Homályos karaktertípusok (Utolsó pillanat – Beckett parafrázis)
Az Utolsó pillanat Bicskei István rendezésében egy Beckett-parafrázis, amely kiemelt szövegeket fogalmaz újra, elhagyva azok eredeti kontextusait. Az alcímben szereplő parafrázis megjelölés könnyen adja a kérdést, hogy az előadás mennyire támaszkodik Beckett világára, azon kívül, hogy különböző szövegrészleteket emel be a drámáiból (Godot-ra várva; Játszma vége; Ó, azok a szép napok). Ugyanakkor nemcsak Beckett-szövegeket hallunk. Az előadás három rétegből, világból tevődik össze. Az egyik a többfunkciós telefonfülkébe szorult bohócpáros, a másik a háttérben félig fénykép, félig kivetített arc. A harmadikban csoportjeleneteket látunk, melyek próbálják kiegészíteni az előadást.
A színpadi káoszt a két bohócfigurának sikerül valahogy egybetartania. Következetesen vezetik végig a két szereplő egymás közötti viszonyát, érzékelik egymást a térben. Felelevenednek bennük a becketti figurák, a szűk telefonfülkében összeszorulva folyamatosan követik egymás rezdüléseit, felváltva támaszkodnak egymásra. Üdítő őket nézni. Mernek játékosságot hozni az amúgy komor, és komolyra vett előadásba. Ilyen az a jelenet, mikor a fiú elkezdi mesélni a lánynak Piroska és a farkas meséjét. Átsétál egy elkopott Piroska figura a színpadon. A másik jól működő jelenetben a lány mindegyre hajtogatja, hogy fázik. A fiú segítőkészen kabátokat halmoz a hátára. A végén, amikor már csak egy kabátdombot látunk, a fiú mankót ad a meggörnyedtnek, majd magába feledkezve a halomra ül, és könnyezve sajnálkozni kezd arról, hogy milliók szenvedtek, míg ő aludt és nem figyelt. A két színész között megjelenő játékosság adhatná az előadás erejét, hiszen olyan kontrasztot mutat fel, ami a súlyos gondolatokat megemeli. Megemelné.
Milyen rendezői gesztus rejtőzik a háttérben megjelenő nagy száj mögött, amely mindenhatóként szólal meg? Milyen gondolat az alapja a rendezői szájon (egy rugalmas vászonhasadék a díszletfalon) keresztül kiforduló szereplőknek; milyen attitűdről árulkodik ez? A hatalmas arc nézése mozdulatlan (orrtól felfele poszter), a szája mozog (amit vetítve látunk), monológokat hallunk. A monológok mellett a száj ajtóként is szolgál. A bohócokon kívül – akik eleve ott vannak a színpadon, és ott is maradnak –, minden más szereplő ezen a résen keresztül jön be. Akkor jelennek meg, ha a rendező kimondja, „kiöklendezi”, „megszüli” őket.
A rituális hangulatú mozgássorozatok, a megváltó megjelenése a színpadon, a reménytojás megszületése, benne rejlik egy zöldellő bonsai-jal – ezek nem férnek össze a becketti gondolattal, legalábbis amelyet a szövegek hordoznak magukban. A tömegjelenetekben különböző, látszólag nem összefüggő cselekvéseket ismételnek a szereplők. Megjelenik típusként az anya, a pap, a katona, a fiatal figurája, viszont a rendezői szájon ki- és bemászó csoportok kiléte, színpadi értelme meghatározhatatlan. A karaktertípusok megjelenítése homályos. Jelmezük, és az általuk végrehajtott cselekvéssorozatok néhol önkényesnek tűnnek. A rituális jellegű mozgások esetében az előadás nem tisztázza, miként is kapcsolódnak akár a bohócjáték, akár a nagy arc monologizálásának szintjéhez. A csoportjelenetek jelenléte megindokolatlan, zavaros marad.
Szembetűnő az erős rendezői „agyalás”, egy összetett, de még nem letisztult gondolat, amit az Utolsó pillanatnak nem sikerül kibogoznia.