Megosztom
Jelenések: Stendhal
(bóklászás)
A rideg valóság. Kimért képzelgésekhez szoktató, idegen színhelyeket és súlytalan szereplőket reánk osztó fukar, szorongásos délutánok.
A fölismerés, hogy mindenképp szenvedünk.
Fölös önérzettúltengéssel, kiábrándító önhittséggel magunkkal eltelve; vagy a jelentéktelen visszhangoktól is fel-felriadva, megereszkedett pocakkal és a porckopásos deréktartásnál kínosabb kedéllyel osztva meg a kényszerű magányt foszladozó emlékeinkkel.
(A természet parancsa)
Mintha egy rettenetes bozót közepében élne. Nemes vadakra leső szívvel, ajzott szerszámokkal.
Nem könnyű kifejeznie magát; nem annyira stílus, inkább ízlés kérdése. Párizsban, Milanóban, Bécsben, Triesztben, szinte mindenütt: a ráerőszakolt modor. A szalon sarkában gubbasztva hallgatja a sületlenségeket, vagy legjobb esetben a fals muzsikálást. Atyja, felettesei és kedvesei szerint mégis ide kell jönnie meggyógyulni – vagy meghalni. (A középszerű emberek: akaratuk ellenére középszerűek, a természet parancsára.)
A bosszúságtól felszökött a láza, hogy megint el kell hagynia Párizst!… Szerencsére megcsömörlött tőle. No meg az utazás öröme.
(Sietség és mámor)
A vörös bársonydobozkában lapuló leveleket melyik nőismerőse írta?…
A könyvritkaságok köhögésre ingerlő homályában (az antikvárium sötét bugyor) a tolószékébe süppedt vénség felvonja szemöldöklét: „Olvasni nem kockázat, uram!”
S. a szeplőtől barnított, foltos hártyalapokat lapozó kéz remegését figyeli, és gyermeki bizakodás vesz erőt rajta: határozottan érzi, hogy a könyves ajánlata főnyeremény.
Nem minden aggastyán kiégett ember, nyáladzó hülye! Agyalágyult… „mint mondjuk: Duma gróf ”.
Nem ringatta soha ábrándokba magát. Rendszerint kétbalkezes szerencsével rettenetes trágyadombba zuhant.
Rövid találkozások és vég nélküli kiábrándulás.
Kisszerűség; apátia és unalom. (Grenoble polgárai bizonyára nem kisszerűbbek és ostobábbak, mint más városé, ámde őt gyanakvással tölti el a tudat, hogy jól ismeri az előéletüket.)
„Jó csak abban vagyok, amit a magam érzelmeiből bányászok elő.”
Az ember ismeri magát, és mégsem változik…
A filozófia ajándékoz meg a lélek erejével és azzal a képességgel, hogy megértsük és imádjuk a géniuszt…
„Drága Pauline-om, ha arra gondolok, hogy képes voltam öt hónapig nem írni neked… Írd meg, hogy megy a zongorázás… Azt javasolom, próbáld meg elolvasni Plutarkhosz művét, a Görögország nagy férfiait; ez a munka nevelte Rousseau jellemét. Racine-t is olvashatod, s Voltaire tragédiáit…”
(Ha megengedik).
(Tíz mérföld a nyeregben)
Ez a fiatal tünemény mélységes gyászban, igen okos, emelkedett jellemű („ezt a természetet szeretem olyannyira az olasz nőkben”). Csak az Ariadné-fonalat nemigen képesek kibogozni, együtt sem; ahelyett mind jobban belebonyolódnak egy kilátástalannak tetsző történetbe. Nem tudja levenni szemét az özvegyről (testestől-lelkestől az övé vagyok!), akibe belehabarodott, és közben áldja az Öregistent, hogy előző szerelmétől botrány nélkül sikerült elválnia.
Egy pillanatra Tézeusz pózában tetszeleg, azt képzeli: kezében a bűvös fonalgomolyag, amelyikkel az Kréta szigetén bevetette magát a labirintusba… Hogy megölje végre Minotauruszt, aki hét fiatal lányt és fiút követelt minden évben Athén városától.
Tíz mérföldet lovagolt a kisírt szemű asszony kocsija mellett, nevetséges társalgást folytatva. Egész éjjel le sem hunyta a szemét, a vadászat örömeiről csevegtek.
Érzékeink kiiktatásával nem oldja meg gondunkat a halál. (Az élet még úgysem.)
Mindig félt, hogy tüdővészben fog meghalni. Tegnap este fáradtan tért haza, szavalni kezdett, s megpattant benne egy kis ér. Még reggel is vért köpött…
Most, persze, más „hajlandóságot érez”. (M. a tegnap este megszorította a kezem… ennyi volt az egész.)
Roppantul fáj a melle, minden kiejtett szó éles fájdalmat okoz. A kedves szőke Minette iránt, aki északi lélek, olyan leány, amilyet nem látni Franciaországban vagy Itáliában. Ezért is miden igyekezete Falkensteinba kerülni, a harcoló hadseregnél szeretne szolgálni. (Az erős lélek – feltéve, ha sikerül azt tennie, amit az ész diktál – szeretne ura lenni mindannak, ami körülveszi.)
Húgát, Pauline-t is arra inti, hogy igyekezzék biztosítani önnön nyugalmát. „Ha egy lencse a háborgó tengerbe hull, semmi mozgást sem okoz, de ha a nyugodt tengerbe esik, kis vízgyűrűt indít meg.”
(Kivételes látvány)
A világ egyik legszebb vidékén sétált… megnéztem a mölki apátságot a Duna partján. (1809. május 10.) Zord táj, összhangban áll a kastéllyal, ahol valaha Oroszlánszívű Richárd raboskodott – ma is ez az egyik legfőbb ékessége. A hatalmas Duna és óriási szigetei, ahonnan az ember százötven lábnyi magasból mindent végigtekinthet…
Becsvágya elzötyög irománymásolás közben. („Miben különbözöm egy ostoba írnoktól, akinek szép az írása?”) A gyönyörű kolostor gyűjteménye! – kár, hogy nem érnek rá; Martiel elunta az ő kíváncsiskodását. Mielőtt azonban a kocsi ajtaját behúzta volna a lovagló rokon orra előtt, kegyes ígéretet tett, hogy mihelyt üresedés lesz: de Beyle urat kinevezteti gárdaparancsnok-helyettesnek.
(A táj Strasbourgtól Bécsig)
Eltekintve a tavaktól, a lehető legfestőibb… Minden jel arra mutat, hogy egy-két évre bécsi polgár lesz. (Vajon nem fogja-e sajnálni mindazt, amit azok látnak, akik Csehországba, Magyarországra s talán Törökországba mennek?)
Nemrég hivatalos küldetésen Magyarországon járt…* „Laxenburgból Kismartonba mentem, onnan pedig a térképen is megtalálható tó partjára. Egy hónappal ezelőtt halt meg Bécs városában Haydn… Egy héttel halála után a város valamennyi zenésze összegyűl a Schotten-Kirchében, hogy tiszteletére eljátsszák Mozart Rekviemjét. Magam is ott voltam egyenruhában, a második padban ültem.”
Talán az volt az egyetlen lehetőség életében, hogy megismerje a fönséges magyar tájat. Csodálatos szőlők, keskeny, nagyszerű út, mindkét oldalán zsenge gesztenyefák szegélyezik, fehéren rajzolódik ki a rétek és termőföldek zöld foltjai között…
„Már kezdtem azt hinni, tapló nő a szívem helyén. A társaságban akkor válsz nevetségessé, ha képtelen elfojtani érzelmeit.”
Mintha divattá vált volna, hogy mindenki nyersnek mutassa magát; így könnyebben elkerülheti, hogy gyöngesége nevetségesnek tűnjék fel.
(Egy gőzhajó fedélzetről – levéltöredék Jules G. asszonynak)
Madame! Az emberállat szeszélyes, ez a legkisebb hibája.
Hogy van kificamodott kulcscsontja?…
Mont…, az új férj, féltékeny-e? Vigasztalódjék: az idő bár borzalmakkal kecsegtet, bőséges. Csak a csuklón kanyargó erezet mögött mennyi magány.
(2009–2012)