„Hétköznapi” Auschwitz
„Jákob Zinger. Edit Zinger. Ízlelgettem a szavakat, mintha most össze kellene állnia valaminek a maga teljességében, miután végigjártam Auschwitzot, Birkenaut, a gettót és mindent, ami fellelhető az eltűnt nagyapámmal kapcsolatban” (276. p.) – olvassuk János gondolatait Csobánka Zsuzsa regényének* a végén, azonban valahogyan mégsem „áll össze” a történet a szó hagyományos értelmében. Még több kérdéssel hagyja az olvasót a végén, mint a kissé túlságosan is figyelemfelkeltő (már-már hatásvadász) cím elolvasása után. Ki akar billenteni a hagyományos olvasói szerepből, nem hagy belekényelmesedni a szövegbe; „igenis szeretném, ha helyzetbe tudnám hozni az olvasót, hogy folyamatosan készenléti állapotban legyen. Ne legyen ideje a jelenen kívül mással foglalkozni. Ez így önzésnek tűnik – és az én szemszögemből az is –, de hiszek abban, hogy egy ponton mindez átfordul, és önmagával kell hogy találkozzon, önmagára kell hogy rákérdezzen a befogadó az olvasás során” – olvashatjuk a Bárka on-line oldalán a Ménesi Gábor által a szerzővel készített interjúban. Széttagolt, pillanatnyi képek, hangulatok, viszonyok alakítják a narrációt, valójában olyan, mintha egy asszociációkra épülő nagy vers-hálót olvasnánk. Az olvasást tovább nehezítik a gyakori narrátori nézőpontváltások, s az időbeli ugrások, a mű szerkezete és nyelve sem könnyíti meg a történet szintjén végbemenő változások szerteágazó szálainak követését. A gyakori elbeszélőváltással a szerző egyfelől módosítja a látószöget, másfelől egy síkba helyezi a térben és időben nem feltétlenül egyazon helyen lévő szereplőket, spontán gondolattársítással fűzve egymásra a történeteket. Bárki is beszéljen, a regény nyelvezete nem változik a nézőpontváltások alkalmával, ezek szinte egymásba olvadnak, olykor elválaszthatatlanná válnak egymástól.
A regény olvasása közben folyamatosan ott lebegett bennem a kérdés, hogy lehet-e Csobánka regényét egy újabb holokauszt-történetként értelmezni, vagy lehet-e ez történelmi regény, hiszen maga a háború, a munka- és haláltáborok (Krakkó, Auschwitz) szörnyűségei végig a cselekmény hátterében lappangva jelennek meg. A haláltábor megjelenik konkrét helyszínként is az Oswiecim című fejezetben, azonban Auschwitz metaforává, életérzéssé alakul át, mely alapjaiban határozza meg a szereplők közti kapcsolatokat. „Hogy miért van az, hogy nem bírok valakivel együtt lenni. Hogy valahogy akarva-akaratlanul fájdalmat okozok a másik embernek. Pusztán csak azért, ami vagyok. És itt jön a teljes paradoxon, mert ahhoz, hogy valakivel lehessek, legyen ez gyerek, szülő, szerelem, önmagamat is egy pokoli térbe, egy majdnem Auschwitzba lököm. Vállalva az együttlétért az önmeghasonlást.” A regény másik központi eleme a szerelmi szál, az emberi kapcsolatok, s azoknak ellehetetlenülései, illetve az identitáskeresés. A könyv háromnegyed részében, egészen a <em”>Krakkó című fejezetig, a Dunába lőtt Edit és a koncentrációs tábort megjárt Jákob Zinger szerelmi története a meghatározó, illetve unokájuk, János, aki időnként a narrátori szerepbe helyezkedve az olvasó elé tárja vívódásait a saját nagyapja, Jákob történetének felkutatásával kapcsolatban, s ez a küzdelem felfogható egyfajta énkeresésként is „Hozd azt nekem, hogy többet nem félsz, mert most már érted, hogy miért vagy itt, hogy ki vagy te. Hogy Jákob maga a Vörösruhás. Ezért negyedrészt benned van.” (155. p.). Azonban ő sem tudja felkutatni a múltat, hiába próbálja megérteni, miért hagyta el hazatérte után nagyapja a családját. Végül arra a következtetésre jut, hogy nem megérteni kell a múltat, hanem elfogadni. Jákob nem Auschwitz miatt nem képes együtt élni a feleségével, Edittel, hanem a mindannyiunk által megtapasztalható Vörösruhás (életfélelem) miatt, ami ugyanúgy benne van Jánosban is, aki szintén képtelen együtt élni a feleségével, Erzsébettel. A három generáción átívelő családtörténet leginkább folyamatos múltkutatás, a régvolt történések megidézése; a konkrétumok sokkal inkább a képzelet, a fikció szintjén zajlanak, ezek alkotják a mű meghatározó motívumrendszereit, történés- és idősíkjait. Jánost is (akárcsak a többi szereplőt) a tudatlanságából, a múlt ismeretlenségéből fakadó bezártság-érzés irányítja s határozza meg, a múlt teljesebb megértésétől reméli az önmagára találást. Annál is inkább fontos ez, mivel a második generáció, az apa (Janek) nem volt erre képes: „gyáva volt utánamenni annak, amiben bízott, hogy egyre könnyebb lesz.” (16. p.) Általuk, az ő történettöredékeiken keresztül csupán bepillantást nyerünk egy-egy viszonyba, egy-egy eseménybe, élettörténetbe, egymás- és önkeresésbe, „pedig amíg nem ismeri meg ezt a másik férfit, aki visszajött Auschwitzból, addig Jákob szemében sosem látja meg magát” (100. p.) – ugyanilyen hiányos értesülések alapján formálunk véleményt a hétköznapokban is.
A Palagruza című fejezetet másik két fontos szereplő, Lulu és a toronyban élő Goran közti kapcsolat alakítja, a regény további fejezeteit pedig az Edit és Jákob közti kötelékkel való szerves összekapcsolódásuk határozza meg. Ugyanarra a problémakörre épül az ő viszonyuk is, a férfi és nő közti szakadék áthidalhatatlanságára, azonban ezek a részek sokkal kevésbé kidolgozottnak tűnnek, még körülhatárolhatatlanabb a probléma forrása.
A regény kilenc fejezetre tagolódik, ezek egy-egy város (Budapest, Oswiecim/Auschwitz, Kairó, Katmandu, Krakkó, Palagruza) nevét viselik, és rövid alfejezetek alkotják őket, ami által még darabosabbá, mozaikosabbá válik a cselekmény. Csobánka intertextuális szövegrészek beemelését is alkalmazza (például a Radnóti Hetedik eclogájából ismerős „Csak az ész, csak az ész tudja” vagy a „Meghalni se, élni” verssorok). A szerző nem hagy elkényelmesedni, folyamatosan ébren tartja az olvasó figyelmét, hiszen ha egy pillanatra is kiengedi a kezéből a szerteágazó szálakat, akkor az apró részletekben eltéved. Ugyanakkor erre a túlságosan is szabadon áradó, nehezen követhető asszociatív technikára épülő történetalakítás elidegenítően hathat az olvasó számára, az egész művet átható lírai hangvétel nehezen befogadhatóvá teszi a regényt. Negatívumként említhető néhány apróbb szövegszerkesztési hiba is, például a névelők és igekötők fölösleges használata („elporladt-e már el a lószőr”, 235. p.); ezek nem rontanak ugyan a szöveg tartalmán, azonban egy színvonalas kiadótól többet vár el az olvasó.
A regény túlmutat Auschwitzon, ha úgy tetszik, a hétköznapok láger-feelingjét sűríti magába, azt, hogy hogyan lehetetlenednek el körülöttünk emberi kapcsolatok, hogyan válnak élhetetlen színtérré családok, mennyire feszült és ingerült a köröttünk lévő társadalom, elég csak egy szikra… „ugyanaz az emberégetés megy. A szó mindenfajta értelmében.”
Kovács Brigitta
(A szerző a Partiumi Keresztény Egyetem Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Tanszékének hallgatója.)