Ibolyák
Levelek az elefántcsonttoronyból
Búsképű várkisasszonyként ücsörgök és várakozom. Vártornyom egy negyedik emeleti blokklakás. A herceg dolgozik, és minden délután megment a magánytól, szomorúságtól, amikor hazatér kicsit megfáradt, mégis derűs vándorként. A macskám is vigasztal, ha elszontyolodom, mellém telepszik és megnyugtatóan dorombol. Tanulhatok tőle. Most is. Mint mindig. Össszegömbölyödik, nagyot alszik, majd jókorát nyújtozik, örül mindennek, aminek lehet. Képzeletben kóborlok emlékeim, életem meséi között.
Mostan kék ibolyákról álmodom
Kisdiák voltam, talán negyedikes. Csodaszép koratavasz volt. Akkor is ugyanúgy szerettem a tavaszt, a sok-sok színpompás virágot, mint most.
A tizennégyes suliba jártam. Valamiért elmaradt az utolsó óránk. Az egyik osztálytársnőmmel hirtelenjében úgy döntöttünk: nem megyünk haza. Legalábbis egy kis ideig. Úgysem tudják otthon, hogy elmaradt az utolsó óránk. Menjünk virágot szedni!
A suli és a barokk palota kertje között akkor még nem volt kerítés. Lehetett nyugodtan jönni-menni, sétálgatni. Jó volt a napfényben, friss tavaszi illatok által körülölelve kószálni. A kis fatemplom is ott volt még. Annak a lócájára le lehetett telepedni, ha elfáradtunk a virágszedésben. Rengeteg ibolya díszítette a kis fatemplom és a székesegyház környékét. Zöldből és lilából szőtt szőnyeg. Csak győzzük szedegetni az aprócska, illatos virágszálakat. Az iskolatáskák mit sem sejtőn heverésztek a jóillatú ibolyák között. Mindketten egy-egy jókora ibolyacsokrot szedegettünk össze. A pepita köpeny kék kötényének zsebeibe is került néhány szál illatos kék csoda.
Ilyetén módon jó kellemesen eltöltöttük virággyűjtéssel az elmaradt órát. Talán valamicskével több is lett belőle, mint egy órahossza. Baktattunk hát szépen, jókedvűen, elégedetten hazafelé. A Béke-dombnál elváltak útjaink. A barátnőm sétált tovább a Rogériuszra, én meg hazafelé, a régi Halász (ma Vasile Conta) utca felé. Akkor még megvoltak Várad-Réten a szebbnél szebb kertes házak, nem bontották le őket, nem húztak helyükre csúf, szürke skatulyaépületeket.
Alighogy befordultam az utcámba, s bandukoltam a házsor közepe táján lévő házunk felé, az egyik kapuban Ferenczi néni rám szólt: „Hol voltál, Hajnalka? Már mindenki téged keres!” Elcsodálkoztam: ugyan miért keres engem mindenki, legalábbis a szomszédság, hisz honnan tudhatták volna, hogy nekem elmaradt egy órám, és virágot kellett szednem. Aztán megláttam édesanyámat házikónk zöld kapujában, édesapámat pedig az egyik szobaablakban. Balsejtelem avagy bajsejtelem lett úrrá rajtam, hiába éreztem úgy, hogy nem tettem semmi rosszat. Pláne mikor anyu elindult felém. Piciny ibolyacsokrom a boldogság kissé kókadt madaraként darvadozott kezemben. Anyu sötét szeme szikrákat szórt a haragtól, ugyanakkor ott rejtezett benne az aggodalom fájdalma. Idegesen, mérgesen, bánatosan kérdezte: „Hol csavarogtál? Találkoztam az osztályból Andreával meg Gyöngyivel, mentek szépen hazafelé. Mondták, hogy elmaradt az utolsó óra. Kérdeztem tőlük, te hol vagy. Nem tudták.” Akkor lefelé, sírásra görbült a szám. Nyújtottam anyu felé nyamvadt csokromat: „Ezt neked szedtem.”
Picit később, amikor már mindenki megnyugodott, anyu valahogy mégiscsak büszkén, furcsa örömmel rendezgette el a kis ibolyákat egy üvegpohárban. „Szedte nekem a jányom. Meg is volt a meglepetés. Azért többet ilyet ne csinálj.”