Indulok Ótvarsba
Ki kell halálni ennek még a formát, ki kell ennek a formát halálnia. Meg a narrá meg a halluci meg a nációkat, meg ahogy kitalált forma nélkül katasztrofáslis agyszülemény lenne az egész, nem kezdene
a vérkeringésvéggel az emberfia bármi formásvalamit. A vég kever mindig. Süteményez, áthajint. Szógolyó szart sem ér a halántékon.
A szó ópener-giaital. Hírolvasók tudják a legszebben mondani: talmi hamismásokat gyűr le, hugyoz ki egy órától az ember, kettőre
a vizeletnek régtől nincs sugara. Átmérem: japámkertben csorgésa. Anyám krókuszgolyó egy márciusi telken. Apám fókusztoló két deci Hellben. Igyuk meg előtte a nyolc stamp konyakot, mindenen ott a hétlakot. Apám időhamisító. Anyám térhamusító. Vészforgatóból
vízforgatóvá hamuhull a könyv. Könnyet soha nem lesz könyvnek elírni jobb. A könyv lever mindig. Fülkefényez, rátapint. Szótoló üt
lyukat haláltékon, kikölcsönöz, visszavinni elfelejt, rámaradsz.
Apám katasztrofaturista. Anyám két kateszter futurista. Holdjáró
akciós, egyet fizetsz, kettőt kapsz biomatraca. Aki rajta huny, egyesek
szerint nem tartja magát karban. Egyesek letolják, szerinte jó, hogy
nem a gatyáját. Az én gatyámról beszélek. Zselézné legalább szétálló
haját, szőrtelenítené tarkóját, nyírná szemöldökét gyakran, fésülné
pilláját. Fazonírozna pókhasára. Szedne fel pár kilót, például nyolcat,
formáját kiválóan árulhatná biomatracával együtt két-há hamismásnak.
Ha eltelik egy év, hogy keveset beszél az ember, végleg elhülyül. Nem
tudja magát kifejezni szóborsban, míztelen, még ahogy néz is. Ha
mondana mízt, nem talál szavakat. Borssal üti szószóró-nyomát. Nem
tud legfelelő szót legfelelő helyen, nincsenek is legfelelő szói. Elmúlt
időkben kisebbrendőrségisége is akadályozza. Hosszkor volt hosszhelyen,
nem kellett volna megnyitnia egy ajtót. Nem kellett volna pár testet
hosszholtan látnia, néznie nem kellett volna temérdek részletet.
Mindenhol jó, de a legjobb hosszhon. Második verscíme a Halanyi
ölészet. Hülyeségekkel az ember továbbra sem megy a semmire.
A semminek van haszna az egészből. A semmi vesztett, a semmi nyert
karátot. Volt olyan közelinek hitt karátom, aki telóban nagy
komolysággal azt mondta, karátom, gondolj gyászodban arra, hogy
lesz abból vers, meglesz a témád. Másik karátom azt kérdi mélben,
ugye nem a klipszilonhoz hasonló tragédia történt veled, mert akkor
díjeséllyel függhetnél fülünkben, lírhatnál közegünkben te is.
Elkönnyezzem-e, ahogy majd mondják: de szar neked, édes istenem.
Közben valami tragédiára vágynak, mások okkal magasztalnák
ótvarseiket. Eszembe jut, klipszipszilont egy irodalmi esten
szerencsésnek nevezik, mert olyan tragédia érte, és nem folytatnám
még más érleménnyel erről. Bőven kijutott az irodalmi testekből.
Itt most esésre is tessék aszocializálódni. Arra gondolok, kivonulok
a köszéletből. Előbb azonban nem kellene furcsállnom, ahogy hallgatni
tudnak emberek. Azt se, ahogy valamit mondanak. Van, aki tudtomra
adja, éppen hol tartok a gyászmókában. Ontról ontra halad a vér.
Az írásbeli fázi sok. Az idő nekem dalfosik. Folyton keverednek aber-
és narrációk, ezzel valósággal nem tudok kezdeni mit. Végezni próbálok
bennem a maglánnyal, hogy szeretni tudjam bennem a lányos apukámat.
Özvegyek tudnak úgy a semmibe nézni, ahogy nézek egy nem semmi
verset, még ha nem is szól semmiről. (Nem az én versemről beszélek,
lehet, nem is versről. Felolvasnak hírolvasók, ennyiről. Vigyázz, lebeszéllek
bárminek az ellenkezőjéről, csak nyiss rám jókor, csak szóljon a rádióm.)