Hidak és pallók Bukta Imre művészetében
Bukta Imre nemcsak kivételesen karakteres, de minden egyes alkotás egyedi sajátosságaiban megsokszorozódó, műfajilag is szerteágazóan gazdag életművét, a közvetlen előttem járó kortárs magyar művésznemzedék legfontosabb alkotói teljesítményének tartom, nemcsak határozott identitást mutató világa, hanem stabil erkölcsisége, formai könnyedsége, szabad, mindig eleven és eredeti szellemisége miatt is.
Éppen ezért gondolom úgy, hogy művészete a meglévőnél is lényegesen több figyelmet érdemelne. Annak ellenére is írom ezt, hogy tudom, Bukta Imre művészetének, a magyar nyelvterületen tulajdonképpen egy elég széles befogadói rétegben megvan az elismertsége, valamint jócskán van, számos korábban a nemzetközi szcénán elért sikerekből adódó, külföldön is kamatoztatható referencia tőkéje.
Ráadásul mindemellett nem hiányzik az alkotás zavartalan folyamatának fenntartásához szükséges gyűjtői, műkereskedelmi keresettsége sem. Mégis úgy gondolom, hogy műveinek sokkal hangsúlyosabb helye kellene legyen, mind a szakmai közbeszédünkben, mind a tömegmédiánk nyilvánosságában, mert az a képzőművész magatartás, az a szellemiség, amely a magyar, de mondhatnám tágabb összefüggésben is, a közép-kelet európai vidéki életet emeli be a kortárs képzőművészet porondjára, és amit ma a magyar kultúrában Bukta Imre művészete képvisel a legkarakteresebben és legnagyobb súllyal, megítélésem szerint nem kap elegendő teret. Pedig meggyőződésem, hogy az a fajta eleven problémafelvetés, ami művészetének sajátja, mind szociális üzenetével, mind esztétikai alapkérdéseket felvető képi, formai világával jelentős kohéziós ellenhatást tudna kifejteni az egyre inkább szerte-széttartó kelet-európai, közelebbről magyar szellemi életünkre.
Bukta Imre úgy képviseli műveiben, elkötelezett és tudatos módon, ellentétes előjelű forradalmi hevületek és diktatúrák, két háború, valamint különösen a gulyáskommunizmus és a rejtőzködő posztkommunizmus rontásaitól megnyomorodott sajátos magyar vidéki valóságot, hogy közben nem szegül szembe semmilyen, a világ nagyvárosainak galériáiból áradó expanzív, a kultúrát globális mederbe terelő megújulási szándékkal vagy egyetlen, a világ kortárs múzeumainak meghódítására szerveződő alkotói trenddel sem. Sőt többnyire éppen ezek a törekvések által generált vizuális kihívásokra reagál munkásságában, olyan természetességgel, ahogy azt munkáinak alanyai, többnyire falustársai is teszik, amikor a fogyasztói társadalom környezetük be beáramló tárgy- és kultúrakínálatának egyes elemeit beépítik saját világukba, életükbe, még ha a kívülálló, a nagyvárosi kibic számára sokszor fura módon is, sőt az sem ritka, hogy eredeti rendeltetésével merőben ellentétesen.
Éppen ennek, a művész mindennapi életét és művészetét egyaránt meghatározó világnak a hiteles képviseletéből levezethető emberi és alkotói önazonosságából adódó erős karakterének köszönhető, hogy sokszor a világától teljesen idegen szakmai eljárásokat és az általuk sugallt friss szellemiséget szinte észrevehetetlenül tudja integrálni művészetébe. Napi alkotói gyakorlatába folyamatosan bevonja az egyre gyorsabban cserélődő tendenciákat, a legújabb trendek filozófiájának kérdésfeltevéseit, az új médiumok kínálta lehetőségeket.
Ugyanakkor a maga összetéveszthetetlen humorával átitatott kritikus látásmódjával felül is írja ezeket a kortárs globális gondolkodás- és közlésformákat, anélkül, hogy elvtelen tendenciózussággal ütköztetné az általa kétségtelenül személyes elfogultsággal is képviselt regionálisan hagyományosokkal.
Bukta hidat tud építeni, nemcsak a jelen és a múlt jelenségei, de a közvetlenség és bizarrság alkotói ambícióit megtestesítő vizuális kreativitás prímér megnyilvánulásai (a művészeti szakirodalomban „low”-nak nevezett), az akadémiák és múzeumok által szentesített, klasszikussá emelkedett („high”) művészeti formák, de ha úgy adódik, különböző történelmileg-földrajzilag, sőt egymástól szociálisan is elkülönülő kultúrák között is. Átjárókat, pallókat épít a különböző műfajok és műnemek, módszerek és magatartások, ízlések és képalkotói divatok között, és amit külön fontosnak tartok, az így létrehívott nem mindennapi formai leleményeivel, ha kell legmutatósabb alkotói bukfenceit is bevetve, mások számára is bejárható oda-vissza kirándulásokra, szellemi, honismereti túrákra csábít a különböző kulturális szintek és rétegkultúrák közötti köztes közegben.
Művészetében számomra éppen az a legérdekesebb, ahogyan a konkrét formai megfogalmazások szellemileg elegánsan de formailag egyszerűen előadva, mondhatnám primitíven, a szónak az avantgárd huszadik század eleji hőskorára emlékeztető nemes értelmében a kultúrák között feszülő áthidalhatatlannak mondott ellentmondások nagyvonalú puritánsággal feloldódnak.
Eszköztárában azzal a személyességgel telített, emberi közvetlenséget teremtő kommunikációs gyakorlattal találkozunk, ahogyan ezt legtöbbször a szélesebb nyilvánosság előtt ismeretlen mesemondók, énekesek, rigmusköltők, faragók, festegetők, kézművesek, barkácsolók stb., a falvak, a vidéki kis települések kiválasztottsággal megáldott képviselői, tehetségei teszik szűkebb és tágabb környezetükben.
Éppen ezeken a primer kifejező eszközökön keresztül sikerül alkotói világába és ezen keresztül a kortárs művészeti galériákéba úgy bevonni már-már elavulni látszó emberi, esztétikai értékeket, hogy az ezekhez könnyen tapadó, nosztalgikus viszonyulásokat és hamis illúziókat leválasztja róluk.
Ennek a nem mindennapi mutatványnak elengedhetetlen feltétele az az alkotói magatartás is, amivel az őt inspiráló, többnyire szakadt, lepukkant, de egyben archaikus értékeket már csak töredékeiben konzerváló vidéki környezetben, a nyomasztó vagy legalábbis ellentmondásokkal terhelt jelenségeket, bár időnként szatirikusan, mégis mindig eleve elfogadóan, sőt időnként elfogódottsággal tudja megközelíteni.
Miközben sokakhoz hasonlóan kételkedik a hagyományos értékek meglévő, még élő jelenlétében, mégis egyrészt ösztönösen, másrészt állhatatos elkötelezettséggel keresi. Értéket talál, láttat és teremt. Ott ahol él, ahová eljut, abból, amiből és ahogyan lehet. A valamikor voltból, a nincsből, a talán leszből, a valahol esetleg még meglevőből. A hiányzó jót, igazat és szépet, a valamikor volt egészet láttatja. Európaiul magyarként.
