Hiányzó abszurd létállapot (Tóték)
A Tótékat mindenki ismeri. Az iskolában írtunk róla dolgozatot, láttuk a filmet, olvastuk a darabot. Ennek ellenére lehet egy klasszikus előadást csinálni, katonajelmezzel, sok-sok dobozzal és kinti pottyantóssal. Balog József mégsem ezt tette, amikor nekivágott az Aradi Kamaraszínházzal és a szegedi Maszk Egyesülettel a közös munkának.
Belépve a stúdiótermi térbe, kaotikus állapotok fogadják a nézőt. Leamortizált biciklivázak itt-ott, biciklikerékre kihúzott szárítókötelek, rájuk aggatva néhány tárgy: cumi, papírfenyők és hasonlók. A színpad hátsó részén emelvény, rajta szintén bicikli, mindez pedig azt sejteti, hogy az előadás nagyon dinamikus lesz: a gigantikus és stilizált gépezet, melyet ezek a véletlenszerűen elhelyezett szerkezetek alkotnak, majd jól mozgásba lendül, s csak ontja majd magából a dobozokat, vagy valami hasonló. Aztán nem így lett. A bicikliket alig használták, a cumi és papírfenyő a helyén maradt, hozzá sem nyúltak, a szárítóköteleket meg csak kerülgették. Az emelvényre valóban felmászott a postást alakító Lung László Zsolt, aki egy bohóc bőrébe bújva úgy tett, mintha irányítaná a történteket. (Ugye, a szöveg szerint valóban ő az, aki irányítja az eseményeket az által, hogy nem kézbesíti időben – vagy egyáltalán nem kézbesíti – a küldeményeket.) A mi bohóc-postásunk azonban csak úgy tett, mintha irányítana, és hiába beszélt mikrofonba, hiába kölcsönzött hangeffektusokat egy-egy gesztusnak, az előadás nagy részét némán szemlélte. Olykor meg is feledkeztünk róla, hogy ott fenn álldogál.
Az előadás egészén érezhető volt, hogy a rendező foglalkozott a darabbal, megvizsgálta, milyen lehetőségeket rejt Örkény szövege, volt is néhány jó gondolata, de valahogy mégsem sikerült kidolgozni őket, így félkész állapotban maradtak. Ugyanez elmondható a színészi játékról is, az őrnagyot alakító Harsányi Attilát kivéve. Súlytalan figurák jelentek meg a színpadon, a Tótot alakító Geltz Péter sokkal inkább emlékeztetett a Jean-viccek melankolikus arisztokratájára, mint egy olyan figurára (tűzoltóparancsnokra!), aki ellen harcolni lehetne, akit értelmetlen kívánságaival az őrnagy meg tudna törni. Ugyancsak kívülállóként jelent meg a Tótnét alakító Bacskó Tünde, akinek mindössze néhány színpadi megnyilvánulásán lehetett azt érezni, hogy részese annak az abszurd őrületnek, melyen a Tót család kénytelen átmenni. Éder Enikő Ágikája olyan volt, mint bármelyik másik általa alakított szerep: a néző elvárná, hogy végre más színeket is lásson az amúgy tehetséges színésznőtől, de erre Balog József előadása minden bizonnyal nem alkalmas. Mindezek mellett (vagy pont ezért) Harsányi Attila ismét megmentette az előadást. Ha őrültet, zsarnokot, megbomlott elmét kell erdélyi (és nem csak) színpadokon eljátszatni, Harsányi mindig jó választás lesz. Bravúrosan összetett figurákat elevenít meg, apró gesztusokba sűrít teljes idegállapotokat, és közben emberi marad, alakítása életszagú, hiteles és élvezhető. Az őrnagy megformálásakor is ez tapasztalható. Koncentrált és mégis könnyed játéka az előadás igazi motorja, és nem csak azért, mert ő tart kapcsolatot legintenzívebben a közönséggel, hanem mert a szövegben rejlő abszurditás egyedül az ő alakításában mutatkozik meg.
Az abszurd létállapot – sok egyéb mellett – hiányzik az előadásból. Azzal, hogy a rendező meg-megtörte a szöveget különböző hangeffektusokkal és dalokkal, illetve, hogy megteremtett egy kívülálló szemlélőt (a bohóc-postást), aki szinte végig jelen van a színen, oly mértékben elemelte a figurákat, olyan durván kiragadta őket egy bizonyos létállapotból, hogy az örkényi vízió értelmezhetetlenné vált; az abszurd közeg, ami mozgatórugója lehetne az előadásnak, teljességgel megszűnt. Úgy is fogalmazhatunk, hogy Balog József fogott öt szereplőt, szépen bedobozolta őket, de a csomagból épp Örkény Tótékja maradt ki.