Hétmilliárd öngól
szobámban emberből egy van
már mind hazament a többi
száradó testem nehéz így
öröm medencébe lökni
tömény a csönd hígítom a
múltat 1:3 arányban
azt játszom visszasötétül
fejemen néhány hajszálam
a szenvedély szoknyájához
a képzelet teremt utat
verslábak combjai között
matat a fickós öntudat
a verőfényes tegnapból
versembe téved pár sugár
ha kedvesemre gondolok
az alhas mámort szimulál
ezen a sztrádán magamtól
magamig túl sok a kanyar
hatvan lóerős tudatom
száguldva hajtja a magyar
megkeni piskótánk a sors
de nem friss krém ez csak puding
tűnődhetünk órákon át
vajon hogyan alakult így
színig teleütötték e
század tenyerét szegekkel
az anyagi feszületről
a költészet sem ereszt el
a technika súlya alatt
a természet teste görnyed
létfenntartó pazarlásunk
szennyeket feszít a földnek
atom- s tudathasadásban
eltűntek jó páran végleg
ebben a nagy zűrzavarban
tudomány fakul a fényed
belenéztem a világba
az emberek szemén könny volt
mondd hétmilliárdan hogyan
lőhetnek naponta öngólt