2016. május 31 | Keller Ilka | Irodalom

Hetedikére

08.

Sokszor gondolkodtam azon, míg vállad napmarta lövészárkai mentén számláltam a fél lábra esett ólomkatonákat, hogy a függöny zöldje igazából láp- vagy életszínű, és hogy te mégis hogyan képzeled a lepedőbe tapadó macskaszőrt…?

Hogy tetszene-e a falat a képkeret éle mentén simító, fehér fémes, pongyolás önmagam, amikor már meglazult, fejtetőre fésült kontyom is majdnem beleesik a vacsorába, és nem marad más az asztalon, csak egy marék ősz hajszállal elkevert levendula, meg persze a jegyzet: mielőtt áthúzod az ágyat, ki kell fordítanod az ágyneműt.

Aztán felém fordultál, kivetetted bőröd medréből megfagyott ujjam, és emlékszem, azt mondtad: mindig jutni fog elég ólomkatonád arra, hogy megtámaszd balettcipőben megejtett lépteimet.