Kulturális folyóirat és portál

2012. október 22 | Nagypál István | Irodalom

Hitvány műszerek

Nemes Nagy Ágnes emlékére

Phillis az utóbbi időben sokat töltött a szanatórium épületében. A virágos, selyem hálóingjében és a rózsaszínű nyuszifüles mamuszában csoszogott az üresnek látszó épületben. Az épület lakói túl öregek voltak ahhoz, hogy naphosszat sétálgassanak. Se erejük, sem pedig kedvük nem volt hozzá. Amióta ő is itt van, ő sem mozdult ki, mert neki se volt kedve.
A közös kantinba menet egy fekete ajtót vett észre. Eddig nem volt rajta semmi különös, de a mai napon egy vörös tábla díszítette. Rajta felirat: „TISZTELT BETEGEINK! Kérjük önöket, hogy az ajtótól messze sétáljanak, és ne nyissanak be rajta, mert a szanatórium betegeinek TILOS ODA A BELÉPÉS! Köszönjük megértésüket, a vezetőség!”
Általában, minden embernek a tilos szón akad meg a szeme, és hajtja a kíváncsiság, hogy megismerje azt, amit előle elzárnak. Phillis esetében ez nem így volt. A piros szín, a fennkölt piros szín váltotta ki belőle a megvetés érzését. „Miért pont piros?” – kérdezik a gyerekek. És vagy kapnak rá választ, vagy nem. Valószínűleg Phillis se kapott választ. Phillis napokig ment el az ajtó előtt, úgy hogy figyelte, megváltozott-e a tábla színe, de ahogy azt gondolni lehetett, soha nem fog megváltozni. Ettől Phillis dacosan, gyerekes fintorral fennhordta orrát. A kantinba igyekező emberek mindig furcsa arcot vágtak rá, mert minden alkalommal, bosszús arccal állt meg az ajtó előtt. Senki nem kérdezett tőle semmit, csupán egy pillantást vetettek rá; hogy megkérdezzék, miért teszi ezt, máris kiment a fejükből.
Leragadtak saját bajuknál, és bánkódtak a legapróbb sérelmeken is.
Többször előfordult, hogy Phillist nézve többen összeszólalkoztak, hogy aznap ki tolja maga mögött a kiskocsit, amit a nővérektől kaptak.
Phillisnek ez mit sem jelentetett, magában kuncogott, és elpirult, ahogy a két idős úr rajta és egy kisautón el tud vitatkozni. Felettébb nevetségesnek tartotta a jelenetet. A legutóbbi alkalommal, amikor megint öszszeveszett két öreg, kicsordult a könny a szeméből. Nem a sajnálat miatt, hanem nem tudta már visszatartani nevetését. Nem sértette meg őket, mert már akkor elfejtették a dolgot, amikor behívták őket az étkezőasztalukhoz.
Amikor leült Phillis saját, egyszemélyes asztalához enni, megint észrevette azt a fennkölt pirosat, de most nem a táblán látta, hanem az aznapi étlapon. Merthogy naponta cserélték az étlap tartalmát, és esetenként a papírjának színét is. Phillist ez a szín meglehetősen dühítette, de tudta, hogy másnap minden bizonnyal más színű lesz az étlap.
De nem. Másnap is, sőt, közel egy hétig ugyanezt a színt kellett végignéznie háromszori étkezés közben. Így azt a határozott döntést hozta meg: hogy a következő héttől fogva reggelijét, ebédjét és vacsoráját is a szobájába kérte.
A fennkölt piros nem tágított.
Közvetlenül a szobája mellett egy haldokló hölgy feküdt, és amikor a napi sétájáról visszatért, akkor nem tudott nem benézni a hölgy szobájába. Aki, mint minden nap, csak egy mélyről feltörő hörgést adott ki a torkán.
A szoba falait óriás poszterek díszítették. A Madách Színház ősbemutatójának korai plakátja – amelyen már épphogy látszódtak a betűk, számok. A Nemzeti Színház karácsonyi Bánk Bán-bemutatója – amelyen Kossuth és Batthyány portréja volt kivehető. A Zeneakadémia húsvéti zongoraestjének grandiózus plakátja – feltehetőleg 1981-ből, mert a négy számból csupán ennyi látszódott: –98–.
A szokásos, ágy melletti éjjeliszekrényen kívül két, másfajta szekrény is fellelhető: mindkettő tükrös volt. Asztallapjukon parókák, póthajak, szemceruzák, púderes dobozok. Kivételesen nem katonás rendben álltak: mindegyik szanaszét volt dobva, hol az üveg tetején, hol a fiókokból kilógva, némelyek elterültek az asztalon, és volt, amely kiborult.
Merthogy a hölgy néhány alkalommal tudatában volt, és több alkalommal szándékosan rombolt a szobájában, az időre semmiféle tekintettel nem volt. Ilyenkor felállt az ágya mellett, kinézett az ablakon, és mereven bámult kifelé. Aztán nem törődve semmivel, az asztalához lépett, és amit csak látott, leborított. Az arcára nem ült ki érzelem. Majd felállt, visszaült az ágyához, betakarózott, és a plafont nézte.
Phillis éppen egy ilyen dühkitörés után nézett be. Az előzményeket nem tudta, de amit látott, az meggyőzte. A hölgy a csapkodás közben elvágta kezét, és karjából kiömlő vér sok helyütt foltot hagyott. Az ágytakarón, a köntösén, a tükrön, amivel csak érintkezett.
Phillist a szobában mindenhol a piros szín kísértette: a plakátok margója, a vörös paróka, a vörös rúzs, az arcpírosító tubus, és a vér színe. Teljesen kikészült a látványtól, ijedtében sikoltott egyet és elájult.
A földön heverő parókák között találtak rá, rázta a hideg. Amikor orvosa élesztgette, alig-alig hallott meg egy-két mondatot. „Kisasszony!” „Mi történt, tudja valaki?” „Az isten szerelmére, mondjon már valaki valamit!”
Nem válaszolt. Feküdt némán. Alig tudott megszólalni, csak szavakat nyögött ki, néha értetlenül: „dok-tor-úr, ké-rem-ne vi-gye-nek el in-nen”.
Utolsó szavát annyi félelemmel itatta át, hogy az orvos és a körülötte álló nővérek teljesen elbizonytalanodtak. „Mi lelte a kisasszonyt, doktor úr?” „Nem tudom biztosan, de eleget kell tennünk a kérésének. Kérem, hívjanak egy ápolót, aki segít átvinni a kisasszonyt a szobájába, ahol biztonságba érzi majd magát! És majdnem elfelejtettem. Marika, takarítsanak össze a szobában, ha meg kérhetem önöket.” „Máris. Megyek.”
Pillanatok alatt megérkezett az ápoló. Ketten az orvossal felemelték az elernyedt Phillist, és átvitték a szobájába. Az ágyába fektették, és magára hagyták. Az orvos úgy érezte, jobban fog esni neki a magány.
Tévedett.
Phillis kis idő múlva, megpróbált felkelni. Még mindig remegett az egész teste. Kirázta a hideg is a piros gondolatától. Nagy nehezen felkelt az ágyán, majd mindkét lábát letette a földre, de a lába alatt volt valami.
Az ápoló útközben elhagyott pár orvosi műszert: egy injekciós tűt, egy kórházi kötszert, és egy vérnyomásmérőt, amelynek a karszíja és a pumpa része piros volt. Ennek láttán Phillis lehajolt, és a zárt ablakon kidobta a műszert. Majd összerogyott.
Térdére hajtotta a fejét, kezébe temetkezett, és ismét elkezdett sírni. Sírása közben a mellette lévő szobában megszólalt a gramofon, és Beethoven hatodik szimfóniáját kezdte lejátszani.

Copyright © 2024 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu