Jakabffy Elemér emlékiratai (6.)
Tovább folytatva Jakabffy Elemér – a leszármazottai által megőrzött és mindeddig nem közölt – kéziratainak ismertetését, eljutottunk a legkevésbé feltárt és egyben a legkegyetlenebb korszaknak a felidézéséhez. A most olvasható LXXX., LXXXI., LXXXIII., LXXXIV., LXXXV., LXXXVI. és XC. jelzésű fejezetekből megismerjük az ő és családja sorsát, az éppen alakulóban lévő „népi demokráciá”-nak nevezett kommunista terror szörnyűségeit. A „kizsákmányoló”-nak minősített, szorgalmas és népe iránt felelősséget vállaló módosabb értelmiségieket nem csak személyi tulajdonuktól fosztották meg, de igyekeztek minden módon meg is alázni őket, lehetetlenné téve beilleszkedésüket az új viszonyokba. Igen megható és sokatmondó az a szeretet és ragaszkodás, amellyel az „egyszerű nép” fogadta, segítette egykori urait.
A megalázott és kisemmizett emberek döntő többsége ember maradt az embertelenségben is, megőrizve humánus gondolkozását, népe, nemzete iránti hűségét és felelősségtudatát. Ez olvasható ki az alább közölt s ma is kéziratban őrzött fejezetekből – és ezek sok tanulságot tartalmaznak korunk értelmisége számára is.
A továbbiakban részletesen idézzük a Jakabffy család tagjai által végzett fizikai munkát, hogy ebből megállapítható legyen: a vagyonukat vesztettek hamarosan beleélték magukat új életformájukba, a testi munkába, és a legkülönbözőbb tevékenységekkel keresték meg mindennapi kenyerüket, anélkül hogy elkeseredettek lettek volna.
Balázs Sándor, Jakabffy Elemér munkásságának legelhivatottabb kutatója úgy tudta, hogy „1950-ben az állambiztonsági szervek zaklatták naplója miatt, amelyet – sajnos – ő maga megsemmisített”. Ha valóban megsemmisítette volna, akkor éppen az alább közölt részleteket sem állna módunkban közzétenni, ami felmérhetetlen kárt jelentene, s nem sikerülne az adott korszak hű képének megrajzolása. Így viszont hiteles és első kézből származó információhoz juthat az érdeklődő olvasó történelmünk egy kevésbé ismert szakaszáról, melynek alapos feltárása és elemzése még mindig várat magára.
Újból hangsúlyozzuk: a korszak kutatói és az érdeklődő olvasók egyaránt sokat nyerhetnének, ha végre a teljes kéziratanyag kiadóra találna.
A kézzel írott feljegyzésekhez külön csatoljuk azt az 1949-ben gépelt, Naplórészlet című rövid írást, amellyel a még mindig csak a boldoggá avatás előkészítésének fázisában lévő egykori igen áldozatos és szent életű Márton Áron püspök bebörtönzése miatti aggodalmát fejezi ki. Az igaz emberek mindig felismerték a hozzájuk hasonló gondolkozásúakat, és keresték az egymásra találást. Így ezzel a részlettel mindkettőjük emléke előtt tisztelgünk.
Az olvasók tájékoztatására szükségesnek tartjuk megjegyezni, hogy az alábbiakban előfordulnak olyan részek, amelyeket egyes szám harmadik személyben fogalmaz meg Jakabffy Elemér.
Jakabffy Elemér
Adatok családunk történetéhez
LXXX. 1949 hamvazószerdája, március másodika
Jakabffy Elemér, budapesti családtagjai tájékoztatására, Ormós Zsiga barátja címén, Hátszegre kerülésünk után azonnal leírta a március másodika és ötödike között történteket. Ez így hangzott: „1949 hamvazószerdáján hajnalban, háromnegyed háromkor álmunkból vert föl az a bizottság, amely tudomásunkra hozta, hogy háromnegyed órán belül el kell hagyjuk nemcsak házunkat, de a térséget is. Az értünk küldött gépkocsin is magunkkal csak a legszükségesebb ruha- és ágyneműt és néhány napra élelmet vihettünk. A bizottság a csendőr őrmesteren és a kápláron kívül a községi bíróból, egy másik faluból ideküldött kijelölt »adminisztrátorból«, a helybeli kommunista párt titkárából és néhány tagjából állott. Az adminisztrátor kivételével a többin meglátszott, hogy elfogódottan teljesíti feladatát, és különösen a két csendőr, kik közül a káplár, akire felöltözésünk után a személyi motozás feladata hárult, igen jóindulattal és tapintattal teljesítette kötelességét. Így az írás szerint két személynek csak egy paplan dukált, ezért több teveszőr pokrócot vihettünk magunkkal. Erna [a felesége] különösen az ágyneműek és evőeszközök közül igyekezett mentől többet a bőröndbe juttatni. Magának összesen két pár cipőt hozott, nyári ruhát egyet sem, fehérneműt igen keveset. Én téli és tavaszi kabátot és egy pár házicipőt, néhány inget és hálóinget, egy fekete ruhát, harisnyát és egy nyakkendőt csomagoltam. De amit fontosabbnak tartottam, néhány kedves emléket, nagyatyám aranyóráját, 9 darab numizmatikait, vagy 25 családi fényképet, nemkülönben Zaguzsén történetének, a gyermekek és az unokák életének leírását és az irataim tárgymutatóját hoztam magammal. Loránd a maga részéről keveset csomagolhatott. Őt ebben azzal akadályozták, hogy a felvett jegyzőkönyvet vele másoltatták, mert aláírni üres blankettát nem voltam hajlandó. Négy óra után ültünk hárman a gépkocsiba, elöl a vezető mellett a csendőr káplár. A nálunk szolgáló székely lánynak, Ilusnak meghagytuk, hogy a 6 órakor induló vonattal utazzék Lugosra, vigye magával úgy a saját dolgait, mint a tulajdonunkat képező ágyneműjét. Ott keresse föl Vilmácskát, közölje vele a történteket, és kérje fel, hogy tervezett zaguzséni kijövetele helyett érdeklődjék sorsunk felől. Azt ugyanis a bizottság tagjai nem mondták meg, hogy mi az oka elhurcolásunknak és hová visznek. Autónk Lugos felé indult, de még nem hagytuk el Priszákát, amikor megakadt, és a vezető hiába bajlódott órák hosszat, tovább nem jutottunk. A csendőr visszagyalogolt Zaguzsénbe, ahonnan távbeszélőn kért a lugosi pártvezetőségtől új járművet. Délelőtt 11-kor érkezett meg a segítség, és végül a két sofőr tudománya megindította a gépet, amelyben ültünk, úgyhogy csukottban maradhattunk. Negyed egy körül érkeztünk Lugosra, ahol a csendőrségre vittek. Ennek udvarán megpillantottam a Bősz és Gudanovits család tagjait, ökörpataki birtokos szomszédainkat, majd néhány perc múlva Litsek Marikát és Máriát. Ekkor már tudtuk, hogy általános, minden birtokosra vonatkozó rendelkezés áldozatai lettünk. Azt is, hogy sorstársainkkal itt igen előzékenyen bánnak, és hogy mindenki belátására bízzák, hová kíván menni otthonától, azonban legalább ötven kilométerre, az országhatártól szintén ennyire lehetett mindenikünk új lakhelye. Mivel rövidesen Litsek Zoltán is előkerült, megkérdeztem: hova szándékszik menni. Közölte: Sarmisegetuzára (Várújhelyre), mivel ott nővérét és unokabátyját néhány nap előtt letartóztatták, és vizsgálati fogságba helyezték a náluk talált aranyak és régi fegyverek miatt, és a lakásuk most üresen áll. Elhatároztuk: velük megyünk. A csendőrségen találkoztunk Lukaup boldori birtokossal is, és megtudtuk, hogy a zsénaiak, Hollósi Magda és a Marzsó család is itt volt, de ők már elmentek. Bár én már tudtam, de még inkább itt eszméltünk rá, milyen kegyes volt hozzánk a sors, hogy Kató és két kis unokánk még Szatmáron maradt (Loránd őket március 12-én kívánta Zaguzsénbe hozni), és így az eddigi és még reánk váró megpróbáltatásaink részesei nem lehettek. A csendőrség hozzájárult, hogy mi is Sarmisegetuzára utazzunk. Tudomásunkra hozták itt, hogy csak a vonatba szállásig, ami este fél nyolckor történik, vagyunk őrizet alatt, azután teljesen szabadok, de a megnevezett új tartózkodási helyünkön a csendőrségnél azonnal jelentkezni kell. – Az állomásról Loránd Vilmácska lakására futott, aki ugyanúgy érkezett a már néhány perc múlva induló vonathoz. Tőle tudtuk meg, hogy Ilust nem engedték el Zaguzsénből, és így ő, nem értesülvén a történtekről, eredeti terve szerint kiutazott. A házba be nem mehetett, ott a bizottság leltározott. Begyalogolt Karánsebesre, hátha ott tud meg valamit, hiszen Ilus közlése szerint már négy után elvittek, így vonatra indulása előtt már Lugoson kellett lennünk. A délutáni vonattal utazott haza. Husvéthéktól 5000 leit hozott, mert tudta, hogy nekünk nem volt pénzünk. Meglehetősen zsúfolt vonatban utaztunk Karánsebesig és ugyanilyenben tovább, összesen a két család hat tagja tizenegy csomaggal. Sarmisegetuzán már az állomáson várt a csendőr őrmester, akinek távbeszélőn Lugosról értesítést küldtek a Litsek család érkezéséről. Rólunk nem, mert a mi ügyünk csak délután nyert elintézést, elkésett érkezésünk miatt. Hajnali négy óra és teljes sötétség volt, amikor megérkeztünk Litsek Gyula házához, ahol felvertük szolgáját, közölvén kilétünket és érkezésünk okát. A meggyújtott lámpa fényénél megdöbbentő kép tárult elénk. A letartóztatás kapcsán házkutatást tartottak, és mindent a szekrényekből kiszórtak. Közlekedni alig lehetett a két szobában, amely rendelkezésünkre állt, mert a másik két szobában a csendőr őrmester, a felesége és egy vezető kommunista lakott. Fehérnemű és ágynemű, könyvek és levelek, emléktárgyak és minden, ami elképzelhető, amit az öregek megőrzendőnek találtak: nagy összevisszaságban hevert mindenfelé. És piszok. A pamlagokról és az ágyakról ledobáltuk a rájuk tornyosítottakat, és felöltözötten leheveredtünk, hogy megvárjuk, amíg az alacsony és különben is sötét szobába egy kis világosság szűrődik. Ekkor hozzáláttunk a rendteremtéshez. Estig legalább a nyughelyeket igyekeztünk szabaddá tenni a rájuk és köréjük dobáltaktól, és körülöttük némi tisztaságot teremteni. Természetesen ebben főleg a nők buzgólkodtak, míg Zoltán az iratok átnézéséhez és rendezéséhez, én a könyvek összegyűjtéséhez fogtam. Loránd a több erőt igénylő munkákat végezte. Tíz órakor mi férfiak jelentkeztünk a csendőrségen, ahol jegyzőkönyvbe foglalták a szükségeseket.
Kemény hideg nap volt ez a március 3-a. Kinn minden behavazva, és süvített a fagyos szél. Még a délelőtt folyamán értesítettem Vilmácskát megérkezésünkről, kérve, hogy ha a Simiék hollétéről tudomást szerez, közölje ezt velünk. A sok izgalomtól kimerülten, két keserves éjszaka után a harmadikon jól aludtunk. Negyedikén reggel korán folytattuk a rendcsinálást, de már kilenckor a csendőrségre hívtak. Itt közölték, parancs érkezett, Sarmisegetuzán nem maradhatunk, hanem választhatunk az előttünk felsorolt helyek között. Ebből Hátszeg volt a legközelebb. E mellett döntöttünk. Zoltán a délutáni vonattal odautazott, hogy ott megfelelő lakást keressen. Mi többiek másnap, 5-én reggel szánon indultunk a gyönyörű hófedte tájon át, hogy délelőtt 10-kor megérkezzünk oda, abba a városba, amelyben új életünket, vagyonunktól megfosztottakként, megkezdhettük.”
LXXXI. Az első hetek Hátszegen, illetve Marosvásárhelyen
Március 5-én délelőtt Zoltán már a város szélén fogadta a kis társaságot. Közölte: egy 8 méter hosszú és 5 méter széles szobát kapott, és azt is, hogy a városka magyar társadalmának vezető tagjai rendkívül szívesen fogadták, és a szoba bebútorozásához szükségeseket készségesen rendelkezésünkre bocsátották. A rendőrség is előzékeny volt. A lakásban ugyanolyan piszkot találtunk, mint Sarmisegetuzán. A lakást adó özvegy Meskónéval megegyeztek: ezentúl az egész lakás bérét a két érintett család fizeti és neki ebédet ad.
Rövidesen megállapítottuk: nagyon kedves kis városba jutottunk, amelynek úgyszólván minden pontjáról a táj szépségében gyönyörködhettünk. Kellemes a társaság is: Dr. Todosi Armandék, Dr. Hoffinger Károlyék, Bernád Zoltánék és Gergelyffy Nándor római katolikus lelkész a régebben itt lakók közül, valamint gróf Kendeffy Gáborék, gróf Bethlen Ádám, mint sorstársak voltunk ennek tagjai. Loránd és Litsek Mária is megfelelő fiatalokból állóhoz jutott Bethlen Ádiék, Bethlen Farkas, Kendeffy Miklósné, Kendeffy Ádám és Bay Tibor között. A sorstársak közül itt volt még Maca István feleségével és Bush Béla családjával, de ezek annyira letörtek és panaszkodók voltak, hogy társaságuk kellemes nem volt. Boldogfalvából rövidesen beköltözni kényszerültek Brázovay Dezsőék és Tustyáról Simán Béláék, ők is a társaság kiegészítői lettek. – Vilmácskától 11-én érkezett sürgöny közölte, hogy Simi és Mária Szkulyáról Marosvásárhelyre került. Tőlük 14-én, illetve 18-án érkezett tájékoztató levél. Ezek szerint őket is hamvazószerdán hajnalban zavarták föl, parasztszekéren vitték ki a falu határába, innen kamionnal Temesvárra, ahonnan éjjel indultak el Marosvásárhelyre a Velicsek és Osztovics családok tagjaival. Mária Aradon a vonatcsatlakozást várva reggel távbeszélőn értesítette Dr. Kelléket a pályaudvaron létükről. Kellék Julival és Gyulával rögtön egy bőrönddel a legszükségesebb holmikat és 20 000 leit hoztak. – A magukkal vihetőkről Simi ezeket írta: „Ezüstről, ékszerről szó sem lehetett, még a pecsétgyűrűmet is ott kellett hagynom. A ruhafélékről nem is szólva. Két rossz, szerelésnél használt kabátom és két rövidnadrágom van. Máriának egy bakancs és egy agyonhordott félcipője, amely nemsokára felmondja a szolgálatot. Írtunk haza, hogy egy, a suszternél lévő cipőjét küldjék utánunk. – Az iratok közül csak egy községi bizonyítvány van nálunk.” Simi közölte, hogy megérkezésük után a rendőrségen egy Diemantstein nevű úr jelent meg, hogy a kilakoltatottak közül a maga lakásába megfelelőt szerezzen. Választása reánk esett. Ugyan kicsiny szobát kaptak, amiért azonban fizetniük nem kellett, sőt az ebédet sem. Még a következőkről tájékoztattak: „Az árak nem magasak, a tojás 6 lei, a tej 20. Mária már kétszer felsúrolta a szobát. A meglévő néhány darab fehérneműjét minden második nap kimossa. Szerencsére a három ingem között egy volt katonai zöldesbarna, amelyet »Dauerhemd«-nek neveztem ki. A legnagyobb probléma az elhelyezkedés valami munkánál. Azt hiszem, talán napszámos munkám lesz egy épülő bútorgyárban. A napokban a főtér megafonja szóról szóra világgá kürtölte mindazt, amit a magyar lapok rólam írtak, többek között, hogy házamban mesés értékeket találtak. – Ismerőseink száma napról napra nőtt. Itt van Miskolczy Jenő, Szacsavay Sándor feleségével, Czeián Viktor, Csiky János feleségével, kinek leánya itt színésznő, Jakubovics Jenő, Schellné Somsich Mária.”
Barátoktól és ismerősöktől bőségesen jöttek ajándékok Hátszegre. Az első nyolc hét alatt – a pontosan vezetett könyvelés szerint – Hátszegre az együtt lakó két család 35 000 lei értékben kapott szeretetajándékot. Simiéket először munkatársai ajándékozták meg, aztán nagy meglepetés érte őket. Abból a levélből, amelyben erről a hátszegieket értesítette, érdemesnek tartjuk az erre vonatkozókat ismertetni, mert ebből kitűnik, hogy a „kizsákmányoló” iránt milyen érzéssel voltak gazdasági alkalmazottai és a falu népe: „Vasárnap beállított Ferenc gazda veje egy 40 kilós élelmiszercsomaggal, amelyet 12 szkulyai és gátaljai jóbarátunk állított össze. Állítólag még egyszer ennyi adomány is lett volna, de nem bírta elhozni. Egyesek pénzzel járultak hozzá. Az útiköltség levonása után 1600 lei maradt meg nekünk. Megható volt, hogy Béni kocsisunk, aki csak egy disznót vágott, küldött egy sonkát és 500 leit. Egy szkulyai román adakozó pedig azt üzente, nem csak az a Szkulya van, amely eltávolított, de az is, amely örömmel vár vissza.”
Hátszegen a két fiatal, Mária és Loránd állott először munkába. Loránd öt kocsi fát vágott fel, hasogatott és rakta a pincébe, amiért 1000 leit kapott. Mária eleinte egy varrónőnél dolgozott délutánonként, így napi 200 leit keresett. Loránd a favágás után napszámba járt, főleg Gergelyffy plébánoshoz. Ez kevesellvén az egyházközség malmának jövedelmét, amit az ellenőrzés hiányának tulajdonított, felkérte Elemért és Zoltánt, vegyék át ezt, ezért a neki járó jövedelem egyharmadát rendelkezésükre bocsájtja. Az első négy hét alatt ketten 3800 lei értékű gabonát szereztek, ezzel az inspektorsággal, amely Elemér részéről reggel 7-től 10 óráig és délután 1-től 4 óráig tartott. Zoltán 10 órakor és 4-kor váltotta fel 3-3 órára. A kis malom padján volt idejük az olvasásra és levélírásra is.
Kissé nehezebb volt Marosvásárhelyen a keresethez jutás. Április 2-án Mária ezt írta szüleinek: „A héten három napot ástunk. Van ugyanis a háziaknak kertjük, valamivel kisebb, mint a szkulyai konyhakert. Ezt ástuk fel, részben ketten, részben a háziakkal, úgyhogy már a legnagyobb része készen van, sőt már el is veteményeztek. Örülünk, hogy legalább részben így ledolgoztuk az ebédünket, amelyért még mindig nem fogadnak el pénzt.” Április 12-én arról értesültek, hogy a szőlőtulajdonos, aki a sorstársakat szőlője fölásásával megbízott, figyelmeztetést kapott: ez ne forduljon még egyszer elő. Így egyelőre csak a ház körüli kisebb munkákat végezhették. […]
LXXXIII. Vagyonmorzsákhoz jutottak a kilakoltatottak
Minisztertanácsi határozat elrendelte, hogy a március 2-án kilakoltatottak részére kiadandók a ruha- és fehérneműfélék és a személyes használatra szükséges tárgyak és családi képek; azt is, hogy családonként egy személy szabadságolható ennek átvételére. A milícia Erna és Litsek Zoltán részére tette lehetővé az utazást. Így ők ketten indultak június 6-án reggel. Erna csak Karánsebesig utazott, ott Demeterék látták vendégül. Március 7-én ment ki Zaguzsénbe, ahol az ismerős „kulák” családok nagy szeretettel fogadták úgyannyira, hogy kérnie kellett, ne csoportosuljanak körülötte, mert ebből még bajuk lehet. Mivel a nap folyamán a bizottság ki nem érkezett, 7-én délután Lugosra utazott, ahol Willer József fáradozásának sikerült a küldöttet útnak indíttatni, miért is Erna 8-án ismét Zaguzsénen volt. Megtörténvén a tárgyak átadása, Mierescu és Kujen volt szíves kocsiján ezeket 9-én Karánsebesre szállítani, ahol Erna különválasztotta a Szatmárra és Hátszegre valókat, becsomagolta, és felkérte ifjú Demeter Gyulát, hogy teherszállítmányként adassa fel. Távolról sem kapta ki azokat, amelyeket a minisztertanácsi határozat alapján átvenni jogosult volt. A konyhafelszerelésből csak igen kevés volt elhozható. A ruhafélékből Kató három legjobb ruhája, Ernának egy jó ruhája hiányzott. Loránd ruhái közül csak egy maradt érintetlen, a többit használták, és úgy mocskosan, szakadottan kerültek elő. Katónak minden cipője rendelkezésre állott, mert a tovarisok közül senkinek nem volt olyan kicsi lába, amelyre felhúzhatták volna. A gyermekek ruhái és fehérneműféléje talán mind megkerült, ellenben játékszerük közül semmi. Kiadtak a padlásról egy régi családi ágyat, betét nélkül, egy szekrényt, négy széket, négy kis gyermekszéket, egy nagy bőröndöt és egy nagy ládát és a legrosszabb paplanyt. Kiadták a gyermekek fényképalbumát mind és Gyula nyaralási naplóit. A családi képek közül csak a Jakabffy (II.) Imrét ábrázoló olajfestményt, ráma nélkül. Jakabffy Simon és Kristóf képe fölé a Pauker Annáét és Gh. Dej képét helyezték a rámába. Semmiféle könyv vagy irat nem volt megszerezhető. Erna június 10-én délután érkezett haza két nehéz bőrönddel és egy nagy hátizsákkal, a kulákoktól kapott élelmiszerekkel megpakolva.
Simi egy hónappal később indulhatott Szkulyára, ahová július 9-én érkezett. „Már az állomáson sok ösmerősöm volt – írja beszámolójában, majd így folytatja: –, akik érkezésem hírét széjjelvitték, úgyhogy csak igen nehezen tudtam előrejutni a sok kézszorítás következtében, egy szkulyai asszony pedig sírva csókolta a kezemet. Elsősorban azokat látogattam meg Gátalján, akik küldeményükkel két ízben is elárasztottak. Megható volt a viszontlátás, és újabb ígéretekkel, sőt pénzbeli ajándékokkal ellátva indultam el Szkulyára, éspedig motorbiciklin, amelyet egy ismerősöm bocsájtott rendelkezésemre, hogy könnyebben közlekedhessek. Megelőzően Gátalján a milícián jelentkeztem, ahol a legelőzékenyebben fogadtak, telefonon a jelenlétemben értesítették a pártot érkezésemről. Az – úgy látszik – nem kifogásolta kimenetelemet, mert szabadon útnak indulhattam. Útközben találkoztam az adminisztrátorral, aki az én fekete hintómban és lovaimmal, Bénivel a bakon, ment Gátaljára. Igen barátságosan fogadott, elvette üres táskáimat és délután három órára ígérte holmijaim kiadását. Érkezésem híre már eljutott Szkulyára […] Volt, aki a határból jött haza, hogy láthasson. Ferenc gazda szintén onnan jött. Mindketten nagyon sokáig nem tudtunk egy szót se szólni a meghatottságtól. A lakásán töltött idő alatt valóságos búcsújárás volt a házban. Régi cselédeim sorra felkerestek, és csak utólag tudtam meg, hogy mindegyikük 500-1000 leit hagyott a részemre a gazdánál útiköltségre. Azonkívül sokan hoztak és ígértek élelmiszert későbbi elküldésre. Szkulyán az összes holmit, a fent nem szükséges bútort, zongorát, képeket stb. az alsóházba hurcolták, amelynek lepecsételt ajtaját az adminisztrátor előttem nyitotta ki. Mindjárt az első szobában a földön egy halomban találtam albumjainkat, fényképeket, öreg képes levelezőlapokat, satöbbit. A halomból csak néhány jelentéktelen fényképet tudtam kihúzni. A legkedvesebbeket, amelyek három fiókban voltak, nem tudtam megtalálni. Két fényképalbumot mégis megtaláltam, további néhány rámás családi fotográfiát, amelyek közé besoroltam Paris ítélete című porcelánra festett angol képet is. A ruhák, a fehérneműek a másik szobában, három szekrényben szép rendben voltak rakva. A két legjobb ruha hiányzott, úgyszintén Mária legjobb ruhája és esőköpenyegje.
A következőket kaptam ki: egy selyem paplany, két huzattal, két abrosz, nekem egy rend ruha, tíz ing, hat alsónadrág, hat hálóing, tíz nyakkendő, egy pár bakancs, két pár félcipő, négy kalap. Máriának három szövetruha, hat nyári ruha, két tavaszi kabát, téli és tavaszi kosztüm, hat hálóing, tíz combiné, 10 bugyi, gumicsizma, hat pár cipő, két pongyola. Az adminisztrátor megígérte, hogy még 90 kg lisztet és 10 kg zsírt vonaton elküld címemre.
Ha mindehhez hozzászámítom, hogy készpénzben 9500 leit adtam, akkor azt mondhatom, kirándulásom minden tekintetben kitűnően sikerült, és bár igen vegyes érzelemmel láttam viszont otthonomat, kimondhatatlanul jólesett az emberek ragaszkodása és a hatóságok jóindulata. A sírt és a kertet eléggé elhanyagolt állapotban láttam viszont, a fák azonban érintetlenek, és ezekre vigyáznak is. Maga a ház tatarozva van.”
Új lakásban, sok izgalom után
Május végén özvegy Meskóné felszólította Hoffinger ügyvédet: tegye ki lakásából a Jakabffy és Litsek családot. Ő hozta őket, vigye is el. Természetesen törvény szerinti kilakoltatás nem történhetett, de a két család alkalmatlankodni nem akart, és így új lakás keresésére indult. Jakabffy Elemér tizenegy lakást nézett meg, hogy új otthont szerezzen. Végre a temető közelében, a város szélén akadt egy szobára, amit kiadni a tulajdonos hajlandó volt. Másnap ebben már egy milicista lakott. Vajda ügyvédnél is volt egy udvari szoba. Ezt a hatóság nem utalta ki, mert az egész házat „más célra tartja fenn”. Egy nyugdíjas azzal indokolta a megállapodástól való visszalépését, mert üzenetet kapott: nyugdíját azonnal megvonják, ha Jakabffyékat házába fogadja. Különben Litsekék a lakáshivatal közbenjárására megállapodást létesítettek Meskónéval és Friedrikkel, másik albérlőjével, hogy az utóbbi átadja részükre csak a bútorok elraktározására szolgáló utcai szobát. Jakabffyék így megkaphatják ezt a lakást, amelyet Iompánék Litsekéknek ígértek. A lakáshivatal főnöke biztosította Jakabffyt: „Ha valami rendkívüli közbe nem jön, kiadja azt számukra.” De a „rendkívüli” közbejött. Az egész házat a Kommunista párt a maga részére igényelte. Ekkor Paskovits alpolgármester egy olyan volt szabóműhelyt ajánlott, amely csak egy szobából állt, hiszen „egyszobás és konyhás lakást csak tisztviselő és munkás kaphat”. Jakabffyék majd elszédültek az ide belépéskor. A szoba egyik fala egy péküzem kemencéjétől csak úgy ontotta a hőt.
Egyenesen gúnynak vehették a feltevést, hogy ebbe beköltöznek. – Végül is özvegy Harsányi Imréné jóvoltából az ő házában kaptak egy szobát és külön az udvarban kis konyhát. Így a Strada Filimon Sârbu 4. szám alá kerültek. A szobát szépen berendezték kölcsönkapott bútorokkal. Loránd a konyhában kapott pamlagot a háláshoz. Így lehetett a Jakabffy család több mint öt negyedéven át itt. 1950. november 15-én délben azonban megjelent egy bizottság, amely a rajon elnökéből, egy századosból és a lakáshivatal főnökéből állott. Végignézték a ház minden helyiségét. Ezután a tiszt kijelentette, neki a Jakabffy szobája és a háziasszonynak az udvaron lévő konyhája megfelel. A tulajdonosnő vigye föl a konyháját a sötét szobába, Jakabffyék részére pedig a lakáshivatal főnöke majd más lakást utal ki. A rajon elnöke megjegyezte, 48 óra alatt át kell adni a lakást. Elmúlt két nap, a lakást nem ürítették ki, így a hurcolkodás megkezdhető nem volt. November 17-én délelőtt ismét megjelent a tiszt és a lakáshivatal főnöke. Az előbbi közölte, délután négykor átveszi a szobát, addig ez kiürítendő, ami benne marad, az később már el nem vihető. A lakáshivatal főnöke kijelentette: a vagyonuktól megfosztottaknak csak egy szoba dukál, főzhetnek a háziasszony konyhájában, s a jelenlegi konyhájuk lehet a szobájuk. Elképzelhető, hogy a rendelkezésre kapott négy óra alatt milyen gyorsan kellett dolgozni, hogy a parancsnak elég tétessék. Gajdyék városi lakásába kerültek a kölcsönvett bútorok, a konyhába került a három szekrény és két fekvőhely, benne maradt még a takaréktűzhely, asztal és szék már nem is fért bele. Kétségtelen volt, hogy így lakni nem lehet. Újból lakáskeresésre kellett indulni. Három nap után kedvező fordulat állott be. Nem a tiszt, hanem egy tisztviselő került a kiürített szobába. Ennek fiatal felesége kijelentette: nem hajlandó az udvarban lévő konyhában főzni és kis gyermekét egyedül hagyni a szobában. Szobájuk előtt volt egy zárt folyosó. Ezt a háziasszonynak ki kellett ürítenie, itt rendezték be a konyhát, így az udvarban lévő a Jakabffyak rendelkezésére jutott. Így már nagyszerűen elhelyezkedhettek a két, egyenként 20 négyzetméter alapterületű helyiségben, amelynek egyike konyha, a másika szoba lett. A teljesen különálló kis házban lévő e lakáshoz külön fáskamra, pince és egy fűrészpor elraktározására alkalmas bérlet is tartozott. Előtte kellemes, tágas udvar, amelynek egy része virágoskertté lett Erna gondozásában. Ebben a sokaktól megirigyelt lakásban maradhattak Jakabffyék mindaddig, míg Hátszeget el nem hagyták.
LXXXV. Jakabffy (II.) Loránd családjához Szatmárra kerül
Augusztus elején Loránd engedélyt kapott, hogy néhány napra meglátogassa családját. Visszatérte napján kapta az értesítést, hogy beadott és Willer József támogatta kérésének Bukarestben helyt adtak, és így végleg Szatmárra, családjához költözhet. Csakhogy Hátszegen még sok felvállalt munka várt elvégzésre. A mezei munka mellett több napon át Gergelyffy plébános orgonájának leszerelése és becsomagolása vette minden idejét igénybe. Ez a munka kapóra jött. Az orgonát a szatmári református egyház vette meg, oda kellett szállítani, és így az orgonaépítő itt szívesen fogadta Loránd segítségét a szétbontásnál és becsomagolásnál; annál is inkább, mert így, mint Szatmárra indulóra, reá bízhatta ott az átvételt és kicsomagolást, és csak ennek megtörténte után kellett oda utaznia tartózkodási helyéről, Marosvásárhelyről.
Loránd mindezt készségesen vállalta, hiszen így családjához érkezve az első tíz napon át jól fizetett munkája biztosítva volt. Miután szeptember 7-én még négy méter fát felfűrészelt, hogy munkadíj fejében ebből egyet szüleinek hagyjon, és búcsúlátogatásait megtette, az éjjeli órákat kedves társaságban, a Simén lányokkal, Litsek Marcsival, Kendeffy Ádámmal és Bethlen Farkassal töltötte az utóbbi lakásán. 8-án a hajnali vonattal elhagyta Hátszeget.
LXXXVI. A családtagok őszi munkája Hátszegen, Marosvásárhelyen és Szatmáron
Jakabffy Elemér október elején Litsek Zoltánnal édes cirokot préselt, amiből annyi szörpöt szereztek, hogy heteken át ebből édesítették a kávét és készülhettek tészták, amit az 54 leies jegyre osztott cukorból jegy híjában nem kaphattak, és így részükre a cukor ára kilónként 202 lei volt. Munkájukkal tehát sokat takarítottak meg. Október elején Erna és Elemér több napon át rőzsét szedett a közeli erdőben, majd a boldogfalvi gépállomásból fahulladékokat zsákba raktak. Napraforgószárat is vágtak, ezt kis kézikocsin szállították haza, mert szintén jó tüzelőnek bizonyult. Gergelyffy plébános is adott néhány korhadt oszlopot. Így kellett a tüzelőt beszerezni, mert a „nem dolgozók” fajegyet nem kaptak. Csak egyszer lehetett az egész tél folyamán 50 kg préselt szenet és két kocsi fát venniük, összesen 2400 leiért.
[…]
XC. A romániai családtagok sorsa a nagy leépítések idején
Az osztályharc kiélesedése idején (1951–1953) a vagyonuktól megfosztottak közül igen sokan elvesztették nehezen megszerzett munkahelyüket. Mindegyre bizonytalanabbá vált azoké is, akik megmaradhattak. A harc folytatására falragaszokon is felszólították azokat, akik származásra való tekintet nélkül alkalmazni akartak jó munkaerőket. Ekkor a vagyonuktól megfosztottaknak arra is ügyelniük kellett, hogy ne tűnjenek ki szorgalmukkal, pontos munkájukkal, így ne csináljanak „propagandát” annak az osztálynak, melyhez tartoznak. Kendeffy Miklósné például azért vesztette el állását az algyógyi tüdőszanatóriumban, mert minden beteg az ő ápolását kívánta.
Lorándot az 1951. év napjai állástalanul találták, mert az IPEIL ismeretlen okokból rendelkezési állományba helyezte, majd elbocsátotta. Néhány hét után a Centrofarmnál kapott állást 12 000 lei havi fizetéssel, napi 11-12 óráért. Áprilisban nagy félelem fogta el a szatmáriakat, Loránd felesége és sógornője féltette az állását, hiszen egészen nagy méretű volt a leépítés. Április 29-én Loránd ezeket írta szüleinek: „Túl vagyunk a rettegéssel telt napokon. A Centrofarmnál öt tisztviselőt bocsájtottak el, és szinte magam sem hittem, hogy nem jutok közéjük. A téglagyárban, ahol Kató dolgozik, 20 tisztviselő közül csak 11 maradt meg. Kató valószínűleg harmadik gyermeke jövetelének köszönheti állásban maradását, mert a létező szociális rendelkezések szerint terhes nőt nem bocsáthatók el. […]”
Július 15-én Loránd ezt írta szüleinek: „Mind jobban elsajátítottam a könyvelés tudományát, mely szakban addig még nem működtem. […]”
1952. nyár elején a Centrofarm őt is leépítette, de két hónapra kiadta fizetését. Néhány hét múlva egy hídépítéshez került, mint segédmunkás. Munkája nehéz volt. Az első napon 16 órán át kavicsot lapátolt a betonkeverő géphez. Aztán három napon át kubikosmunkát végzett, ami még nehezebb volt, mert a szürke, vizes agyagba alig megy be az ásó, és ha belement, ráragadt. Azután vízben dolgozott, persze gumicsizmában. Augusztus hóra így megkapta a nehéz munkát végzők B kartelláját és minden gyermek részére a D-t. Augusztus közepétől már kizárólag gépészi munkát végzett, kezelvén a vízszivattyúkat és betonkeverő gépeket. Naponta 15-18 órát dolgozott. De a hídépítő munkánál nemcsak kiváló munkájával, hanem újszerű módszereivel is kitűnt, amelyekkel lehetővé vált a víz alatti betonozás szárazban. Decemberben a Construcţia irodájába került, ahol aztán éveken át megmaradhatott, és munkájával elismerést és nagyobb jövedelmet szerzett. […]
A hátszegiek közül Elemér csak ritkán szerzett pénzt. Vagy tíz napon át a csemeteiskolában gyomlálással, amit igen rosszul fizettek. Többször egy konyhakert őrzésével bízták meg, ami csak azért volt terhes, mert a három és fél kilométernyire eső kerthez hajnalban kellett kigyalogolni. De nagy megtakarítást jelentett a háztartás részére a hulladékfa gyűjtése és fűrészpor hazaszállítása.
Erna a már említetteken felül főleg vasalással és ruhák tisztításával keresett némi pénzt. Másoknak is főzött, de ez nem járt megterheléssel.
Naplórészlet, 1949
Hátszegen Gergelyffy Nándor plébános, június 19-én közölte híveivel, hogy a püspök július 5-én ünnepli pappá szentelésének huszonötödik évfordulóját és ez alkalomból híveitől csak lelki csokrot kér: imádságot, szentségimádást, gyónást és áldozást. Ehhez a lelki csokorhoz én is hozzájárultam, minden kívánsága teljesítésével. Ezen kívül június 28-án a következő levelet intéztem hozzá:
Kegyelmes Uram, igen tisztelt Barátom!
A március 2-i események, családommal engem is lelki nyájadhoz sodortak. Így én is hozzájárulhattam ahhoz a lelki csokorhoz, amelyet hátszegi egyházközséged küld Neked. – Ám az a tisztelet és nagyrabecsülés, amely két évtized alatt bennem személyed iránt egyre fokozódott, kedves kötelességemmé teszi, hogy külön is üdvözöljelek. Az elmúlt hónapokban megdöbbentett a hír, hogy egészséged meggyengült, de most annál nagyobb örömünk, hogy ez annyira helyreállt, hogy lóháton járhatod a falvakat szent hivatásod teljesítésében. Családommal együtt arra kérem a Gondviselést, adjon Neked erőt, hogy férfias elszántsággal továbbra is szolgáld szent Egyházunkat és nemzetünk ügyét.
Mély tisztelettel, lekötelezett kész szolgád:
Dr. Jakabffy Elemér
egyháztanácsos
Hátszeg
A levél elküldése napján, este a londoni rádióból értesültem, hogy úgy Márton Áron, mint a Iaşi-i róm. kat. püspök június 21-e óta ismeretlen helyre jutott. – Így tehát levelem nem az ő kezébe jutott.”
A szöveget szerkesztette: Szilágyi Aladár