanárnőm eltávozott a házból, gonoszul kiáltottam oda öcsémnek: „Tőlem mehet, a vén Frajla!” (Érett nő volt, huszonvalahány éves.) Majd törökülésben különféle dallamokat csaltam ki klarinétomból, mint kígyóbűvölő, várva, hogy magasra szálljon a jókedv. Láttam magam kívülről: orrcimpám kitágult, mint a hátaslovamé, mikor rájön az idegesség s horkant egyet.
Drezdai elszigeteltségemben mostanában, ahogy körülfog a homályos, alakíthatatlan jövő (hány nap, hány hónap jövője lehet még hátra annak, aki túl van a hetedik X-en?), megmosolyognivalónak találom tíz s egynéhány esztendős magamat, amint a Charlotte után üresen maradt szobában felnyögök s végigvágódom a komoran nyikorgó vaságyon.
Az a vaságy is melegebb volna ma a drezdai polgári hálóhelynél. Nem mondom, később vonzott Bécs, Párizs, Brüsszel is – a nagyvilág! –, de Erdélybe örökké visszavágytam. A szülőhelyemre különösképpen… Az életre szóló száműzetés minden kincsemből kifordított. Letelepedni – bár egy kerti kőasztalhoz, ha már a régi kecses bútorokat széthordta a rabló idő –, s fellapozni az atyám könyvgyűjteményéből kiválasztott ritkaságokat. Közülük is A világ nyolc csudáját. Kőváry László igen mulatságos adomát írt volt arról, hogy miképpen osztozkodtunk mi, Jósika testvérek atyánk könyvtárán. A elrongyolt-csonkított köteteket, füzeteket, kalendáriumokat egy ösmerős görög könyvüzér vette volt meg. Ha meglenne legalább egy abból a halomba sepert, értéktelennek hitt makulatúrából!…
Mikor még egyetlen iránytűm a betű volt, s más égtájat nem ismertem, csak a szellemét!… Nyugat felől már harci szelek fújtak. A vihar, amely Európa felett tombolt, nálunk kezdetben csak pászmás esőnek látszott, s előbb holmi fekete bankóförgeteget sodort a keletibb végekre. Aztán jött a devalváció, az éhség, a katonafogdosás.
Aki még vissza tud emlékezni az 1812-es télre, az bátran állíthatja, hogy emberemlékezet óta nem volt olyan gonosz, csikorgó idő. Mikor életemben először léptem át Erdély határát, még egyszer visszanéztem, mintha… mintha valamilyen fátum kényszerítene arra, hogy kedveseimtől megváljak. A szeles kadétnak honnan lett volna fogalma arról – ami, ha sokáig élsz, mind mélyebb meggyőződéssé válik –, hogy az életben csak egyszer lehet szeretni életre-halálra. Udvarolgatni, szerelmet játszani, hajszolni, lángolva néha az abszurdumig hevülni! – egészen más, mint tartósan szeretni.
Még komolyabb kétellyel ítéltem meg utólag katonai ambícióimat, azt, hogy büszkeségtől feszülő mundérban egyike voltam a birodalmi hadsereg mintegy harmincezer emberének, akik Napóleon hódító ármádiájába, fennhatósága alá rendeltettek, hogy részt vegyenek ama világhírű hadjáratban, amely a francia császár hitelén és erején az első hatalmas csorbát ejtette, s melytől csillaga letűntét számítani lehet.
Ófenestől, a magas Csicsallal, mely atyám nagy kiterjedésű birtokán emelkedett, látni lehetett szemközt az agg és sűrű szentlászlói tölgyest, és tovább a vad havasokat, hol sasok s medvék honoltak. Komor sziklák, elfagyott vízzuhatagok s zuzmós szakállas erdők úttalan útjain keltünk át Bukovinába… A téli mars! Órákat lóháton a szorosokban. a századosunk, a fanatikus elvű Scalhardt dühbe gurult, mert a jeges szélben legalább negyven katonának orra, füle lefagyott. Egyszer csak mit látok? – derengeni kezd az ég, a gyéren örvénylő füst elárulja, hogy egy lengyel faluhoz értünk. „Marche!” – kiáltotta rekedt hangon a százados, mire a szerencsétlen trombitás elkezdte volna, hogy „tra-dra-tra-dr…” – csakhogy a kürt szája is befagyott.
„Hát a te orrodat mi lelte?” – kérdeztem éneklésben jeleskedő pajtásomtól, Zsomborytól, kezemet orra felé nyújtván, mely fehér volt, mintha viaszból gyúrták volna. Elkapta a fejét: „Nehogy hozzá érj, mert a kezedben marad! Mások már megjárták!”
Nem tudtam leszállni a szegény kimerült Darumról, mintha odafagytam volna a nyeregbe. Öreg ordonáncom kitárta felém két karját: „Azt mondják, hogy ez itt Horotenka” – mondta; ölébe fogott és leemelt a nyeregből, majd egy faház pitvarában a falhoz támasztott. Azzal faképnél hagyott. Nekem úgy tűnt, hogy egy fél óra is eltelt, mire előjött ismét, s tarka zsebkendőjét szétbontva, abból egy jókora hólabdát vett elő, s miközben erőtlen lábaim közt malacok (vagy inkább ördögfiókák visítoztak a pokol tornácán!) egy hólabdával jól megdörzsölte arcomat, fülemet, majd köpenyemet letépve ingre vetkőztetett s a mellemnek, karjaimnak esett. Azt hittem, kezei közt törik össze minden tagom. Csak azután vitt be a házba. Az öreg dragonyos gyógymódjának köszönhetően fagyott húsom életre kelt valahogy. Február 16-ika volt. Másnap már vígan fuvoláztam kezdetleges, egybillentyűs hangszeremen. Ott téblábolt körülöttem egy harmadrendű lengyel nemes hirtelenszőke leánya. Valahányszor rám vigyorgott, elpityeredett, vagy epekedve figyelte játékomat, mindig más nevet adtam neki magamban. Kezdetben Dulcineának neveztem. Pompás termetével és dúsan leomló hajfonatával akárki tetszését elnyerhette volna. A kisasszonynak különben az volt a rögeszméje, hogy valaki meg fogja őt szöktetni. „Mily csodás volna bundába burkolózva, meleg lábzsákkal ülni a szánban – emelte rám elmélázó, világoskék tekintetét –, s meg sem állni, mondjuk, Krakkóig!”… Máskor meg azzal állt elő, hogy ő két nap alatt megtanul lovagolni, csikót is lop magának (nekem ott a Daru!), képzeljem azt, hogy Jagello herceg vagyok, aki egy orosz fejedelem aráját szöktette meg egykor. S mikor üldözőbe vették, sajkán menekült tovább kedvesével a Visztulán… „Látom, tudsz klarinétozni – súgta nekem. – Én majd gitározni fogok, megélünk abból, meglásd, jobban, mint a cirkuszisták!” Eszembe ötlött Balassi Bálint nótája (Kit egy citerás lengyel leányról szerzett); ez az én Zsuzsannám vagy Christinám is „Cupidóval űzet szerelme dolgára”, csakhogy elmémben, mint várban, bár eszemet gerjesztém, egyből rádöbbenék, hogy mily kockázattal járna – főként hadjáratomra nézve – egy ilyen szerelmi kísértés. A kisasszony kedvezményeket csalt ki atyjától számomra, s már vőlegényének tekintett. Viselkedése lassacskán sejttette, hogy háborodott állapotában képes lenne Ophélia játékát is elpróbálni velem. „Szinte már látlak – ugratott egyik katonacimborám –, amint lembergi lebujokban fuvolázol, s ő tányéroz neked.” Századunkat szerencsére délre rendelték, s én hálát adtam a gondviselő hadi helyzetnek, miként a rab, ki örül a szabadságnak, elszaladván fogságából. (Nem esküszöm meg rá, de lehet, hogy ezt a fordulatot is Balassitól kölcsönöztem.)
Ötven évvel ezelőtt láttam a színpadon Talmát. A császár felett végképp győzelmet arató, megszálló hadsereg kapitányaként vonultam be a bukott Párizsba. Mint férfi is gyönyörű volt még akkoriban Déjazet és George kisasszonyok partnereként, nem csupán közönséget lenyűgöző; jóllehet az én Kolozsvárott pallérozott ízlésem számára játéka kissé affektáltnak tetszett. A franciák általában ritkán tudnak álpátosz és túlzás nélkül játszani, a díszpáholyban az előadáson jelen volt egy jelentéktelen Bourbon-ivadék is, őmiatta történt, hogy felvonásközben a nézősereg dühödt lelkesedéssel rázendített a Vivre Henry IV-re. Magamban, mi mást tehettem, megmosolyogtam a grande de nationnak e gyors színeváltozását. Napokkal korábban ugyanis még a Marseillaise-t harsogták ugyanolyan elhivatottsággal. Az egyik előadáson – azon az estén Racine-drámát játszottak – Talmát kifütyülte a kakasülőn tolongó csőcselék. „Te szónokolsz itt, akit a diktatúra alatt vörös gőz feszített?!” – kiáltották oda neki arra a színpadi dikciójára, hogy:„Tépd szét a bűnnel, tépd szét alkudat. / Népemből irtsd előbb a vétket s gazt ki…” Jól értesült társaságban hallottam volt pletykálni, miszerint Napóleon idején népszerűsége úgy ívelt a magasba, mint nagy nyomással megindított szökőkút. Egyik éjjel állítólag valamilyen incidens is történt, amit Talma vehetett szándékos figyelmeztetésnek. Egy fogat vadul hajtott el mellette az utcán, kis híján elgázolta, a lovak patái alól paszulyszem nagyságú sársörétek lövelltek feléje, elrondítva arcát és sötét köpenyét, s a batár mélyéből egy agyonpúderezett pantomim-pofa ezt sziszegte feléje:„Szedd az irhádat, amíg nem késő!” Egy másik változat szerint az eset épp fordítva történt: mielőtt Napóleon visszatért volna Elba szigetéről s a király eliszkolt volna, hangzott el ez a fenyegetés.
Világvárosok sebtében cserélt mesterséges színfalai előtt volt időm eltűnődni azon, hogy a szeszélyesen váltakozó rendszerek és rendcsinálók néha még a legkiválóbb tehetségeket sem kímélik; ezért is vétek, hogyha a művész vállalja valamely hatalom szolgálatát. A tollnokok orcátlan köpenyegforgatásáról ne is beszéljek.
Volt részem bőven fizikai kínszenvedésekben (a párbaj sebe a hiúság miatt még csípősebben szokott fájni, mint a harcban szerzett), de a lelki fájdalmak jobban megviselik az embert. Abban, hogy a viszontagságok soha le nem gyűrtek, gondolom, volt szerepe annak is, hogy – talán születési hibának tudható be? – én nem tudom, mi a félelem. Ezért aztán, ha bátor voltam is, ahol mások fejüket vesztették, sőt meg is őrültek a rettegéstől, én ebből semmi érdemet nem tulajdonítok magamnak. Ki tudja: ha a természettől félénk, kicsiny-szívű óvatos vagy gyáva idegrendszert kaptam volna, nem okozta volna-e belső pusztulásomat mindaz, amit – kocsiban, lóháton, gyalog, olykor övig vízben gázolva – lélekerősítőnek s -gazdagítónak tekintettem…
Hol van az egykori zaj? Hol van az egykori fény? – kérdezhetném Kazinczyval. Ha ilyen egyszerű volna. Ha csupán a veszéllyel járó boldog izgalom lett volna Tirolban; a császári fővárosban pedig a békekongresszust kellemesen időtlenné tevő parádék meg álarcosbáli ünnepségek! De midőn fonnyadt, perzselt fűcsomóba kapaszkodnál megfeszült inakkal a csúszós szikláról visszaesve, és elúszik előtted a bajtársad vérbeborult arca, erőd már-már kész lenne elhagyni végképp, hogyha nem fészkelte volna be magát agyadba az ellenségtudat. A fennmaradás ösztönével – egy láthatatlan befelé mozdulás ez – érzékenyen s élesen látod, akár ha fémbe vésve mindenkori arcmásodat, s tartod magad, hogy ki ne ess, ki ne szakadj a sorból, mint ahogyan a válságos helyzeteket túlélő őseid is kimentették magukat.
Mikor már csak a zsigereid küzdöttek – harcias lelked, úgy látszott, megadja magát. Hát ennyi az élet? Egy rövid kaland?!… NEM! Sziszegő, vinnyogó, sarokba szorított állat – aki veled szemben áll. Nem te vagy az. Szemében kétségbeesett könyörgés. Erősebbnek bizonyultál nála. Lám, mit tett vele Napóleon! – átlőtt lábát nézed, megfeketedett rajta a bevérzett durva kapca –, mivé változtatta a korzikai zsarnok nagy hódító álma?… Sav marja torkodat, kezedben a dilemmát eldöntő penge. Most több vagy önmagadnál.
Csak különb nem lehetsz már. Kár, hogy az időnek arca van. Eltorzult arckifejezése; s nyomorék teste is.
*
Eltolom magam elől a tányért, melyet előbb gondosan tisztára töröltem kenyérbéllel. Ezt még a galíciai koplalás idején szoktam meg. Mintha valami megsejttette volna velem, hogy látszatgyőzelmek után szakadatlan visszavonulásban és nélkülözésben lesz részem.
Hogy volt siker is, és forradalmi mámor? Meg illúzió, hogy boldog leszel mindig, ha a kedves veled van s rád néz!… Ez a mámor tehet infantilissá bennünket, mint a győzteseket a hatalmi tudat. Ha megtehetném, még ma hazamennék, névtelenül bejárnám a feledhetetlen bécsi utcákat, ahol valamikor tiszti egyenruhában feszítettem, és várt rám a kétes sikerű kaland. A házasságom.
Őrjöngő küzdelmet vívtam – mindenekelőtt magammal. Kállay Erzsébet, ma már indulat nélkül ejtem ki a nevét, önző, kicsinyes és korlátolt lény volt, akárcsak parlagi környezete Napkoron; csupán szépsége emelte ki a szőnyegre köpködő kivagyiságból – s no persze, anyagi igényessége. Mindent megtettem, hogy elkerüljem a hangos jeleneteket, valahányszor követelőzött. Duzzogásait félreismertem; hidegsége nem volt színlelés; csak érdekből volt képes felmelegedni. Legszívesebben örök homályban hagynám az egész, meddő, férfiúhoz méltatlan „párviadalt” – mint azt a lepuffantott s véresen vergődő madarat, amelyet valamikor fulladással ijesztgettem, bevallott kíváncsiságtól hajtva, több ízben is víz alá nyomva a fejét valahol az Aranyos egy (mindmáig) elfelejtettnek hitt homokzátonyán.
Miután rekedtre kiabáltam magam a hírhedt szabolcsi restaurációkon, s elunván a tisztújítások kakaskodásra gerjesztő vagy kótyagossá degradáló mulatságát, hátat fordítottam a Kállayak nyírségi Eldorádójának, és visszatértem Erdélybe az egyik gazdára váró Jósika-birtokra.
A mártír türelmével fekszel, az öreg ház rezzenéseit hallgatod. Már itt is varázstalan az ébredés, ha lelked kiürült. Minek hevülnél, mikor nemcsak az udvaron, hanem benned is dudva sarjadzik mióta már, s a csendes tűzhely körét megüli a penész. A vonzó Kállay Erzsi válla meg-megrándul, de már nem hisztériázik; csak a fogát szívja. Árvák vagyunk, az űrt kitölteni képtelenek… A kaptatón, mellkasok zihálása közben, éreztem a csapatszellemet. De ködös hajnalokon, ha a fegyver megnyomta oldalamat, vágytam mégis a vadaskert után, ahol vörös szőrű róka vár a hurokban. S a vidéki élet neszeire vágytál; talán segítenek majd elűzni az öldöklő magányát. A kútkerék láncának csörrenése, a veder csobbanása a mélyben, asszonyod léptei a kavicsos úton, a házinyulak hancúrozása a zöldséges ágyások közt… Ám utóbb már csak egy üres lap előtted, a sima holnapé. A kalandos hősök még életre kelthetők, de reménykedésed csak mint halkuló lovasroham. Rég felszáradt a tinta; egy-egy szó, mint kiégett könnycsepp, olyan.
Kint, tán a kapa nyelében megbotolva, valaki (vagy csak az árnyéka?) elzuhan. Akinek arca a kettétört tükörbe, mely ijedten lóg a falon, vissza többé nem tér. A padláson mintha meglódulna egy korhadt gerenda. Eláll a lélegzeted! A denevérszárny neszezése is kivehető.
Júlia aranyórájáról, amely nagyapjától maradt rá örökül, hiányoznak a mánusok. Kedvenc ereklye gyanánt őrzi mégis, időnként megtörli számlapját a portól. Számomra éppoly féltett kincs ez a levél – Júlia írta, hogy kihez (emigráns rokonhoz?), nem érdekes már –; vagy inkább naplótöredék, beszédes emlék, mert végül el sem küldte.
„De hiszen a márki félelmetes vívó, te pedig a kardodat sem tudod rendesen kézbe venni!… Ok az mindig van; többnyire érzelmi. Gáláns szerelmi ügy, vagy hiúság. Miklós gyökerestül kitépte szívéből a mágnás allűrt, azért láttad olyan flegmatikusnak legutóbb; pedig dehogy hunyt ki benne a parázs. Megvádolták, hogy nemcsak mint férfi gyávult meg, de megadta magát, s ezzel elárulta a győzelmi daloktól mámoros pesti utcát… Szerinted is kihaltak a szenvedélyek Miklósból? Ám inkább azt mondanám, hogy megfékezi őket. Kezdetben magam is hihetetlennek éreztem e változást. A Honvédelmi Bizottmányban szava megfért a Kossuthéval, aki Széchenyi szerint valósággal szomjúhozott a vérre, nem csupán a dicsőségre. Te messziről kezded nézni embertársaidat – perlekedtem férjemmel én is, miután úgy éreztem, hogy elmúlt fejünk felett a vihar, és idegenben otthonra találtunk. »Otthon és társak?! – mondta keserűséggel. – Azt itt belül… belül kell érezned!«
Egyszer láttam őt igazán sírni: amikor menekülésünk közben a postakocsi elmerült a sárban, s hiába volt minden igyekezete, még azt a keveset sem tudta átmenteni a határon, amit magunkkal hoztunk. A ronggyá ázott kódexek, sárba fúlt kéziratok felett a bosszúálló Istennel perlekedett. S még abban is volt tartás, ahogyan tette.
Kedves cousin, nem hiszem, hogy az én Miklósom megadja magát, mikor azt mondja, hogy aki elhagyja hazáját, az egyensúlyát könnyen elveszítő vízfejű gyermekhez lesz hasonló; ha viszont merev-egyenesen jár, éppolyan gyanús, mert meglehet, hogy világéletében holdkóros vagy együgyű volt… Lásd be, honfitársaid (az arisztokrácia színe-java nem kivétel, sőt!) úgy téblábolnak ebben a másik világban, mint valami ripacsok egy eleve bukásra ítélt színdarabban. Hazudoznak, alakoskodnak; egyesek – a magánkérelmezőkként jelentkező bécsi titkos ágens urak kifogástalan udvariasságát viszonozva – még ártatlan spiclijelentéseket is firkantanak havi gázsi ellenében… Ezek persze megint a Miklós gondolatai. Eötvös József báró a »kényelmes« kivétel – mondta volt egyszer Miklós. Először azt képzeltem, hogy az írói féltékenység beszél belőle. – Ő akkor semmit sem kockáztatott, őt senki sem üldözte. Mégis muszáj volt elhagynia hazáját: csupa émelygésből!
Miklós szavaiból sütött a gúny, s én megértettem: egy jelképesen felakasztott honfitárs mondja ezt! Aki mellesleg dühös vívó volt.”
(Zárójelbe téve – ez megint csak én vagyok –: amikor ezeket olvasom, két összefonódott ág árnyéka hintázik előttem a fehér papírlapon.)
„…Én akkor már biztosan tudtam, hogy Miklós rég tisztázta magában, miszerint a test tobzódása, a párbajkard virtuozitása csak erőfitogtatás. Láttam őt már magába roskadni, s riadtan is, miként egy rágcsáló kolduskölyköt. Amikor megismertem, a jobb szeme alatt még éles volt a vágás helye. Bécsben állítólag egy sötét szobában vívott életre-halálra egy szál gyertya világa mellett. Igen veszedelmes sebet kapott egy késfoknyira a jobb szemétől, de tovább vagdalkozott, míg az egyetlen párbajsegéd s egyben tanú közéjük nem vágott.
Világos után szökni kellett; amikor egy lipcsei hónapos szobában a rendőrök ránk törtek, a férjem egy fonott karosszékben békésen szunyókált, s én az ijedelemtől megnémulva egy másik Miklóst láttam magam előtt: keze a fegyver markolatán, s szinte toporzékol a hóban a hír hallatán, hogy Haynau a legkülönbeket a másvilágra szánta, köztük őt is. Féltem, hogy még képes lesz kihívni valamelyik nadrágos urat párbajra. (Most, utólag elgondolva borzasztóan mulatságos, ugye.) Azon az estén túlságosan kimerültek voltunk ahhoz, hogy lefeküdjünk. Miklós a karszékbe leroskadva szorongatta kezem, és nagyon komolyan mondta: »A küzdés megtanított valamire. Inkább légy rideg világban kitaszított vad, mint áldozat. A kétségbeesés bátorságát – nézett rám – tőled tanultam, aki a pápai tilalom ellenére mindent vállaltál értem. De most, midőn a hatalom tett bennünket boldogtalanná?!… Mikor már nincs esély a harcra, miben lehet reménykedni?«
Országháborítókat, felforgatókat szoktak úgy megmotozni, mint akkor ott bennünket. Melyik vendégfogadóban éjszakáztunk Bécsben? Napközben kikkel találkoztunk? Hol szálltunk föl a postakocsira? Ha nem azzal utaztunk, lovakat hol váltottunk?… A konspirációs szálakat a szétdobált papírok, kalapos dobozok halmazából sehogyan sem tudták előhúzni s összefércelni az ágens urak. Megérte hát az áldozat, hogy fényes hintókat, négyes fogatokat elkerülve menekültünk. Megalázó volt visszapillantani a színes napernyők alatt mosolygó, kokettáló ismerős arcokra. Oda az ígéret, hogy Miklós valaha is elvisz engem ifjúsága színhelyeire: a Práterbe, a vurstliba, s a bálokba főleg… Hát a szülőfölde?!… Egy civil ruhás, szürke cilinderes úr már régóta utánunk szaglászott. Orgonalila árnyakkal és szárazon lepergő málna- s ribizliszemekkel úszott el örökre az erdélyi tündérkert.”
A tapéták homályában Júlia hegyes kulcscsontjai mintha ellágyulnának. Chopin Impromtu-je szól a zongorán; mint felerősített pulzus lüktet a zene ritmusa. S a balsejtelem villanásai a gyönyörű szemekben.
Annak a gyilkos nyárnak az emléke Erdélyben megtanított rá – vallotta be később nekem Júlia –, hogy nem szabad mélán kivárni a végzetet.
A forradalmi láz helyett csak a felhevült levegő; a vidék a pusztulás képét mutatta. A parlagon hagyott szántóföld szélére nagy dögmadarak szálltak le. Mezítlábas parasztinges legényke tapicskolt a párolgó iszapban; mellette egy lárva arcú vénség előrecsukló fejjel, törökülésben. Ha megérinted homlokát, mintha gyalult, hideg fa lenne a kánikulában is.
A kaszálókról a szél oszlásnak indult hús bűzét hozza. Cigányok kóberes szekéren törökös mintájú perzsaszőnyeget vagdosnak darabokra, vakaródzó, befont hajú porontyok habkönnyű kelméket hurcolnak maguk után. Vigasztalan kép. Kimustrált bivalyt lőnek agyon s trancsíroznak; a vértől mocskos bárd húscafatokat fröcsköl szét.
Caplatás a kolostor felé vezető ösvényen, amerre a rokonság odaveszett. A diakónus kushadó mokánylovon, a kiszáradt itatóhelyre vánszorgó juhok nyomában.
„Kérték, hogy vesse magát térdre előttük s könyörögjön – meséli éneklő hangon az egyházi ember. – De ő nemet intett fejével büszkén, mire szálkát szúrtak a körmei alá. Nem szólt, csak a könnyei folytak. Bosszúságukban, hogy nem hajlandó megalázkodni előttük, kínzói forró olajat csorgattak a fülébe, s közben nagyokat kacagtak…” (Mi a Madách nővérének családjára gondolunk; a leánykának, mielőtt az éhes disznók elé vetették volna, kitépték az arany fülbevalóit.) „Én persze buzgón imádkoztam, hol az áldozatért, hol a bűnösökért – folytatja a görögkeleti szerzetes. – Figyelmeztettem hit- és nyelvtestvéreimet, hogy egyazon Isten akaratából vagyunk a Földön, miként napraforgó tányérjában a magok, s közben reméltem, hogy Kerubok serege száll alá segíteni a mennyekből…”
A fal tövében ürülékszag nyomja el a martilapu illatát. A hirtelen támadt szélviharban a fekete füst, mint bolondul felfutó folyondár, innen is, onnan is körülöleli a bámész tömeget… Évek múltán sem tudnád, hogyan reagálj a fanatikusan fölhangzó fenyegetésre: „Most megfizetünk nektek mindenért, amit őseinktől megkaparintottatok!”
Mikor már nem megy zihálva, sem befele sírva – egy másodperc töredéke alatt kell döntened. Kelet riasztott, bár közelebb volt a szülőhelyhez s birtokaimhoz, és abban az időben elég sokan kerestek menedéket Cuza fejedelemnél. Később tudatosult bennem, hogy így is, úgy is légüres térbe kerültem azután.
Jósika Miklós nem csupán az öröklött földtől szakadt el, de abból az idősíkból is kiesett, kiszabadult régen. Nem kényszeríthet vissza már se álom, se a halál. Más lettem – más elgondolásokkal, más kitekintéssel… a semmibe. S jóllehet meghallgatom még időnként a néhai Jósika Miklós perzselő, indulatos szavát (nem úgy, mint egy halottét, hanem akár egy messzire távozott barátét), de nincs mit kezdenem vele. Az ő útja kanyargós volt, sokszor körbenjárás – az enyém már csak egy rövid egyenes.
Közömbös arcok mellett elhaladva a drezdai sétányon, a kávéházban, valószerűtlenebbnek, távolibbnak tűntek, mint az otthoni házsongárdi halottak. Vannak határok (meg kell értenünk), amelyeket nem tudunk áthágni, még úgy sem, mint szökevény a konvencionális országhatárokat. Mélyen nyúlnak vissza az időbe, az agg és sűrű szentlászlói tölgyes erdő gyökereiig, vagy medgyesfalvi nagyanyám házában a családi legenda szerint a Báthoryakkal nevelkedett Jósika Istvántól fennmaradt velencei tükörnek kiürült fókuszáig. Annál is mélyebbre, a Jósikákat Pannóniából eredeztető s az Erdély bércei közé fogott időbe…
Ujjaimmal a sötétedésben kitapintom a Házsongárd dombját, az éj vonzása Kolozsvár felé a legderűsebb, végre bámulhatom a csillagokat…
Csak elaludni félek. Rosszabb, mint a nélkülözés. Az álom mindig mást, bőséges változást nyújtó képei helyett – mint mikor a memória kihagy – mostanában egyhangú árnyékvilágba zuhanok egyenesen.
A készlet kitartott, örüljetek neki.
A csillogó úton jön valaki. Rám mosolyog. Csak nehogy egy aggodalmaskodó, naiv ifjú legyen megint, aki megkérdezi tőlem: „Sok adóssága van a báró úrnak, hogyha a munkáit most rosszabbul veszik, mint azelőtt?”
(1994. II. 22.)