„Hol a világ véget ér, nem ér véget a dal” (4.) – Bródy János 75
Dalszövegek kutatásakor a felmerülő legalapvetőbb kérdés a dalszöveg és a vers közötti határvonal kijelöléséhez kapcsolódik. Követve a Bródy-dalokat láthatjuk, hogy jelentős számuk klasszikus irodalmi műfaji besorolást enged meg, ami szerint szerepversnek, gondolati versnek vagy közösségi lírai alkotásnak nevezhető. Ugyanakkor az egyes témák kezelése is túlmutat a slágerszövegeken, létértelmező, gondolati jelleget kap például az identitás kérdése, amit az egyén öndefinícióján, az egyén és közösség, valamint az egyén és hatalom viszonyán keresztül mutat fel.
A nyelvi-poétikai megformálás saját értelmezési horizontot eredményez, így a hallgatóval szembeni elvárás is jelentősen változik. Talán ebben a hallgatói attitűdváltozásban ragadható meg leginkább a dalszövegek költészet jellege: passzivitás helyett értelmezésre, saját olvasat kialakítására kényszerül a slágerszövegek hagyományosan könnyű befogadhatóságával ellentétben.
Megszokott jelképekkel találkozhatunk itt is, de továbbgondolva, átértelmezve. Például a ragyogó csillag sápadó vagy hullócsillag formájában is megjelenik: „Nézem a tó vizét, / hallom a halk zenét, / és látom az égbolt hulló csillagát” (Békét és reménységet). „A csillaghullás el nem kedvetlenít” (Volt már); „Sápadnak, hej, a fényes csillagok az égen” (Március 1848).
Az álom is visszatérő motívum, jelen van vágyként, célként, meg nem valósult eszményként is: „Álmodban álmaid / valóra válnak” (Hát eladtuk végül a házunk); „Az álmodó hajnalra vár” (Ki tudja, mit hoz még a múlt); „Álmaimban megtalálom az elveszett időt” (Álmodom). Az ébredés, a valósággal való szembesülés lehet ijesztő és kijózanító is: „Rémülten ébrednek az álmodók” (Ne várd a májust); „Ki mondja meg, hogy az ébredés, / ha kijózanít egy új nap hajnalán, mennyit ér” (Éjféli nap).
A virág is több jelentésben bukkan fel a szövegekben. Jelentheti az értéket, eszményt, amiért az ember küzd, ilyenformán a nyíló virág reményt, a hervadó virág reményvesztettséget, az illúziókkal való leszámolást jelenti: „Szívem mélyén elhervadt már minden virág” (Az ismeretlen ismerős); „Talán majd lesz egy szebb világ, / Hol minden ember ünnepelhet, / S nekünk is nyílik majd virág” (A szebb jövő). A virág lányként is konkretizálódik, a kibontakozó nőiesség, a tisztaság jelképeként: „Megváltozna minden, hogyha hallgatnál reám. / Kire vársz még? Ó, mondd, kis virág” (Kis virág).
A sárga rózsa motívuma kiemelkedő jelképként a szerző „önazonosítójává” vált. Jelen van elszáradt, sápadt homlokon hervadó, nem nyíló, a nemzet sírját elborító alakváltozatokban, létrehozva egy asszociációs sort. Az első előfordulás a Sárga rózsa című dalban a múlthoz való ragaszkodás kontextusában körvonalazza mindazt, amiben a versbeszélő hitt és hinni szeretne. Az elszáradt virág értelemszerűen elmúlásra, veszteségre utal már a felütésben: „Nem él már, nem is szép, halott rég”. A következőkben feltett kérdés összefüggésbe hozza a jelképet olyan múltbeli értékekkel, amelyek pusztulásával az ember nem akar, nem tud szembenézni. A „szép emlék sárga virága” más helyeken homlokon hervadóvá válik. Az emberi életcélok, eszmények, ideálok egyéni és közösségi szinten különböző konkretizált változataival találkozunk. A Földvár felé félúton levő lány homlokán az egyéni életút során elvesztett álmokat, illúziókat, a királylány homlokán a szabadságba vetett hitet jelképezi. A Miért hagytuk, hogy így legyen című szövegben a hatalom által képviselt eszme jelképévé válik. A „nemzet sírját elborító sárga rózsák” erős intenzitású víziójában a nemzeti léthelyzet negatív perspektívájára, a nemzethalálra való utalással azokat az értékeket jelenti, amelyekkel a nemzet rendelkezett (Te itt leszel majd mellettem). A „zöld-sárga rózsa” az igazságnak mint eszménynek az álcázott alakja: „Zöld-sárga rózsa / nincs igazság meztelen / Álruháját ismerem / megismerem” (Zöld-sárga rózsa).
A jelentésteremtés-jelentéstágítás jellegzetes módjára, az intertextualitásra, azaz gondolat-átültetésre, illetve vendégszövegek beiktatására is találunk példákat a Bródy-dalszövegekben. A transzponált gondolat legjellegzetesebb példája a Ha én rózsa volnék című dal, amelynek alapja a „Nem szoktam, nem szoktam kalitkában hálni” kezdetű népdal. Az öt szakasz öt fogalom köré szerveződő feltételes időhatározói alárendelést tartalmaz: rózsa, kapu, ablak, utca, zászló. A költői hitvallásként értelmezhető szövegben a lírai én tárgyi szimbólumokon keresztül fejezi ki az értékteremtés, a szabadság és béke utáni vágyát. A rózsa négyszeri nyílása a teljes évet átöleli, így összességében mindannak létrehozását jelenti, ami értéket, szépet képvisel az emberi létben. A nyitott kapu a többi ember iránt tanúsított nyitott magatartást, az elfogadást, az egész világot megmutatni képes ablak pedig az értékátadást, az őszinte megnyilatkozást jelenti. A tiszta, fényben megfürdő utca a lelki tisztaságot, a békevágyat, a föld beomlása a háborúval szembeni tiltakozást fejezi ki. A szövegben érzékelhető hangulati fokozás a zárlatban csúcsosodik ki, a zászló a szabadságot, az önazonosságot jelenti. A kifeszítettség állapotának látszólagos korlátai a saját eszmékhez való ragaszkodást teszik lehetővé, így az egyén nem válik eszközévé hatalmi játszmáknak. Ez a gondolat rímel a népdalbeli nyílt állásfoglalásra: „Inkább leszek betyár az alföldi pusztán, / Mégsem leszek szolga a császár udvarán”.
Főként a legújabb dalok esetében találkozunk korábbi szövegek beépített soraival is, ezek révén párbeszéd jön létre az egyes szövegek között. Ezek a sorok vagy szószerkezetek előhívják a korábbi dalt, amelyben kibontakozik a motívum jelentése. Természetesen önállóan is értelmezhetők az új szövegek, a vendégszöveg elmélyíti a jelentést. Például: „Miénk volt a legszebb lázadás” (És mennyi szerelem – A legszebb lázadás). Az elvágyódás, a kilátástalan léthelyzet miatt a túloldalra való átmenekülés a hídon való átkelés jelképeként jelenik meg: „elindulsz te is a hídon át” (Ki tudja, mit hoz még a múlt), akárcsak a korábbi, Vándor Éva című dalban.
A vendégszövegek szerepe lehet a kollektív emlékezet beépített elemei által az adott kánoni szöveg alapgondolatának beépítése. Például a Magyarok közt európai több motívumot, verssort is beépít: József Attila Thomas Mann üdvözlése című költeményének alapgondolatát veszi át, továbbá Petőfi Sándor A XIX. század költői című versének ars poeticájából idéz, amikor a jelenbeli életérzését fogalmazza meg: „És a szellem napvilága / nem süt a nép ablakába”, illetve az Elindultam szép hazámból című népdalgyűjtés sorait is felfedezhetjük benne: „És hányan mentek szép hazámból, / híres kis Magyarországról. / Szemükből a könny kicsordult”. Weöres Sándor Majomország című versének mintájára született a Birkaország című dalszöveg. Vörösmarty Mihály Szózatának sorai szintén a gondolati párhuzam révén jelennek meg a Szabadnak születtél című dalszövegben, valamint az előrevetített nemzethalál, a sárga rózsákkal elborított nemzet sírja a Te itt leszel majd mellettem dalszövegben. Babits Mihály Jónás könyvéből vett gondolat a „vétkesek közt cinkos, aki néma”: a költői állásfoglalást, a szókimondás szükségszerűségét fogalmazza meg az Akit a hazája nem szeretett című dalban. A prófétai, váteszi szerep felvállalása, a zsarnoksággal való nyílt szembeszegülés kirekesztettséget eredményez. A társadalom nem tud felnőni a próféta tisztánlátásához.
A Ki tudja, mit hoz még a múlt az idősíkok felcserélésével azt az értelmezési lehetőséget kínálja, hogy egy közösség számára az ismeretlen jövőnél nagyobb bizonytalanságot jelent a múltba rejtett titok, aminek következményeként adott a jelenlegi élethelyzet.
A nyelvi-poétikai megformáltság egyik, korábban már említett jellemzője a művészi eszközök használata, például a megszemélyesítés: „Mikor a dalból szökni készül a lélek”; „Mikor a főnév is rosszul áll az igéhez” (Mosolyod vigasztal); a jelképesség: „Gyökér, lomb és száraz ág, / Háromféle valóság. / Ki háromból csak egyet lát. / Nem látja a fát magát”, azaz az emberi identitást nem lehet múlt, jelen, jövő viszonylata nélkül értelmezni (Vásárhely); a paradoxon: „magaddal bújócskát játszol”, „a tükörben idegen az arcod” (Magány). A nyelvi regiszterváltás, a szleng használata az ellenállás kifejezőeszköze, ugyanis a kíméletlen zsarnokságra csak ilyen módon lehet válaszolni: „Haggyá’ má’ békibe’”.
A nyelvi játék is eredményezhet többletjelentést. A Birkaországban megjelenő „birka burka” alliteráció mellett a legelőre szó több jelentésével fejezi ki az érvényesülés esélyét: „csak az juthat legelőre”. A zeti zászló című dal egészében egy szójátékon alapul, a „zeti” a nemzetiből alakul. A kék szín önmagában is a tisztaságot jelképezi, itt konkrétan meg is jelenik a tiszta jelző a kék, illetve a szív mellett, összekapcsolva ezeket a fogalmakat. A szemmel nem látható magasság arra utal, hogy a „zeti” olyan értéket képvisel, ami felülír minden mást. A következő szerkezeti egységben erre magyarázatot ad: „A békességet hirdeti / bárki, aki lengeti”. A békesség, a békességre törekvés a humánumot védő legadekvátabb magatartásforma, mely nem a látványos hősiességet sugallja, nem a nemzeti sajátosságok prioritását, hanem az egyetemes összefüggések rendjében azt, ami leginkább emberi. Az ember nemzeti hovatartozását felülírja az ember-lét rendeltetésének és feladatának megértése. A „zetiség” az emberiség közös alaptudására vezethető vissza, ezáltal emberi értékeket összegző fogalmi szimbólummá válik.
(Folytatjuk)
Tamás-Péter Réka
Nyitókép: Dedikálás Budapesten, a Petőfi Irodalmi Múzeumban az 52 év dalszövegei könyvbemutatóján
(Megjelent a Várad 2021/7. számában)
