Húsvéti hazahívás
Tamási Áron: Szülőföldem
„Vajda Sándor miniszterelnök úr három erdélyi írónak elsőosztályú vasúti szabadjegyet adatott, egész esztendőre szólót. Így mutatta ki tiszteletét az erdélyi magyar irodalom iránt.” Ezzel az örömteli mondattal indul Tamási Áron könyve, öröm az írónak, aki utazhat, öröm a kortárs román miniszterelnöknek (Alecsandru Voida), aki jótékonykodásával népszerűsítheti magát, öröm az erdélyi magyar irodalomnak, amely iránt így mutatódik ki a tisztelet. A legnagyobb az öröme azért mégis annak az idősödő székely asszonynak, aki végre, két év után, újra megláthatja a fiát, Tamási Áron édesanyjának. És az öröm nem is szűnik egy álló héten át, amíg az író a rettenetes nagy útra vállalkozik, amely Kolozsvár és Farkaslaka között húzódik, két vonattal és egy lovas szekérrel bonyolódik. Utána pedig az átélt örömök lecsillapodnak, az íróban okos rendbe állnak, a könyv írni készül önmagát, Tamási Áron „csak” az emlékezés munkáját végzi. És a következő évben, 1939-ben, Kolozsváron megjelenik a Szülőföldem, író és szülője, testvérek és kortársak s bizonyára a miniszterelnök megelégedésére.
*„Mintha minden korábbi munkája csak készülődés lett volna a Szülőföldem megírásához. A kortársak… Tamási Áron művészetét tetőre érkezettnek, befejezettnek érezték” – ez a szűkszavú méltatás is bátor cselekedet volt Czine Mihálytól, aki a „Spenót” élcnevet hordozó irodalomtörténet hatodik kötetében (megjelent 1966-ban) a Tamási fejezetet írta. A Szülőföldem akkor már huszonhét éve nem jelent meg sem a Magyar Népköztársaságban, sem a Román Szocialista Köztársaságban. Sőt, Magyarországon az államszocializmus évtizedeiben egyáltalán nem látott napvilágot, majd csak 1990-ben teszi közzé a Szépirodalmi Kiadó – ötvenegy évvel az első kiadás után. A kortárs és az utód olvasók erre a régi s mind nehezebben hozzáférhető kiadásra kényszerültek. A Román Királyság – úgy látszik – liberálisabb és toleránsabb volt az erdélyi magyar irodalom e jelese iránt, mint e két másik, említett államalakulat.
Talán a kényelmesség, talán a megélhetési költségek szűkössége tette, talán a figyelmét százfelé szabdaló írói-szerkesztői munka, de bizony évek teltek el, amíg módját ejtette Tamási Áron, hogy hazautazzék szülőföldjére, szülőfalujába. Aztán újra évek… Pedig túl volt már az igazán nagy utazáson, az amerikai világjáráson, az útlevelét ettől kezdve mindig magával hordta, – biztos, ami biztos! De az eltűnő évek ellenére – lélekben, gondolatban – soha nem szakadt el a Székelyföldtől, regényeit, novelláit innen származtatta, az Ábel-trilógia hőse innen indult meghódítani a Hargitát, az országot és a tengerentúlt, amiként Jégtörő Mátyás háza is itt emelkedett (roskadozott!) Farkaslaka közepén.
Negyvenkét éves volt ekkor, alkotói pályájának éppen a delelőjén állt, túl egy világháborún és egy hatalomváltáson. És jó sorsa nem tudatta még vele, hogy a következő évtizedben egy újabb világháború, két újabb hatalomváltás zajlik körülötte, menekülnie kell a szeretett Kolozsvárról, amelynek földjére azután egy újabb évtizedig nem teheti a lábát. Hol vannak már a gáláns román miniszterelnökök, Magyarországon szigorú szemöldök-összevonások oldják és kötik szavait-sorait, de 1956 egyik legszebb és leghitelesebb magyar vallomását ő teszi majd közzé. És mire a dolgok rendeződnek (rendeződnek?!), oda a fiatalság, oda az élet.
A húsvéti hazalátogatás az életút közepén valamiképp a pálya fordulópontja is lett. A szülőföld varázsa, a székely nép és föld harmóniája nem múló élménnyel és energiával munkál az íróban, de elérkezik a számvetés ideje is. A tündéri-balladás környezetben történelmi és társadalmi küzdelmek színterét kezdi érezni, a táj gyönyörűsége mellé egyre inkább odalátja a tájban élő nép nyomorúságát is. Tamási nem ír szociográfiát, de egyre inkább megérzi: tenni kell ezért a népért, mert elpusztulnak a legjobb erői, elsatnyulnak kezdeményezései. És tornyozódnak a bajok: a sanyarú földön mind nehezebb lesz az emberi megélhetés, felbomlóban a falut összetartó, hajdani rend, a kapitalizmus intézményei és lehetőségei mintha elrobognának Székelyföld fölött. Amikor viszont megjelennek, bajt és keserűséget, adót és közmunkát jelentenek. És széttörőben a nyelvi, nemzeti, tudati egység. Miközben növekszik a gazdasági és a szellemi kiúttalanság, a magyar, a székely és a szabadparaszti azonosságtudat megrendül, szétforgácsolódik.
Tamási Áron úgy érzi, összegeznie kell mindazt, amit tud erről a tájról és a benne élő emberekről, rokonokról és ismerősökről, elődökről és kortársakról. Összegyűjteni emléküket, megőrizni hírüket, följegyezni krónikájukat. Immár nem csak a kereszténység előtti hitvilág emlékeit is őrző misztika üzeneteit, hanem a napi munka és a napi indulatok lajstromát kell összeállítania. Minderre egy hét természetesen édeskevés, a krónikateremtésnek ennyi idő alatt csak éppen a szándékát lehet kifejezni. Utána ismét évek következnek majd, az érlelődés és a szívós munka esztendei, amíg a következő Tamási regények – ugyanabból a talajból, ugyanabból a környezetből – kisarjadnak. De ne szaladjunk előre a jövőbe, az író sem tehette!
Tamási nagy önbizalommal és emberismerettel forgolódik Kolozsvár „rengetegében”, de ez az önbizalom egyszerre olvadásnak indul, amint kiteszi a lábát választott városából. A gyorsvonat (a Rapid) első osztályán rend és fegyelem uralkodik, az utazóközönség könyvet-újságot szerez be magának, hogy idejét hasznosan töltse el, – román újságot, ami természetesnek tűnik egy román vonaton. Csakhogy ez a román vonat Kolozsvár és Segesvár között kattog. Akkor sem hangzik el szó, amikor Tamási a maga magyar újságját emeli ki a zsebéből, de a román útitársak lábat váltanak, úgy tartják a maguk lapjait, hogy még csak ne is lássák az idegen utas kezében az idegen szavakat. Amikor Tamási ráun az útitársak beszédes hallgatására, és áttelepszik a harmadik osztályra, akkor – a költővel szólva – „csendesség van, hallgat a száj, csupán a szemek szavaznak”.
A harmadik osztályon? „De más világ van itten. Az egész kocsit megtölti a füst és az ember, s vidáman és színesen csobog mindenütt a székely beszéd, mint egy óriási forrásban. Elevenség és jókedv honol itt, mintha nem a bajlátott Székelyföld kapujában volnánk…” A két különböző vasúti osztály elfér egyazon szerelvényen, utasai között azonban időnként akad súrlódás. „Az egyik vásáros kiválik a csoportból, s elébe kerül egy vasúti tisztnek, akitől valami vonatot kérdez magyarul. A vasúti megvonja a vállát, és szó nélkül továbbmegy. Visszajön a vásáros is a többihez, akiknek azt mondja: – E nem felele.” A vasút bizony stratégiai nagyhatalom, a vasutas feladata, hogy megbízható legyen az államhatalom szemében, nem pedig, hogy holmi vásárost fölvilágosítson a vonatok menetrendje felől. Főként, ha az a vásáros még az államnyelvet sem bírja. A vasutas pedig az ilyen népeket nem bírja!
És Tamási utazik tovább, halk mosollyal éleszti föl gyermekkora helyszíneit, enyhe zsörtölődéssel lép túl a napi vesződségeken. Segesváron meg is vacsorál az idegen szótól harsogó vendéglőben, az étlapon a magát idegen nyelven hirdető, de magyarosan elkészített disznótorost fogyasztja. Aztán „a főúr odajön és számol, majd a fülemhez hajol és magyarul mondja az összeget. Félve dugja oda nekem a magyar szót, nehogy meghallják a románok, s nekem abban a percben eszembe jut, hogy mindössze néhány kilométerre vagyunk attól a helytől, ahol a szabadság védelmében elesett a magyar költő, ki a legnagyobbak közül való volt ezen a világon”. Az olvasónak pedig az jut eszébe, hogy – bizonyos időben és bizonyos helyeken – pincérnek lenni ugyanolyan felelősségteljes és veszedelmes foglalkozás, mint amott volt bakternak lenni.
A negyvenkét évvel világra jötte után, és húsz évvel a hatalomváltás után szülőföldjére hazalátogató író azért fogalmazni kezdi magának múlt és jelen sajátos ellentétét. „Igen, Erdély földje ez, s te is erdélyi vagy. Nem jövevény, ki sóval vagy arannyal kalmárkodni jött volna ide. A nép, amelyből származol, már itt volt ezer esztendővel ezelőtt… Nemzetséged sem habozott soha, hogy más országok jobb földjét kívánta volna lakóhelyéül, hanem ezt védte tatárral, némettel és muszkával szemben. S most ingerülten néznek rád mindenütt, ha nyelveden szólasz ezen a földön, s még úgy jársz a legjobban, ha nem válaszolnak. Jól teszed, ha titkolod is, hogy magyar vagy, mert puszta léted kellemetlen és izgalmat idéz fel.”
Az úton, Kolozsvártól Székelyudvarhelyig, sorjáznak a kellemetlen tapasztalatok – nevezhetjük megaláztatásnak vagy kisszerű piszkálódásnak, Tamási ez utóbbinak veszi, nem akarja ünnepváró kedélyét befelhősíteni. De hát: Székelyföld – botránykő! „A román hivatalos közművelődés kultúrzónának jelölte ki a tiszta Székelyföldet, mert égető és fontos feladatnak tartotta, hogy az ország eme részében fokozott irammal terjesszék a román kultúrát…” A vonaton tettre kész útitársa akad, „mondják, hogy kétszeresen fizetik a kultúrzónás szellemi erőket… Ki tudja, hátha szegény szüleit támogatja, vagy esetleg valamelyik testvérét iskoláztatja. Bármelyiket is teszi, csak emberi elismerést érdemel”. A keserűségnek vagy a gúnyolódásnak az árnyéka sincs a mondaton, de talán jobb is így! Ma úgy mondják, akik mondják: – Csak a munkáját végzi!
Kolozsvár nagyváros, a vasút nemzetközi helyszín, Segesvár a szászok városa volt mindig is. De hogy Udvarhely…?! A székely anyaváros, ahol maga Tamási is az iskola padjait koptatta nyolc éven át…! „A román embert szinte csodának néztük, ha nagy ritkán eléfordult egy-egy. Most román gimnázium van itt, s növendéke elegendő, csak az ember azt nem tudja, honnét verődnek össze, hiszen a megye lakossága kilencvenöt százalékban mind székely most is. Igen, a tisztviselők, s kiknek általában az állam ad kenyeret, azok mind románok. Ezeknek gyermekeiből gyűl össze jórészt a létszám, s úgy hallom, magyarok is adják ide elvétve a gyermeküket.”
És Tamási most is csak a fejét csóválja, miközben az udvarhelyi utcákon szerez újabb tapasztalatokat. „Kivetkőztetjük magyar neveinket a formájukból, ami hátul volt eddig, azt most megváltoztatva elöl tesszük, s ami pedig elöl volt, azt hátul marasztjuk. Sajnáljuk bizony édes nyelvünket, hogy a szükség törvényét bontotta, de hát abban reménykedünk, hogy ő jobban kibírja az erőszakot, mint maga az ember… De mégsem jó gazda az olyan, ki az édesanyjától egy szerszámot örökölt, amivel lelke dolgozhatik, s akkor ő nem ügyel arra a szerszámra, hanem csak nézi, hogy a szomszéd megcsorbítja.” Az író íráshoz használja a nyelvet, a közember beszédhez, mindketten szenvednek romlásán, és bizony a nyelv sem bírja ki jobban az erőszakot, mint maga az ember! Vasút, nyelv, iskola, – „leírva áll a rettentő tanulság”, miképpen kell a régi országot az új gazdáknak magukhoz kezesíteni, mai szóval szólva: – Kész a forgatókönyv!
Az ajándék hétből másfél nap eltelt, több keserves, mint örvendetes tapasztalat birtokába került Tamási, de a tékozló fiú végül mégis „átkél az aranyhídon”, megérkezik Farkaslakára. Szülőföld ide, családi együttlét oda, – mégiscsak két különböző világ érintkezik egymással, ha nem is idegen világ. A városi ember érkezése akkor is esemény számba megy, ha hazatérő fiát fogadja kebelére a falu. Az édesanya (írjuk ide a nevét: Tamási Dénesné Fancsali Márta) az egyetlen, aki – hát persze, hogy – tegezi ritkán visszatérő és mindig hiányzó gyermekét. A testvérek, az unokahúgok, de még a nagymama is (kilencvennégy éves!) többnyire magázzák. Tanult ember, tisztelet jár ki neki, a tisztelet azonban olyan szűrő, ami visszafogja és elvékonyítja, – ha nem is a szeretetet, de a bizalmat.
A megtért testvér föleleveníti gyermekkora emlékeit, Anna nővére elemlegeti, hogy Áron gereblyével ütötte fejbe, amikor parancsolgatni próbált neki, Gáspár pedig „előre látta” kettejük sorsát: Áron csak nézte a munkát. Pedig Áron dolgozott együtt apjával, a testvéreivel, minden paraszti munka csínját-bínját eltanulta, ha korán fel is hagyott a művelésével. Egyik ujját még gyermekkorában letépte a vadászpuska tölténye, ezért nem lett paraszt, ezért nem lett boltos. Ezért lett író!
„Itthon is, a testvérek és rokonok előtt, jóféle homály födi különös foglalkozásomat, s bizony sokszor veszem észre, csupán gyöngédségből nem firtatják ennek a foglalkozásnak emésztő és haszontalan voltát. Talán van is némi igazuk, amikor úgy gondolkodnak, hogy a munkát azzal lehet a legjobban megdicsérni, ha megfizetik jól. …egész életemben véltem és vallottam: az írói munka önmagában való érték.”
Húsvét közeledik, a legnagyobb keresztény ünnep, a rendtartó székely falu a kereszténységet is, az ünnepet is éltető erőnek tartja, emberi és nemzeti létezése részének. Az ünnep tartalma és megjelenési formái valójában a szülőföldben, a családi közösségben gyökereznek. „…az áhítatot nemzetségünk ősi vallásából veszem, a katolikusságból. De hozzá az örömöt e fajtának még ősibb emléke keveri, …valahonnét keleti pusztákról, melynek tüzei átsütnek ezer éven”. A két hatás – ezt Tamási minden olvasója bizonyíthatja – ott fut végig eligazító fonálként az írói életművön, egymás mellett jól megférve, egymást át- meg átszínezve.
Székelyföldön – magyar alföldi értelemben – paraszt nem él, szegény ember sem, és gazdag is alig. A hajdani szabad határőrzők utódai között kisebbek a gazdasági különbségek, mint más vidéken, a gyenge földet egyformán keserves munkával dolgozza meg a módosabb és a kevésbé tehetős. A földek szétszabdaltak, egy-egy parcella távol esik a másiktól, órákig tart, amíg a székely, a fia és jószága eljut az egyik apró földdarabról a másikra. A földművelést fakitermelés és szekerezés egészíti ki, e kettő azért már a lejtőre került ember menekülése. A lónál többre becsülik a marhát, Tamási idejében a tüzes gép (a cséplőgép) iránt kicsi volt a bizalom.
Jövőkép? Gáspár, az öcs mesélt – büszkén mesélt – a katonáskodásáról, székely embernél ez becsületbeli dolog: „Többször beszélte nekem, hogy tiszt legénye volt, mint a székely fiúk általában. Mert eszesek ezek, megbízhatóak és tiszták.” A székely fiúk után a székely lányok: „…szolgálnak közeli és távolabbi városokban… S amelyik nem kényszerül arra, hogy itthonvalókat támogasson kicsi pénzével, házra gyűjti a fizetést, vagy esetleg férjhez adja magát belőle. De mindegyik kívánkozik vissza a szülötte földjére, s ha nem előbb később hazajön.” A lányok szolgálata, akárhogy is nevezzük: cselédsor. A fiúké pedig tisztiszolgaság, napjaink megvető szóhasználatával: csicskásság. Végrehajtható mindkettő tisztességgel és emelt fővel, de hogy egy nép számára ez volna a kiemelkedés útja, a jövő reménye? Az utókor olvasója elretten ettől a két lehetőségtől, Tamási természetesnek érzi. (Hogy a nép kiemelkedett fia ilyen sorsot elfogadhatónak tart, sőt valamiképpen vonzóan követendőnek, – ez talán még inkább elrettentő. József Attila ugyanebben az évtizedben, egy országgal idébb írta le keserűen lázadó sorait az elszakadni képtelenségről, a nép eredendő lemondásáról: „Hol lehet altiszt, azt kutatja, / holott a sírt, hol nyugszik atyja, / kellene megbotoznia!”) Tamási még ekkor is töpreng, a székely hagyomány, vagy a környezet vonzó érintetlensége teszi-e, de még 1939-ben is a megtartó erőt érzi fontosabbnak a továbblépésnél. Talán nagyobb veszedelmet érez a kitörésben, mint a helyben maradásban?
A székely falu – legalább is a hazai köztudatban – kétségtelenül egy sajátosságáról híresedett el: „a csavaros eszű góbéságról”. Az idegenből (városból, Magyarországról, de még akár Erdély távolabbi vidékeiről) érkezett ember mintha állandó tréfálkozó hangot, kötekedő ugratást hallana ki a székelyek hétköznapi párbeszédéből, a nagyvárosi vicc valamiféle romlatlan, vidéki rokonát (isten őrizz: kabarétréfát!). Ebbe a torz látásmódba még maga Tamási is bele-beleesik, különösen Farkaslakán tartózkodása első idején.
Pedig a történelme folytán és a természeti adottságok következtében elzárt népcsoport különös, belső fejlődéséről van szó. A székely kérdezz-felelek nem a hagyományos értelmű párbeszéd, hanem más, bizonyos értelemben több annál. Szellemi, szóbeli, személyes párbaj, a hajdani vitézi játékok kései, békésebb (ha ugyan békésebb!) maradéka. Amíg a hagyományos párbeszéd információkérés és -közlés, konkrét véleménynyilvánítás, illetve az egyetértés vagy szembenállás kifejezése, addig a székely szóváltás más logika szerint épül föl. A kérdező még csak kérdez, de a válaszadó a válaszában a saját értelmi képességét, a közösségben elfoglalt helyét egyaránt jelzi, válasza megformálásában szellemi erejére kívánja fölhívni a kérdező figyelmét, de érezteti véleményét az egész megkérdezett témakörrel kapcsolatban is. (Jobb esetben – úgy mellékesen – persze a föltett kérdésre is megválaszol, de ugyanannyi ablakot nyit a továbbkérdezés felé, mint ahány ajtót bezár a megadott tájékoztatással.) A válasz tehát általában hosszabb a hagyományos igen-nem-nél, vagy a szükséges kiegészítésnél. Csakhogy – és ekkor lép működésbe a szóváltás párbaj-eleme – a kérdező sem elégszik meg a puszta válasszal, amely a válaszadó személyét följebb tolja a szükségesnél, s ezért a maga (kérdezői) személyét – mint aktív sakkfigurát – újabb, korrigáló támadásra indítja. Minek fokoznánk tovább az izgalmat, a szópárbaj ha nem is a beszélgetőtárs szóbeli legyőzésére irányul, de a szellemi szikraállomány és a nyelvi pengeváltás hajlandóságának a bemutatására igen. Ebben a szóváltásban például a gyerek a saját talpraesettségét (ronda idegen szóval: slágfertigségét) ugyanúgy megmutathatja, mint ahogy éreztetheti a maga helyét a családi, közösségi hierarchiában. A székely szóváltásban csak egyet nem tehet a párbajozó fél: nem hallgathat. Az elhallgatás a szellemi válaszképtelenség jele, a csúfos megfutamodásé! – A 20. század közepén ez a nyelvi szokás, ez a gondolati megnyilatkozásforma még hibátlanul működött, Tamási Áron is élt vele, regényeiben mint sajátos stíluselemmel, a húsvéti naplóban mint alkalmi színesítő eszközzel.
A gondok megsokasodnak, a gazdasági nehézségek és az emberi beszűkülés mellett a hagyományos székely faluban is egyre nyilvánvalóbbak lesznek a társadalmi rétegződés jelei, amelyek a korábban homogén közösséget szétszakadással fenyegetik (feszegetik). Sóhajformán szakad föl Tamásiból a kérdés: „A nemzeti rokonság szegény és jelentékeny része miért áll odébb igen könnyen a közös asztaltól. S meg is értem. Hiszen hányszor éreztem magam is, mint szegény fiú és falusi szülött, hogy igazságtalanságok dúlnak a nemzeti rokonságban. …minek következtében a mostohák elhúzódnak erről a tájékról és azokkal kötnek szövetséget, akik más nyelven beszélnek ugyan, de szintén hasonlóképpen jártak a maguk nemzeti rokonságában”. Nem más ez, mint a marxista osztályszolidaritás megfogalmazása, Tamási szavaival, a népi írók szavaival, ami fölött lehet eltöprengeni, lehet elrémülni, csak egyet nem lehet: kézlegyintéssel napirendre térni fölötte. Hogy érzelme hová húzza, és az esze hová irányítja, egy pillanatig sem titkolja. Különösen szívbe markoló és távlatokat nyitó mondatokban nyilatkozik meg 1939-ben Tamási Áron: „…hálával és bizakodással gondolok a népre, amely ezer esztendőn keresztül védte földjét és őrizte lányait. Csak az a réteg, amely a nép felett áll és állítólag vezérli őt, csak az nem védte gazdagságát és az nem őrizte lányát. Bizony két utat járt a kétféle magyarság, s akik most ennek az eredményét látjuk, félelem és kétség kínoz minket, hogy mit hoz a jövendő! Sokan keressük nyíltan és titokban a megtisztulás útját, s annyit már biztosan tudunk, hogy a kétféle magyarság közül helyesebben a nép cselekedett”. A további szavak a nemzetét féltő, felelősen gondolkodó, kisebbségi helyzetben élő értelmiségi látnoki szavai (vagy ekkor már nem látnokság kellett a felismeréshez, hanem bátorság a kimondáshoz?). „Forduljunk vissza a néphez, és tanuljuk meg tőle, ami jó. S ami jót tanulunk, tömjük bé azzal a szakadékot, amely sötéten tátong a két magyar között. Jobb, ha ezenmódúlag mi csináljuk ezt, mint hogy álorcás idegenek mérges jelszavakat ültessenek a szakadékba. Pedig ma ez történik. S holnap talán már holttestek hullanak a két magyar közé, s akkor temető fogja elválasztani azokat, akiknek jó és közös sors szerint egymáshoz kéne tartozniuk.” Megrendítő szavak, tragikusra formált gondolatok. A kortárs és az utókori olvasó fölidézheti az „álorcás idegenek” mögé azokat a neveket és arcokat (ha tetszik, ha nem: népeket és osztályokat!), akiknek félszázadnál hosszabb időn át nem volt érdeke (viszont volt hatalma!), hogy Tamási Áron szavai el ne jussanak a magyar olvasóhoz. (Kolozsvár csak egy évvel később, 1940-ben lett újra magyar város, négy röpke esztendőre, – a Szülőföldem tehát valójában 1992-ig egyáltalán nem talált magyarországi magyar kiadóra!)
Tamási Áron küzd (gyakran inkább vergődik) a maga sajátosan köztes állapotában. Kiemelkedett-kiszakadt társadalmi közegéből (a faluból) és osztályából (a székely szabadparaszti világból). A kolozsvári értelmiségi lét is számos keserves tapasztalattal gazdagítja az írástudói sors sanyarúságáról, hasonlóképpen a kisebbségi lét megaláztatásairól, még ha azok alkalmanként csak kisebb sárfröccsenések is. De tudja, sorsát nagyobb, távoli és láthatatlan hatalmak irányítják, kedvük szerint. Tamási megkísérli a lehetetlent: hajótörés nélkül navigálni keresztül „örvény s szakadék fölött”, miközben érzi, a vasúti szabadjegy napi sikerénél biztosabb és tartósabb eredményre, új egyéni és közösségi feltámadásra van és lesz szüksége a farkaslakai húsvéti hazalátogatás eredményeként.