Kulturális folyóirat és portál

2011. augusztus 2 | Vass Tibor | Irodalom

Indulok Ótvarsba

Ki kell halálni ennek még a formát, ki kell ennek a formát halálnia. Meg a narrá meg a halluci meg a nációkat, meg ahogy kitalált forma nélkül katasztrofáslis agyszülemény lenne az egész, nem kezdene

a vérkeringésvéggel az emberfia bármi formásvalamit. A vég kever mindig. Süteményez, áthajint.  Szógolyó szart sem ér a halántékon.

A szó ópener-giaital. Hírolvasók tudják a legszebben mondani: talmi hamismásokat gyűr le, hugyoz ki egy órától az ember, kettőre

a vizeletnek régtől nincs sugara. Átmérem: japámkertben csorgésa. Anyám krókuszgolyó egy márciusi telken. Apám fókusztoló két deci Hellben. Igyuk meg előtte a nyolc stamp konyakot, mindenen ott a hétlakot. Apám időhamisító. Anyám térhamusító. Vészforgatóból

vízforgatóvá hamuhull a könyv. Könnyet soha nem lesz könyvnek elírni jobb. A könyv lever mindig. Fülkefényez, rátapint. Szótoló üt

lyukat haláltékon, kikölcsönöz, visszavinni elfelejt, rámaradsz.

Apám katasztrofaturista. Anyám két kateszter futurista. Holdjáró

akciós, egyet fizetsz, kettőt kapsz biomatraca. Aki rajta huny, egyesek

szerint nem tartja magát karban. Egyesek letolják, szerinte jó, hogy

nem a gatyáját. Az én gatyámról beszélek. Zselézné legalább szétálló

haját, szőrtelenítené tarkóját, nyírná szemöldökét gyakran, fésülné

pilláját. Fazonírozna pókhasára. Szedne fel pár kilót, például nyolcat,

formáját kiválóan árulhatná biomatracával együtt két-há hamismásnak.

Ha eltelik egy év, hogy keveset beszél az ember, végleg elhülyül. Nem

tudja magát kifejezni szóborsban, míztelen, még ahogy néz is. Ha

mondana mízt, nem talál szavakat. Borssal üti szószóró-nyomát. Nem

tud legfelelő szót legfelelő helyen, nincsenek is legfelelő szói. Elmúlt

időkben kisebbrendőrségisége is akadályozza. Hosszkor volt hosszhelyen,

nem kellett volna megnyitnia egy ajtót. Nem kellett volna pár testet

hosszholtan látnia, néznie nem kellett volna temérdek részletet.

Mindenhol jó, de a legjobb hosszhon. Második verscíme a Halanyi

ölészet. Hülyeségekkel az ember továbbra sem megy a semmire.

A semminek van haszna az egészből. A semmi vesztett, a semmi nyert

karátot. Volt olyan közelinek hitt karátom, aki telóban nagy

komolysággal azt mondta, karátom, gondolj gyászodban arra, hogy

lesz abból vers, meglesz a témád. Másik karátom azt kérdi mélben,

ugye nem a klipszilonhoz hasonló tragédia történt veled, mert akkor

díjeséllyel függhetnél fülünkben, lírhatnál közegünkben te is.

Elkönnyezzem-e, ahogy majd mondják: de szar neked, édes istenem.

Közben valami tragédiára vágynak, mások okkal magasztalnák

ótvarseiket. Eszembe jut, klipszipszilont egy irodalmi esten

szerencsésnek nevezik, mert olyan tragédia érte, és nem folytatnám

még más érleménnyel erről. Bőven kijutott az irodalmi testekből.

Itt most esésre is tessék aszocializálódni. Arra gondolok, kivonulok

a köszéletből. Előbb azonban nem kellene furcsállnom, ahogy hallgatni

tudnak emberek. Azt se, ahogy valamit mondanak. Van, aki tudtomra

adja, éppen hol tartok a gyászmókában. Ontról ontra halad a vér.

Az írásbeli fázi sok. Az idő nekem dalfosik. Folyton keverednek aber-

és narrációk, ezzel valósággal nem tudok kezdeni mit. Végezni próbálok

bennem a maglánnyal, hogy szeretni tudjam bennem a lányos apukámat.

Özvegyek tudnak úgy a semmibe nézni, ahogy nézek egy nem semmi

verset, még ha nem is szól semmiről. (Nem az én versemről beszélek,

lehet, nem is versről. Felolvasnak hírolvasók, ennyiről. Vigyázz, lebeszéllek

bárminek az ellenkezőjéről, csak nyiss rám jókor, csak szóljon a rádióm.)

 

Copyright © 2024 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu